— Szükségem van rád, Kova! Azok... azok olyan fiatalok! Te olyan vagy, mint egy tömör szikla, amelyiknek nyugodtan nekivethetem a hátamat, ha a kardomat élesítem.
Kova arcán öröm csillant. Meghúzogatta a szakállát és megköszörülte a torkát. — Nos, igen, te mindig is ilyen érzelgős voltál. Gyerünk hát! Ne herdáljuk az időt! Amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék átjutni ezen az elvarázsolt erdőn... Még jó, hogy világos van — dörmögte.
10
A Komor Erdő. Halálos séta. Raistlin varázstudománya
Tanis amikor belépett az erdőbe, nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, nagy megszabadult végre az őszi nap vakító fényétől. Hirtelen eszébe jutottak a Komor Erdő szellemeiről szóló legendák, amelyeket az éjjeli tábortűz körül üldögélőktől hallott, de eszébe jutott Raistlin jóslata is. Egyelőre azonban csak annyit érzett, hogy ez az erdő sokkal elevenebb volt bármely, általa addig látottnál.
Nem uralkodott itt az a halotti csönd, amit korábban tapasztaltak. A bozótban apró állatkák neszeztek. Fölöttük, a magasban madarak csiviteltek az ágakon. Csillogó szárnyú rovarok röpködtek körülöttük. A lombok zizegtek és susogtak, virágok hajladoztak, bár szellő sem rebbent. Mintha a növények is örvendeztek volna a létezésnek. Valamennyien kezüket fegyvereiken tartva hatoltak be a sűrűbe, óvatosan, mindenre figyelve, bizalmatlanul. Egy, ideig attól is óvakodtak, hogy megrezzentsék a lombokat, de végül Tanis valahogy “csacsiságnak” érezte a dolgot, mire mindannyian megnyugodtak... csak egyedül Raistlin nem...
Már vagy két órája haladtak puha, de gyors és könnyed léptekkel a sima ösvényen. Az árnyékok megnyúltak, ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett. Tanist mély békesség töltötte el ebben az erdőben. Nem tartott tőle, hogy azok a félelmetes, szárnyas lények követhetik őket ide is. Úgy látszott, hogy a gonosznak itt nincs helye, hacsak, mint Raistlin mondta, valaki önmagában ide nem hozta. Tanis a varázslóra nézett. Raistlin lehajtott fejjel, magányosan ballagott. Úgy tűnt, mintha az erdő árnyékai valahogy összesűrűsödtek volna az ifjú mágus körül. Tanis összerázkódott és megérezte, hogy a levegő lehűlt, amint a nap a fák koronája mögé ereszkedett. Itt volt az ideje, hogy éjjeli táborhely után nézzenek.
Tanis elővette Tasslehoff térképét, hogy még egyszer megnézze, mielőtt teljesen besötétedik. A térképet elfek készítették és a közepe táján folyóírással a “Komor Erdő” felirat állt. De magukat az erdőket csak hevenyészve körvonalazták, s így Tanis nem lehetett biztos benne, hogy az elnevezés erre a részre vagy egy délebben fekvőre vonatkozik-e. Raistlin bizonyára tévedett, vonta le a következtetést Tanis... ez nem lehet a Komor Erdő. Vagy ha az is, a gonoszsága biztosan csak a mágus agyszüleménye. Továbbhaladtak.
Hamarosan beállt a szürkület, az estének az a szakasza, amikor az elhaló fényben minden elevenebbnek és határozottabbnak látszik. A társaság tagjai kezdtek lemaradozni egymástól. Raistlin botladozott és sípolva, akadozva vette a levegőt. Sturm arca hamuszürkévé vált. A félelf már éppen szólni akart, hogy álljanak meg és táborozzanak le éjszakára, amikor... mintha csak valamilyen rejtélyes erő teljesítené a kívánságát... az ösvény kiért egy tágas, zöld tisztásra. A föld alól tiszta víz bugyogott föl és a sima sziklákon lefolyva sekély patakká nőtt. A sűrű, hívogató fűtakaró borította tisztás szélén magas fák álltak őrséget. Amikor megpillantották a tisztást, a nap fénye vörösre váltott, majd teljesen elhalványult, és az éjszaka homályos árnyai körülölelték a fákat.
— Ne térjetek le az ösvényről — intette őket Raistlin, amikor megindultak a tisztás felé.
Tanis fölsóhajtott. — Raistlin — mondta türelmesen — minden rendben lesz. Az ösvény itt van előttünk, alig tíz lábnyira. Gyere te is! Pihenned kell. Meg mindnyájunknak. Tudod — tartotta a térképet a mágus elé —, én nem hiszem, hogy ez lenne a Komor Erdő. A térkép szerint...
Raistlin tüntetőén nem vett tudomást a térképről. A többiek viszont róla nem vettek tudomást, és az ösvényről letérve hozzáláttak a táborveréshez. Sturm lerogyott és egy fához támaszkodott, szemét a fájdalomtól lehunyta, míg Caramon éhes tekintettel követte a kisebb elsurranó árnyakat. A harcos intésére Tasslehoff besurrant az erdőbe, hogy tűzifát gyűjtsön.
Ténykedésüket figyelve, a varázslónak gúnyos mosolyra húzódott a szája. — Bolondok vagytok mindnyájan. Ez itt a Komor Erdő és meg is győződtök majd róla, mielőtt még véget ér az éjszaka. — Vállat vont. — De ahogy mondjátok, nekem pihennem kell. Viszont én nem lépek le az ösvényről. — Ezzel Raistlin letelepedett magán az úton, és botját maga mellé helyezte.
Caramon zavarában elvörösödött, amikor látta, hogy a többiek kedélyes pillantásokat váltanak egymással.
— Ugyan, testvér — dörmögte a nagydarab ember —, gyere közénk. Tass elment tűzrevalóért, én meg talán lövök egy nyulat.
— Ne lőj semmit! — mondta Raistlin hangosan. Nem suttogott már, amivel mindenkit meglepett. — Ne bánts semmit a Komor Erdőben! Semmiféle növényt, fát, madarat vagy négylábút!
— Egyetértek Raistlinnel — szólalt meg Tanis. — Itt kell töltenünk az éjszakát és nem akarom, hogy bármilyen állatot megöljünk ebben az erdőben, hacsak nem föltétlenül szükséges.
— Az elfek soha nem lennének képesek ölni, az biztos — zsémbelt Kova. — A varázsló halálra rémítget, te meg éheztetsz bennünket. No jó, de ha valami ránk támadna az éjszaka, remélem, ehető lesz.
— Te is, meg én is azok vagyunk, törpém — sóhajtott nagyot Caramon, majd odament a patakhoz és azzal próbálta elverni éhét, hogy kiissza az egészet.
Tasslehoff megérkezett a tűzifával. — Nem vágtam — bizonygatta Raistlinnek —, úgy szedtem össze!
De még Zúgószélnek sem sikerült meggyújtania a rozsét. — Nagyon vizes ez a fa — jelentette ki végül, és tűzszerszámát visszatette a zsákjába.
— Valami fény kellene ide — panaszkodott Kova, amint az éjszaka árnyai megsűrűsödtek. A nappal ártatlan erdei zörejei most ijesztőnek és fenyegetőnek hatottak.
— Lám, lám, csak nem félsz holmi gyermekmeséktől? — sziszegte Raistlin.
— Nem hát! — csattant föl a törpe. — Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy a surranó nem dézsmálja meg a holmimat a sötétben.
— Jól van hát — szólalt meg Raistlin szokatlan nyájassággal, majd kimondta a parancsszót! “Shirak!” Varázsbotjának végén sápadt, fehér fénnyel izzott föl a kristálygömb. Kísérteties fény volt ez és alig tört át a sötétségen. Valójában csak még jobban hangsúlyozta az éjszaka nyomasztó voltát.
— Tessék, itt van a fény! — suttogta a mágus lágyan, és a bot hegyes végét beledöfte a nedves földbe.
Tanis ekkor jött rá, hogy elf látóképessége megszűnt. Látnia kellett volna társai meleg, vöröses körvonalait, de azok nem látszottak többnek a tisztás csillagos sötétjében meghúzódó még sötétebb foltoknál. A félelf nem mondott semmit a többieknek, de örömteli, békés érzésébe belehasított a félelem.
— Vállalom az első őrséget — jelentette ki Sturm megtörtén. — Ilyen fejsebbel különben sem lenne szabad aludnom. Ismertem egyszer valakit, aki ezt megtette... és többé nem ébredt föl.
— Ma éjjel párosával őrködünk — szögezte le Tanis. — Az elsők mi leszünk, veled.
A többiek kinyitották csomagjaikat és hozzáláttak, hogy megágyazzanak maguknak a gyepen. Egyedül Raistlin nem mozdult. Ő továbbra is az ösvényen maradt, pálcája fénye megvilágította görnyedt, köpenyes, csuklyás alakját. Sturm letelepedett egy fa alá. Hirtelen fojtott kiáltásra lett figyelmes a háta mögött. Egyetlen mozdulattal kirántotta kardját és fölpattant. Mindnyájan követték a példáját, csak Raistlin nem.