— Tegyétek el a kardotokat — mondta. — Semmi hasznát nem vehetitek. Ezeknek csak a legerősebb mágia fegyvere árthat.
Seregnyi harcos vette körül őket. Pusztán ez elég lett volna ahhoz, hogy bárki ereiben megfagyjon a vér, de a társaság ezzel még tán megbirkózott volna. Amivel szemben tehetetlenek voltak, az az érzékeiket megbénító rémület volt. Mindnyájuknak eszébe jutott Caramon hetyke megjegyzése: “Az élőkkel a hét bármelyik napján kiállók, de a holtakkal soha”.
Ezek a harcosok ugyanis halottak voltak.
Testüket csupán gyönge, tünékeny, fehér fény körvonalazta. Úgy látszott, mintha életük emberi melegsége lidércesen velük maradt volna haláluk után is. A hús lefoszlott róluk, a testnek a lélek által elképzelt formáját hagyva maga után. És a lélek láthatóan egyebekre is emlékezett. Mindegyik harcos ősi, a képzeletében élő páncélt viselt. Mindegyiküknél ott voltak a képzeletében élő fegyvereik, amelyekkel előidézhették a képzeletükben élő halált. Ám az élő-holtaknak nem igazán volt szükségük fegyverekre. Ők ölhettek akár puszta megjelenésükkel vagy kriptahideg kezük érintésével is.
Hogyan harcoljunk ezek ellen? — villant át Tanis agyán a rémült gondolat. Az ő agyán, aki soha nem érzett félelmet az eleven ellenséggel szemben. Pánik fogta el, és már-már kiáltani akart a többieknek, hogy fussanak, amerre látnak.
A félelf mérgesen nyugalmat erőltetett magára, és megpróbált visszazökkenni a valóság talajára. Méghogy valóság! Kis híján fölkacagott a helyzet iróniáján. A futás úgyis hasztalan: csak eltévednének, elszakadnának egymástól. Maradniuk kell hát, és valahogy meg kell birkózniuk ezekkel a... Megindult hát a szellemharcosok felé. A holtak nem szóltak semmit, nem tettek fenyegető mozdulatokat, csak álltak ott, némán, elzárva az utat. Lehetetlen volt megszámlálni őket, mivel egyesek éppen keletkezőben voltak, mások elhomályosultak, hogy ismét megjelenjenek, amikor az utóbbiak eltűnnek. Nem mintha ennek bármi jelentősége volna, ismerte el magában Tanis, mialatt hideg verejték öntötte el a testét. Ezeknek az élő-holt harcosoknak bármelyike, puszta kezének fölemelésével, egyszerre mindnyájunkat megölhetné.
Az árnyharcosok felé közeledve a félelf valami fényre lett figyelmes: Raistlin pálcája volt az. A varázsló botjára támaszkodva állt társainak megrettent csapata előtt. Tanis csöndesen odalépett hozzá. A kristály halvány, sápadt fénye ott tükröződött a mágus arcán, majdnem olyan kísértetiessé téve őt, mint amilyen a szemben álló holtak voltak.
— Isten hozott a Komor Erdőben, Tanis — mormogta Raistlin.
— Raistlin... — Tanis hangja elcsuklott. Többször is meg kellett köszörülnie kiszáradt torkát, hogy valami hang jöjjön ki rajta. — Kik ezek a...?
— Kísértetkegyencek — suttogta a mágus szemét le nem véve róluk. — Szerencsénk van.
— Szerencsénk? — hitetlenkedett Tanis. — Hogyhogy?
— Ezek olyan emberek szellemei, akik fogadalmat tettek valamilyen feladat végrehajtására és kudarcot vallottak. Most az a büntetésük, hogy e feladatot ismételjék állandóan, mindaddig, amíg el nem nyerik a föloldozást és végső nyugalmukat az igazi halálban.
— De Abyssra, mondd, mi ebben a szerencse? — suttogta Tanis ingerülten, haragban oldva föl félelmét. — És ha azt fogadták meg, hogy mindenkivel végeznek, aki ebbe az erdőbe belép?
— Az is meglehet — mondta Raistlin kurta pillantást vetve a félelfre —, de nem igazán hiszem. Majd kiderül. Mielőtt Tanis bármit is válaszolhatott volna, a varázsló eltávolodott a csoporttól és szembefordult a kísértetkegyencekkel.
— Testvér! — nyögött föl Caramon fojtott hangon és megindult utána.
— Tartsd vissza, Tanis! — parancsolta Raistlin ridegen. — Ettől függ mindnyájunk élete.
A harcos karját megragadva, Tanis megkérdezte a mágust: — És te mit szándékozol csinálni?
— Elvégzek egy varázslatot, ami által szót érthetünk velük. Fölfogom a gondolataikat. Általam beszélnek majd. Ezzel a mágus hátravetette a fejét, miközben kámzsája lecsúszott róla. Előrenyújtotta a karját és megszólalt: “Ast bilak parbilakar. Suh tangus moipar.” Háromszor ismételte meg e különös szavakat. Mialatt Raistlin beszélt, a szellemharcosok sorfala szétnyílt és egy, még a többieknél is ijesztőbb alak lépett elő. E kísértet magasabb volt, mint a többi és csillogó koronát viselt. Matt fényű páncélját sötét ékkövek díszítették. Arcán a legszörnyűbb gyász és bánat tükröződött. Raistlin felé tartott.
Caramon felnyögött és elfordította a tekintetét. Tanis sem mert megszólalni vagy felkiáltani, attól félve, hogy ezzel megzavarja a mágust vagy megtöri a varázslatát. A kísértet fölemelte hústalan kezét és előrenyúlt, hogy megérintse az ifjú varázslót. Tanis megremegett... a kísértet érintése maga volt a halál. De a révült Raistlin nem mozdult. Tanis arra gondolt: vajon látja-e egyáltalán, hogy a jeges kéz a szíve felé közeledik? És ekkor Raistlin megszólalt.
— Ti, akik rég meghaltatok, használjátok az én eleven hangomat, mondjátok el nekünk keserű bánatotokat! Azután engedjetek áthaladni ezen az erdőn, mert a mi szándékunk nem gonosz, amiről meg is győződhettek, ha beleolvastok a szívünkbe!
A kísértet csontkeze megállt a levegőben. Homályos szeme végigpásztázott Raistlin arcán, majd a sötétségben vibrálva, a szellem meghajolt a varázsló előtt. Tanis visszafojtotta a lélegzetét. Érezte Raistlin erejét, de ez...! A mágus viszonozta a meghajlást és a kísértet mellé lépett. Arca csaknem olyan sápadt volt, akár a fölé tornyosuló szellemalaké. Az élő-holt és a halott élő... gondolta magában Tanis és megrázkódott.
Amikor Raistlin megszólalt, hangja nem volt többé rekedt suttogás. Mély, zord és parancsoló hang szállt végig az erdőn. Hideg volt és üres, akárha a föld alól szólna. — Kik vagytok ti, akik bemerészkedtetek ide, a Komor Erdőbe? Tanis megpróbált válaszolni, de torka teljesen kiszáradt. A mellette álló Caramon még a fejét is képtelen volt fölemelni. Tanis hirtelen valami mozgást észlelt maga mögött. A surranó! Magát káromolva előre kapott, hogy megragadja Tasst, de elkésett a mozdulattal. Az apró alak, fürgén táncoló kontyával, előreszökkent Raistlin pálcájának fényébe és megállt a kísértet előtt.
Tass tiszteletteljesen meghajolt. — Tasslehoff Fúróláb vagyok — mondta. — A barátaim — intett apró kezével a csoport felé — csak Tassnak neveznek. És ön kicsoda?
— Az nem számít semmit — recsegte a síri hang. — Elég annyit tudnod, hogy rég elfeledett idők harcosai vagyunk.
— Igaz, hogy valamilyen fogadalmat megszegtetek és azért kerültetek ide? — kérdezte Tass érdeklődve.
— Igen. Megfogadtuk, hogy megvédjük ezt a földet. Akkor hullott le az égből az az izzó hegy. A föld kettészakadt. Gonosz lények sereglettek elő a mélység gyomrából és mi, fegyvereinket elhajigálva, megfutamodtunk, de utolért bennünket a borzalmas halál. Az a parancsolat, hogy teljesítsük eskünket, ha a gonosz ismét e földre lép. És itt maradunk mindaddig, míg a gonosz vissza nem vonul és ismét helyre nem áll a dolgok egyensúlya.
Raistlin hirtelen fölüvöltött, fejét hátravetette, szeme kifordult, hogy társai csak annak fehérjét láthatták. Hangja egyszerre ezer torokból fölhangzó kiáltássá változott. Ez még a surranót is úgy megdöbbentette, hogy egy lépést hátrált és szorongva pillantott Tanisra.