— Fölülhetek rá, Tanis? Kérlek! — nyafogott Tasslehoff.
— Ne bízzatok bennük! — prüszkölt Kova.
— Én nem bízom bennük — mormolta Tanis —, de úgy látom, nemigen van sok választásunk... Raistlin nem tud járni. Gyerünk hát, Tass, menjünk mindnyájan!
Caramon gyanakodva méregette a kentaurokat, de aztán fölnyalábolta fivérét és föltette az egyik félig ember, félig állat hátára. Raistlin erőtlenül előrehanyatlott. — Mássz föl te is! — mondta a kentaur Caramonnak. — Én elbírom mindkettőtök súlyát. A fivéredet neked kell tartanod, mivel, mint említem, ma éjjel gyorsan megyünk.
A zavarában elvörösödött nagydarab harcos fölkecmergett a kentaur széles hátára. Hosszú lába majdnem a földet söpörte. Átkarolta Raistlint, amint a kentaur vágtatva útnak eredt. Tasslehoff izgalmában vihogva pattant föl az egyik kentaurra, és ugyanazzal a lendülettel lepottyant a sárba a másik oldalon. Sturm sóhajtva hajolt le a surranó után, hogy föltegye a kentaur hátára, majd mielőtt tiltakozhatott volna, Kovát is mögé zuttyantotta. Kova mondani akart valamit, de csak tüsszögésre futotta tőle, amint a kentaur megindult. Tanis az első kentaur hátán lovagolt, aki a többiek vezetőjének látszott.
— Hová visztek bennünket? — kérdezte Tanis ismét.
— Az Erdőmesterhez! — válaszolta a kentaur.
— Az Erdőmesterhez? — ismételte meg Tanis. — Ki az? Valami hozzátok hasonló?
— Ő az erdők ura — válaszolta a kentaur, és ügetve megindult az ösvényen.
Tanis újabb kérdésre nyitotta a száját, de nagyot zöttyent, amint a hátasa vágtába csapott és csaknem elharapta a nyelvét. Visszahuppanva a kentaur hátára, úgy érezte, hogy a növekvő gyorsaságtól lassan hátracsúszik, ezért átkarolta a kentaur széles felsőtestét.
— Nem. Nem szükséges kettéroppantanod — tekintett vissza rá a kentaur. Szeme megcsillant a holdfényben. — Az én dolgom vigyázni rá, hogy le ne ess. Nyugodj meg! Tedd a kezed a faromra és egyensúlyozz! Úgy, jó. És szoríts a lábaddal!
A kentaurok letértek az ösvényről és bevágtattak az erdő sűrűjébe. A holdvilágot nyomban eltakarták a lombok. Tanis érezte, amint az elsuhanó ágak a ruháját csapkodják. A kentaur azonban egyszer sem torpant meg, még csak le sem lassított. Látszott, hogy jól ismeri az utat, amelyet Tanis egyáltalán nem látott.
Hamarosan lassítani kezdtek, míg végül a kentaur egészen megállt. A félelf semmit sem látott a koromsötétben. Csak abból tudta, hogy társai a közelben vannak, hogy hallotta Raistlin sípoló lélegzetét, Caramon fegyvereinek csörgését és Kova fékezhetetlen prüszkölését. Még Raistlin botjának a fénye is kihunyt.
— Hatalmas varázslat ül ezen az erdőn — válaszolta Raistlin Tanis érdeklődésére. — Ez a varázslat megtör minden más mágiát.
Tanis egyre kényelmetlenebbül érezte magát. — Miért álltunk meg? — kérdezte.
— Mivel itt vagyunk. Szállj le! — mordult rá a kentaur.
— Hol van ez az itt? — kérdezte Tanis lecsusszanva a földre a kentaur széles hátáról. Körültekintett, de nem látott semmit. A lombok még a leghalványabb holdsugarat vagy csillagfényt sem engedték beszivárogni az ösvényre.
— A Komor Erdő kellős közepén állasz éppen — felelte a kentaur. — Most pedig ég áldjon... vagy a gonosz várjon... attól függően, miképp dönt az Erdőmester sorsotok felől.
— Várj egy percig! — csattant föl Caramon ingerülten. — Nem hagyhatsz csak úgy itt, ennek az erdőnek a mélyén, mint valami ma született, vak macskakölyköket...
— Tartsátok vissza őket! — kiáltotta Tanis, kardja után kapva. De a fegyvere nem volt sehol! Sturm haragos káromkodása jelezte, hogy a lovag is ugyanezt tapasztalta.
A kentaur fölkacagott. Tanis csak paták dübörgését hallotta a puha földön, ágak recsegésének kíséretében. A kentaurok eltűntek.
— Jó kis szabadulás! — prüszkölte Kova.
— Mindannyian megvagyunk? — kérdezte Tanis előrenyúlva, és megérezte Sturm kezének megnyugtató, erős szorítását.
— Én itt vagyok! — csipogta Tasslehoff. — Ó, Tanis, hát nem csodálatos volt? Én...
— Befogod a szádat! — förmedt rá Tanis. — A síkföldiek?
— Itt vagyunk — felelte Zúgószél gyászos hangon. Fegyvertelenül.
— Senkinek sincs semmilyen fegyvere? — kérdezte Tanis. — Nem mintha sok hasznát vehetnénk ebben a pokoli sötétségben — tette hozzá keserűen.
— A pálcám megvan — szólalt meg Aranyhold halk, lágy hangján.
— Az pedig igazán pompás fegyver, Que-shu leánya — hangzott egy mély hang. — A jóság fegyvere, amely a kórok, sebek és betegségek leküzdésére szolgál. — A láthatatlan hang elszomorodott: — A mai időkben valódi fegyverül is szolgálhat a gonosz teremtményei ellen, akik azért keresik, hogy megfosszák tőle a világot!
11
Az Erdőmester. Békés közjáték
Ki vagy te? — kiáltotta Tanis. — Mutasd meg magad!
— Nem bántunk! — blöffölt Caramon.
— Hát persze, hogy nem! — a mély hang derűs volt. — Fegyveretek sincs. Visszaadom majd, ha eljön az ideje. Senki sem léphet be fegyverrel a Komor Erdőbe, még Solamnia lovagja sem. De nem kell félned, nemes lovag. Pengédet ősinek és értékesnek találtam. Biztonságban tartom. Bocsássatok meg látszólagos bizalmatlanságomért, de még a nagy Huma is a lábamhoz tette Sárkánydárdáját.
— Huma! — ámult el Sturm. — Hát ki vagy te?
— Én az Erdőmester vagyok. — Míg a mély hang zengett, a sötétség széthasadt. A csapat tavaszi szellőre emlékeztető sóhajtást hallatott, amint megpillantotta a döbbenetes látványt. Az ezüstös holdfény megcsillant egy magas sziklaorom tetején, amelyen egy egyszarvú állt. Hűvösen tekintett le rájuk, okos szemében végtelen bölcsesség csillogott.
Az egyszarvú szépsége megdobogtatta a szívüket. Aranyhold szeme könnybe lábadt a gyönyörűséges állat láttán. Szőre akár a holdfény ezüstje, szarva igazgyöngyként csillogott, sörénye akár a tenger habja. Fejét mintha hófehér márványból faragták volna, ámbár sem emberi, sem törpekéz nem lett volna képes megmintázni erős nyakának és izmos mellkasának utánozhatatlanul finom formáit. Lábai is erősek, s mégis kecsesek voltak, patái kicsinyek és hasítottak, mint egy kecskéé. Jóval később, amikor Aranyhold sötét utakon járt, s szívét reménytelen elkeseredettség töltötte el, csak becsukta a szemét, az egyszarvúra gondolt és máris megnyugodott.
Az egyszarvú fölvetette a fejét, majd szomorú köszöntéssel meghajtotta. A magát esetlennek, sutának és zavartnak érző kis csapat viszonozta e meghajlást. Az egyszarvú hirtelen megfordult, elhagyta a csúcsot és a sziklákon szökellve feléjük indult.
Tanis úgy nézett körül, mint aki valami varázslattól szabadult meg éppen. A ragyogó, ezüst holdfény erdei tisztást világított meg előttük. A magas fák, mint óriásira nőtt, jó szándékú őrizők vették körül őket. A félelf szívét mélységes békesség érzése töltötte el, amelybe ugyanakkor némi szomorúság is vegyült.
— Pihenjetek meg! — szólt az Erdőmester, amikor odaért hozzájuk. — Fáradtak vagytok és éhesek. Mindjárt hoznak ételt és friss vizet a tisztálkodáshoz. A mai estén félretehetitek éberségeteket és megszabadulhattok félelmeitektől. Itt biztonságban vagytok, ha egyáltalán létezik valahol manapság biztonság ezen a földön.
Az étel szó hallatán Caramon szeme fölcsillant és fivérét puhán letette a földre. Raistlin egy fa törzsének támaszkodva leereszkedett a fűbe. Arca viaszfehér volt az ezüst holdfényben, viszont könnyedén lélegzett. Nem is annyira betegnek, inkább csak végtelenül kimerültnek látszott. Caramon letelepedett mellé és tekintetével máris az ennivalót kereste. Nagyot sóhajtott aztán.