— Meglehet, valami erdei bogyó lesz megint a vége — mondta boldogtalanul Tanisnak. — Húsra áhítozom, sült szarvascombra vagy egy ropogós nyúlgerincre...
— Csitt! — intette le Sturm szelíden, az Erdőmester felé pillantva. — Ő ezért, meglehet, téged süttet meg legelőször. Kentaurok bukkantak föl az erdőből egy hatalmas, fehér abrosszal, amelyet leterítettek a gyepen. Mások fényes kristálygömböket helyeztek el rajta, hogy megvilágítsák a tisztást.
Tasslehoff kíváncsian vizsgálgatta a gömböket. — Bogár lámpások!
A gömbökben valóban apró bogarak ezrei nyüzsögtek, mindegyikük hátán két-két világító pöttyel. Körbe-körbe futkároztak a gömbök belső felületén, vidáman cikázva be a számukra tágas térséget.
Ezt követően a kentaurok tálakban hús vizet és tiszta, fehér ruhákat hoztak, hogy megmoshassák kezüket és arcukat. A víz megtisztította testüket és elméjüket, lemosta róluk a csaták mocskát. Más kentaurok székeket helyeztek el, amelyeket Caramon gyanakvón méregetett. Egy darab fából faragták őket úgy, hogy körülöleljék a beleülőt. Kényelmesnek látszottak, habár mindegyiknek csak egy lába volt.
— Foglaljatok helyet! — intett az Erdőmester elegánsan.
— Én le nem ülök egy ilyenre! — tiltakozott a harcos. — Biztosan fölborulok vele. — Inkább megállt a terítő szélénél. — Különben is, az abroszt a földre terítették. Inkább leülök mellé, ide a fűbe.
— Közelebb az abrakhoz, mi? — dörmögte a szakállába Kova. A többiek közben zavartan méregették a székeket, a különös kristály-bogárlámpásokat és a kentaurokat. A Főnök Lánya azonban tudta, mi illik egy vendéghez. Lehet, hogy a külvilág barbárnak tekinti az ő népét, de Aranyhold törzsének szinte vallásosán megtartandó illemszabályai voltak. Tisztában volt vele, hogy a házigazda megvárakoztatása sértés vele és várható bőkezűségével szemben. Uralkodói kecsességgel foglalt helyet tehát. Az egylábú szék kicsit hintázott, mintegy fölmérte a súlyát, majd kifejezetten az ő testéhez idomulva megállapodott.
— Foglalj helyet a jobbomon, harcosom — mondta szertartásosan, tudván, hogy minden szem rá irányul. Zúgószél arca nem árult el semmiféle érzelmet, mégis mulatságos volt kissé, amint magas termetét kétrét görnyesztve nekikészülődött, hogy letelepedjék a látszólag törékeny ülőalkalmatosságra. Ám miután leült, és kényelmesen hátradőlt, arcán hitetlenkedő mosoly árnya suhant át.
— Köszönöm, hogy megvártátok, míg én helyet foglalok — szólalt meg Aranyhold sietve, hogy leplezze a többiek tétovaságát. — Üljetek hát le ti is!
— Jól vagyok én így is — szólalt meg katonásan Caramon, mellén karba fonva a kezét. — Én nem rád vártam, csak éppen nincs kedvem ilyen rozoga székre leülni... — Sturm könyökével élesen a harcos bordái közé döfött.
— Bájos hölgyem... — hajolt meg Sturm és lovagi méltósággal ő is letelepedett.
— Nos, ha ő megteheti, akkor én is — morogta Caramon, akinek elhatározásában az is közrejátszott, hogy megjelentek a kentaurok az étkekkel. Segített leülni fivérének, majd óvatosan maga is helyet foglalt, gondosan ellenőrizve, hogy a szék elbírja-e tekintélyes súlyát.
A földre terített abrosz négy sarkánál egy-egy kentaur helyezkedett el. Fölemelték a térítőt asztalmagasságig, majd elengedték. A hatalmas terítő lebegve ott maradt, finoman hímzett felszíne olyan szilárd és kemény volt, akár egy fogadóbeli asztallap.
— Milyen nagyszerű! Hát ezt meg hogy csinálják? — rikkantgatta boldogan Tasslehoff. — Semmi sincs alatta! — mondta csillogó szemmel. A kentaurok harsány kacajra fakadtak, sőt még az Erdőmester is elmosolyodott. A következő pillanatban a kentaurok finoman faragott, fényesre csiszolt fatálakat helyeztek a térítőre. Mindegyik vendég kapott egy-egy, szarvasagancsból készült kést és villát. Forró sült hússzeletek ínycsiklandozó, enyhén füstös illata töltötte meg a levegőt. A sejtelmes lámpafényben ropogós cipók és nagy fatálakra halmozott gyümölcsök körvonalai rajzolódtak ki.
Caramon, aki végre biztonságban érezte magát székében, összedörgölte a kezét, szélesen elvigyorodott és fölmarkolta a villáját. — Óóóhhh! — sóhajtott föl elismerően, mialatt az egyik kentaur elébe helyezett egy jókora adag szarvassültet. Caramon beledöfte a villáját, és mély elragadtatással szippantott bele a fölcsapó pára és kicsorduló lé illatába. Ekkor észrevette, hogy mindenki őt bámulja. Kezében megállt a villa és körülpillantott.
— Mii a... — kérdezte pislogva. Ekkor tekintete megállapodott az Erdőmesteren, elvörösödött és visszahúzta a villát.
— Én... izé... bocsánatot kérek. Ezt a szarvast is biztosan jól ismerte, szóval... biztosan az alattvalója lehetett. Az Erdőmester nyájasan elmosolyodott: — Semmi baj, derék harcos. A szarvas azzal teljesíti életének küldetését, hogy táplálékul szolgál a vadásznak, legyen az ember vagy farkas. Mi nem gyászoljuk azokat, akik sorsuk beteljesedésével pusztulnak el.
Tanisnak hirtelen az az érzése támadt, mintha beszéd közben az Erdőmester mély, sötét szomorúságot árasztó szemével Sturmra pillantott volna, amitől hideg félelem szorította össze a félelf szívét. Jobban szemügyre véve azonban házigazdájukat, csak annyit látott, hogy a fenséges állat ismét mosolyog. — Már megint képzelődöm! — korholta magát.
— De honnan tudhatjuk azt, mester — kérdezte Tanis tétován —, hogy bármely teremtmény élete betöltötte-e küldetését vagy sem? Láttam már aggastyánok keserű és kétségbeesett halálát. És láttam kicsiny gyermekeket meghalni időnek előtte, de azok a szeretet és öröm olyan örökségét hagyták maguk után, hogy az elmúlásuk fölötti gyászt enyhítette a tudat, hogy rövid életük oly sok örömet okozott másoknak.
— Saját kérdésedet jobban megválaszoltad, Tanis félelf, mint ahogy én tudtam volna — szólt az Erdőmester szomorú szemét ráemelve. — Egyszóval, életünk mércéje nem a nyerészkedés, hanem az adakozás.
A félelf már válaszolni készült, ám az Erdőmester megelőzte: — Tedd most félre az aggályaidat. Élvezd az én erdőm békéjét, amíg teheted. Múlik fölöttünk az idő!
Tanis éles pillantással mérte végig az Erdőmestert, de a hatalmas állat már elfordult tőle és messzire, az erdő mélye felé nézett, bánattól elhomályosult tekintettel. A félelf elgondolkodott a mondottak rejtett értelmén, majd elmerült sötét gondolataiban. Hirtelen valaki könnyedén megérintette a kezét.
— Enned kellene neked is valamit — biztatta Aranyhold. — Gondjaid ugyan nem múlnak el az étkezéssel, vagy ha netán mégis, hát annál jobb.
Tanis rámosolygott, majd jó étvággyal falatozni kezdett. Szót fogadott az Erdőmesternek, és sötét gondolatait egy időre száműzte tudatának mélyére. Aranyholdnak azonban igaza volt: az evéstől gondjai nem múltak el.
A többiek is nekiláttak a táplálkozásnak. A rendkívüli körülményeket valamennyien a tapasztalt világutazók könnyedségével fogadták. Kacagtak, csevegtek, vígan falatoztak, egyszóval élvezték egymás társaságát. Az Erdőmester többször nem szólt hozzájuk, de mindannyiukat alaposan szemügyre vette.
Még Sturm sápadt arca is visszanyert némi színt. Kecsesen, méltóságteljesen evett, de minthogy Tasslehoff mellett ült, folyton válaszolnia kellett a surranó kifogyhatatlan kérdéseire, amelyeket a szülőföldjével kapcsolatosan tett fel. Emellett, anélkül, hogy bárki figyelmét is fölkeltette volna, eltávolított Tasslehoff egyik zsebéből egy kést és egy villát, amelyek útja rejtélyes módon oda vezetett. A lovag a lehető legtávolabb foglalt helyet Caramontól és mindent megtett, hogy ne kelljen tudomást szereznie viselkedéséről.