A kísértet parancsoló mozdulattal fölemelte a kezét, mire a lárma elhallgatott, mintha a sötétség nyelte volna el.
— Harcosaim tudni akarják, miért léptetek be a Komor Erdőbe! Ha a szándékotok gonosz, hamar rájöttök, hogy a gonosz rátok fog lesújtani, és nem éritek meg a holdak fölkeltét.
— Nem, nem gonosz. Egyáltalán nem — hadarta sietve Tass. — A történet eléggé hosszú, tudjátok, de sehová sem sietünk különösebben és bizonyára ti sem, hát elmondhatom.
— Szóval éppen a vigaszi Otthon fogadóban voltunk. Lehet, persze hogy ti nem is ismeritek. Nem tudom pontosan, mennyi ideje állhat ott, de az Összeomláskor még nem létezett, ti pedig, úgy vélem, igen. Egyszóval ott voltunk és hallgattuk, amint egy öregember Humáról mesél, és ő — mármint az öreg és nem Huma — megkérte Aranyholdat, hogy énekelje el a dalát, mire ő megkérdezte, hogy melyik dalt, aztán el is énekelte és akkor egy fürkész zenekritikusként kívánt föllépni, és Zúgószél... ott, az a hosszú ember... belelökte azt a fürkészt a tűzbe. Baleset volt valójában... nem is szándékosan tette. Hanem a fürkész meggyulladt, akár egy fáklya! Azt látnotok kellett volna! Nos, szóval az öregember akkor a kezembe nyomta a pálcát és azt mondta, érintsem meg vele, amit meg is tettem, és akkor a pálca kék kristállyá változott és a lángok kihunytak és...
— Kék kristály! — visszhangozta kongó hangon a kísértet Raistlin torkából és megindult feléjük. Tanis és Sturm egyszerre ugrottak elő, hogy Tasst megragadják és félrerántsák az útból. De kiderült, hogy a szellem csak a csoportot óhajtja közelebbről megszemlélni. Szikrázó szeme Aranyholdon állapodott meg. Sápadt kezének mozdulatával közelebb intette őt magához.
— Ne! — Zúgószél megpróbálta visszatartani őt, de a lány szelíden félretolta és előrelépve megállt a kísértettel szemben, kezében a pálcával. A szellemsereg ekkorra teljesen körbefogta őket.
A kísértet hirtelen kirántotta kardját fakó hüvelyéből és magasan a feje fölé emelte. A pengéről kékes lobogással vegyes fehér fény verődött vissza.
— Nézd a pálcát! — mondta elakadó lélegzettel Aranyhold.
A bot kékes fényben izzott, mintha a kardnak válaszolna.
A szellemkirály Raistlin felé fordult és kinyújtotta fehér kezét. A varázsló tejesen révült volt. Caramon rekedten felüvöltött és kitépte magát Tanis szorításából. Kardját kirántva lendült az élő-holt harcos felé. A penge áthatolt a szikrázó testen, de Caramon volt az, aki felordított fájdalmában és a földre zuhant. Tanis és Sturm vonagló teste mellé térdelt. Raistlin csak nézett előre tovább, rezzenéstelen arckifejezéssel.
— Caramon, hol... — emelte magához Tanis a nagydarab harcost, lázasan keresve, hol sebesült meg.
— A kezem! — zokogta Caramon, a balját... kardforgató kezét... jobb karja alá szorítva.
— Mi történt? — faggatta Tanis, majd megpillantva a harcos kardját a földön, mindent megértett: Caramon fegyverét vastagon borította a zúzmara.
Tanis ekkor rémülten fölnézett és meglátta, amint a kísértet ujjai szorosan Raistlin csuklójára kulcsolódnak. A mágus törékeny testén remegés futott végig, arca eltorzult a fájdalomtól, de állva maradt. Szeme lecsukódott, a keserűség és a gúny leolvadt vonásairól, s átadta helyét a halál ráereszkedő békéjének. Tanis döbbenten nézett, csak távolról érzékelve Caramon rekedt kiáltásait. Látta, amint Raistlin arca ismét átalakuclass="underline" ezúttal valamiféle eksztázis hatalmasodik el rajta. A mágus varázserejének fényköre egyre erősödött, míg csaknem megfogható ragyogással villódzott körülötte.
— Hívnak bennünket — jelentette ki saját hangján, amilyet Tanis még sohasem hallott tőle. — Mennünk kell! A mágus ezzel hátat fordított nekik és megindult az erdő felé, csuklója még mindig a szellemkirály szorításában. Az élőholtak köre megnyílt előttük és utat engedett nekik.
— Állítsátok meg! — nyögte Caramon, miközben nagy nehezen talpra kecmergett.
— Nem tehetjük! — próbálta őt visszatartani Tanis. Végül az óriás a félelf karjába hanyatlott, zokogva, mint egy kisgyerek. — Utána megyünk. Nem lesz semmi baja. Hiszen varázsló, Caramon... mi ezt nem érthetjük. Követjük őket...
Az élő-holtak szeme túlvilági fénnyel izzott feléjük, amint ellépdeltek előttük és behatoltak az erdőbe. A kísértetsereg sorai összezárultak mögöttük.
A társaság ekkor elkeseredett ütközet közepében találta magát. Acél csattogott, sebesültek üvöltöttek segítségért. A seregek összecsapásának lármája oly valóságos volt a sötétben, hogy Sturm önkéntelenül kardot rántott. A zaj szinte megsüketítette. Láthatatlan csapásokat hárított és viszonzott, amelyekről úgy vélte, őt vették célba. Kardjával elkeseredetten hasogatta a fekete levegőt és érezte, hogy elveszett, nincs többé menekvés számára. Mégis futásnak eredt és váratlanul kirontott az erdőből egy kopár, üres tisztásra. Raistlin állt előtte. Egyedül. A mágus szeme csukva volt. Halkan fölsóhajtott és lerogyott a földre. Sturm odaszökkent hozzá. Ebben a pillanatban Caramon is megjelent és kis híján fellökte a lovagot, hogy lehajolva karjába emelje álélt fivérét. Egymás után a többiek is kifutottak a tisztásra, mintha űznék őket. Raistlin még most is különös, érthetetlen szavakat mormolt. A kísértetek teljesen eltűntek.
— Testvér! — zokogott Caramon szaggatottan.
A varázsló szemhéja megremegett és fölpattant. — Az ige... kimerítette az erőmet... — suttogta. — Pihennem kell!
— És meg is pihensz! — zengte egy hang. Egy eleven hang!
Tanis megkönnyebbülten fölsóhajtott, bár kezét nem vette le kardja markolatáról. A többiekkel együtt gyorsan Raistlin elé vetette magát, védelmezőn. Arcukat mind kifelé, a sötétségbe fordították. Ekkor váratlanul megjelent az égen az ezüsthold, mintha úgy varázsolták volna elő valami selyemkendő alól, majd megpillantották egy, a fák között álló férfialak fejét és vállát. Csupasz háta legalább olyan széles és erős volt, mint Caramoné. Nyakát hosszúra nőtt hajtincsek takarták. Ragyogó szeme hidegen villogott. A kis csoport tagjai valami zörejt hallottak a bozótból, majd feltűnt egy lándzsa hegye, egyenesen Tanis felé mutatott.
— Vesd félre gyönge fegyvered! — figyelmeztette az alak. — Körül vagy véve és nincs semmi esélyed.
— Csalás! — mordult föl Sturm, de alighogy megszólalt, nagy recsegés-ropogás támadt a bozótban. Még több férfi jelent meg. Teljesen körülfogták őket. Valamennyiük kezében csillogó hegyű lándzsa volt.
Az első férfi ekkor előrelépett. A társaság csak ámult-bámult. Kezük elernyedt, fegyvereiket elejtették. Az a férfi ugyanis egyáltalán nem férfi volt, hanem egy kentaur! Deréktől fölfelé ember, onnan lefelé ló. Kecses könnyedséggel poroszkált előre, mellkasán táncoltak erős izmai. Parancsoló intésére a többi kentaur is kilépett az ösvényre. Tanis hüvelyébe dugta kardját. Kova nagyot tüsszentett.
— Velünk kell jönnötök! — rendelkezett a kentaur.
— A testvérem beteg! — tiltakozott Caramon. — Nem mehet sehová.
— Tedd föl a hátamra! — mondta a kentaur hűvösen. — Különben amelyikőtök fáradt, üljön föl, úgy jöjjön velünk!
— És hová visztek? — kérdezte Tanis.
— Te nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezhess! — A kentaur ezzel előrenyúlt és lándzsájával megbökdöste Caramon hátát. — Messzire megyünk és gyorsan. Javaslom, ülj fel! Félned nem kell. — Mellső lábát előrenyújtva és kezével megérintve bozontos sörényét, meghajolt Aranyhold előtt. — Ez éjszakán nem ér bántódás.