— Sturm, merre van a szarvas? Most is látod őt?
— Igen! — válaszolta Sturm és lefelé mutatott. — Átgázolt azon a réten. Látom a nyomát a magas fűben. Odavágtatott. Be, a nyárfák közé.
— Eltűnt a Komor Erdőben — mormogta Tanis.
— Ki mondta, hogy ez a Komor Erdő? — kérdezte Sturm Tanistól.
— Raistlin!
— Ugyan!
— Mégiscsak varázsló — mondta Tanis.
— Egyszerűen bolond! — szögezte le Sturm. Aztán megvonta a vállát. — Nos, csak eresszetek itt gyökeret a hegyoldalban, ha úgy akarjátok, Tanis. Én inkább a szarvas után megyek... ahogy Huma tette... még ha az a Komor Erdőbe vezet is! — Köpönyegét maga köré tekerve Sturm lemászott a szikláról, és megindult a hegyoldalon lefelé vezető kanyargós ösvényen.
Tanis visszament a többiekhez. — A szarvas egyenesen az erdő közepe felé vezeti őt — mondta. — Mennyire vagy benne biztos, Raistlin, hogy ez valóban a Komor Erdő?
— Mennyire lehet biztos bárki bármiben, feleli? — kérdezett vissza a mágus. — Én magam a következő lélegzetvételemben sem vagyok biztos. De te csak menj! Menj be az erdőbe, ahonnan még egyetlen eleven ember sem tért vissza! A halál az élet egyetlen bizonyossága, Tanis.
A félelfet egy pillanatra elfogta a vágy, hogy Raistlint lehajítsa a hegyoldalon, ám amikor Sturm után nézett, aki már jó félúton járt a völgyben lefelé, meggondolta magát.
— Én Sturm után megyek — jelentette ki hirtelen. — Saját felelősségemre határoztam így. Ti is jöhettek, ha úgy látjátok Jónak.
— Én megyek! — kiáltotta Tasslehoff, összetekerve és tokjába dugva a térképét. Feltápászkodott és lesiklott a meredek sziklán.
— De hát ott szellemek vannak! — bökte oda Kova Raistlinnek. Gúnyosan csettintett az ujjával és odacsoszogott a félelf mellé. Aranyhold habozás nélkül követte őt, bár arca sápadt volt. Zúgószél lassabban, elgondolkodva csatlakozott a csapathoz. Tanis megkönnyebbült, hisz tudta... a síkföldiek sok ijesztő, sötét történetet ismertek a Komor Erdőről. Végül Caramon olyan hirtelen szökkent melléjük, hogy még a fivérét is meglepte vele.
Tanis könnyed mosolyt vetett a varázsló felé. — Hát te, miért jössz? — nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.
— Azért, mert szükségetek lesz rám, félelf — sziszegte. — Különben is, hová akarnád, hogy menjünk. Hagytad, hogy eddig eljöjjünk veled... innen már nincs többé visszaút! Az ogrék nagy kérdését tárod elénk, Tanis: mi a jobb, a gyors vagy a lassú halál? — Ezzel ő is lecsusszant a csúcs oldalán. — No, jössz, testvér?
A többiek bizonytalanul néztek Tanisra, miután az ikrek eltávoztak. A félelf valahogy bután érezte magát. Raistlinnek persze igaza van! Jobb lett volna, ha kimarad az egészből, ha úgy tesz, mintha azok döntöttek volna így, s nem pedig ő. így azután könnyű lelkiismerettel vághatna neki az útnak. Mérgében fölkapott egy kődarabot és messzire elhajította le a hegyoldalon. Miért mindig mindenért ő a felelős? Miért keveredett bele ebbe az egészbe, amikor egyetlen vágya, hogy megtalálja Kitiarát és megmondja neki: végre döntött... szereti őt és akarja őt! Kész elfogadni emberi gyengeségeit, ahogyan a sajátjaival is megbékélt már.
De Kit nem tért vissza hozzá. Valami “új ura” van. Lehet, hogy éppen ezért...
— Hahó, Tanis! — ütötte meg a fülét a surranó hangja.
— Megyek már — morogta és elindult.
A nap éppen alábukóban volt a nyugati láthatáron, amikor a kis csapat elérte az erdő szélét. Tanis úgy számolta, hogy még három-négy órát tart a világosság. Ha a szarvasbika továbbra is tiszta, sima úton vezeti őket, még sötétedés előtt átjuthatnak ezen az erdőn.
Sturm már várta őket a nyárfák alatt, kényelmesen üldögélve a lombok hűvösében. A társaság lassan vágott át a réten, egyikük sem sietett belépni az erdőbe.
— A szarvas itt fordult be — közölte Sturm talpra szökkenve, és rámutatott a magas fűben egy csapásra.
Tanis nem látott semmiféle csapást. Kortyolt egyet a már csaknem üres tömlőjéből és benézett az erdőbe. Igaza volt Tasslehoffnak, amikor azt mondta, hogy nem is olyan ijesztő. Valójában jó hűvös, szinte csalogató volt, az őszi verőfény után.
— Talán még valami vad is akad odabent — találgatta Caramon a sarkán hintázva. — Persze, nem szarvas — tette hozzá sietve. — Mondjuk, valami nyúlféle.
— Ne lőj semmit! Ne egyél semmit! Ne igyál semmit a Komor Erdőben! — mondta alig hallhatóan Raistlin.
Tanis a varázslóra nézett, akinek homokóraszeme nagyra tágult. Fémes bőre sejtelmesen csillogott a szikrázó napfényben. Raistlin varázsbotjára támaszkodott és úgy reszketett, mintha fázna.
— Dajkamese — dünnyögte Kova, de hangjából hiányzott a meggyőződés. Bár Tanis jól tudta, hogy Raistlin szeret mindent eltúlozni, eddig még sohasem látta a varázslót ilyen megszállottnak.
— Ugyan, mire gondolsz, Raistlin? — kérdezte nyugodtan.
— Ezen az erdőn hatalmas és erős varázslat ül — közölte Raistlin.
— Gonosz? — folytatta Tanis a kérdezősködést.
— Csak azok számára, akik önmaguk is magukban hordozzák a gonoszt — válaszolta Raistlin.
— Akkor te vagy az egyetlen, akinek igazán félnie kell ettől az erdőtől — mondta a mágusnak Sturm hűvösen. Caramon arca rútul elvörösödött, s a kardja után kapott. Sturm is megragadta ősi pengéjét. Tanis és Raistlin egyszerre ugrottak oda, s fogták le a lovag karját. A mágus a lovagra meredt. Arányló szeme ádázul villogott.
— Nos, majd megnézzük — mondta végül Raistlin. Szavai sziszegő hangokként törtek elő fogai közül. — Majd megnézzük! — Ezzel nehézkesen botjára támaszkodva Raistlin a fivéréhez fordult: — Jössz?
Caramon még egy utolsó dühös pillantást vetett Sturmra és követte ikertestvérét be az erdőbe. A többiek is utánuk indultak. Csak Tanis és Kova maradt hátra a magas, hullámzó fűben.
— Én már igencsak öregnek érzem magam az ilyesmihez, Tanis — szólalt meg váratlanul a törpe.
— Butaság! — felelte a félelf mosolyogva. — Hiszen úgy harcolsz, mint egy...
— Nem! Én nem is a csontjaimra vagy az izmaimra gondolok — nézett a törpe bütykös öklére — ...bár azok épp elég öregek! Én a lélekről beszélek. Sok évvel ezelőtt, még a többiek születése előtt, egyikünk sem habozott volna, hogy belépjen egy elvarázsolt erdőbe. De most...
— Föl a fejjel! — biztatta Tanis. Könnyednek szánta a szavait, bár a törpe szokatlan őszintesége mélységesen megrendítette. Mióta eljöttek Vigaszból, most először pillantott Kovára igazi érdeklődéssel. A törpe öregnek látszott, de hiszen Kova mindig is öreg volt. Az arca, már ami kilátszott a szürke szakáll, bajusz és mélyen lelógó, busa szemöldök alól, barna volt, ráncos és repedezett, mint valami régi bőrdarab. A törpe morgott és panaszkodott, de hát Kova mindig nyavalygott és zsörtölődött. A változást a szeme mutatta. A tüzes hév eltűnt belőle.
— Ne hagyd, hogy Raistlin gúnyt űzzön belőled — tanácsolta Tanis. — Ma este leülünk a tábortűz mellé és jókat nevetünk a szellemhistóriáin.
— Hát persze — sóhajtotta Kova. Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:
— Egy szép napon majd a terhedre leszek, Tanis. Nem szeretném, ha valaha is arra gondolnáclass="underline" “Mit is vacakolok ezzel a vén, bolond törpével?”
— Hát mert szükségem van rád, vén morgó törpe! — Tanis a barátja súlyos vállára tette a kezét. Aztán megindult a többiek után be az erdőbe.