A nagydarab harcos szemmel láthatóan élvezte az ételt. Háromszor annyit evett, mint bárki más, és legalább háromszor olyan hangosan. Amikor éppen nem falt, Kovának mesélt egy óriással vívott összecsapásáról, miközben a csontot — amelyen rágódott — kardként használta: azzal mutatta be döféseit és hárításait. Kova is jóízűen falatozott, és foghegyről odavetette Caramonnak, hogy ő egész Krynn legnagyobb hazudozója.
A fivére mellett ülő Raistlin alig evett valamit: csak a legpuhább húsból csipegetett le pár apró falatot, bekapott néhány szőlőszemet és egy előzőleg vízbe mártott kenyérdarabkát. Nem szólt egy szót sem, csak feszülten hallgatta a többiek társalgását. Minden mondatot elraktározott a tudata mélyén, hogy valamikor később esetleg hasznát vehesse.
Aranyhold kecses, begyakorolt mozdulatokkal evett. Que-shu hercegnője hozzászokott a nyilvános étkezésekhez, így hát könnyed társalkodónak is bizonyult. Tanissal csevegett, akit arra kért, hogy meséljen neki az elfek országáról és más, általa bejárt vidékekről. Mellette Zúgószél úgy ült, mint aki kardot nyelt. Nem volt olyan harsányan falánk, mint Caramon, számára látnivalóan otthonosabbak voltak a törzsbéliek tábortüzei, mint a királyi paloták asztala mellett elköltött vacsorák. Esetlenül forgatta az evőeszközöket és jól tudta, hogy faragatlannak tűnhet fel Aranyhold mellett. Nem szólt semmit, látszott, hogy szívesebben marad a háttérben.
Végül mindannyian eltolták maguk elől a tálakat, hátradőltek különös székeikben, és omlós gyümölcstortával fejezték be a vacsorát. Tass még a surranok úti dalára is rázendített, a kentaurok nagy derültségére. Ekkor váratlanul megszólalt Raistlin. Lágy, suttogó hangja áthatolt a nevetésen és a hangos beszélgetésen.
— Erdőmester! — sziszegte a nevet a varázsló —, ma olyan félelmetes teremtményekkel ütköztünk meg, amilyeneket Krynn világán eddig közülünk senki sem látott. Mondanál róluk valamit?
A könnyed, ünnepélyes hangulatra mintha hirtelen valaki gyászleplet borított volna. Mindnyájan keserű pillantásokat váltottak egymással.
— Ezek a lények két lábon járnak, akár az emberek — tette hozzá Caramon. — De olyanok, mint valami hüllők. Karmos mancsuk és lábuk van, meg szárnyaik... és — itt a hangja megbicsaklott — holtukban kővé dermednek.
Az Erdőmester szomorúan nézett végig rajtuk, miközben fölemelkedett. Mintha már várta volna ezt a kérdést.
— Tudok ezekről a lényekről — válaszolta. — Néhányuk még a Komor Erdőbe is behatolt a múlt héten, egy csapat menedék! goblin társaságában. Kámzsás csuhát viseltek, minden bizonnyal ocsmány külsejük álcázására. A kentaurok titokban követték őket, hogy senkinek se árthassanak, mielőtt a kísértetek elbánnának velük. Arról számoltak be nekem, hogy azok a teremtmények “sárkányfattyaknak” nevezik magukat és a “Könyörtelenek rendjéhez” tartozónak vallják magukat.
— “Könyörtelenek” — mondta Raistlin és összevonta a szemöldökét. — De kik vagy mik azok? Miféle fajta? — kérdezte töprengőn.
— Nem tudom. Csak annyit mondhatok róluk, hogy nem részei az állatok világának, és nem tartoznak Krynn egyetlen értelmes fajához sem. Pár pillanat kellett hozzá hogy fölfogják a hallottakat.
— Én nem ért... — szólt pislogva Caramon.
— Úgy érti, testvér, hogy nem e világból valók — vágott közbe türelmetlenül Raistlin.
— Akkor honnan jöhettek? — kérdezte a harcos értetlenül.
— Nos, épp ez a kérdés, ha nem tévedek — jelentette ki a mágus hűvösen — Honnan jöttek és... miért?
— Erre nem tudom a választ — rázta meg fejét az Erdőmester. — De annyit elmondhatok, hogy mielőtt az erdei kísértetkegyencek végeztek azokkal a sárkányfattyakkal, valami “északi seregeket” emlegettek.
— Én láttam őket — szólalt meg Tanis és fölállt. —A tábortüzeket... — torkán akadt a szó, amikor rájött, miről is beszél az Erdőmester. — Azok ott... a sárkányfattyak seregei? Ezrével kell lenniük! — Most már mindenki talpon volt és egyszerre beszélt.
— Lehetetlen! — kiáltotta a lovag, homlokát ráncolva.
— Ki lehet emögött? A fürkészek? Az istenekre! — bömbölte Caramon. — Kedvem támadt rá, hogy elmenjek Menedékbe és szét...
— Solamniába menj és ne Menedékbe! — tanácsolta a lovag kiáltva.
— Qualinostba kellene mennünk — érvelt Tanis: — Az elfek...
— Az elfeknek is megvan a maguk baja — vágott közbe az Erdőmester. Hűvös hangja megnyugtatta a kedélyeket. — Meg a Menedéki Főfürkészeknek is. Nincs biztonságos hely. De azt megmondhatom, hová menjetek, ahol választ kaphattok mindarra, amire kíváncsiak vagytok.
— Mit értsünk azon, hogy megmondod, hová menjünk? — tette fel a kérdést lassan előrelépve Raistlin. Vörös köpönyege lobogott vézna teste körül. — Mit tudhatsz te rólunk? — a varázsló hirtelen elhallgatott, szeme összeszűkült a hirtelen fölismeréstől.
— Igen, már vártalak benneteket — mondta az Erdőmester, mintegy Raistlin gondolataira válaszul. — A mai napon egy hatalmas, fénylő lény jelent meg előttem a vadonban. Közölte velem, hogy a kék kristálypálca jelenlegi birtokosa ma este idejön a Komor Erdőbe, akit a kísértetkegyencek társaival együtt átengednek a kordonon... annak ellenére, hogy sem embert, sem elfet, sem surranót, sem törpét még csak be sem engedtek a Komor Erdőbe az Összeomlás óta. És a pálcát hordozónak a következő üzenetet kell átadnom: “Azonnal induljatok, mert át kell kelnetek a Keleti Lánchegységen. A pálca gazdájának két napon belül Xak Tsaroth-ba kell érnie. Ott, ha méltónak találtattok rá, a világ leghatalmasabb ajándékát kapjátok kezetekhez.”
— A Keleti Lánchegység!? — tátotta el száját a törpe. — Ahhoz repülnünk kéne, hogy két nap alatt Xak Tsarothba érjünk, tudod-e te fénylő lény!! Huúh! — kiáltotta és idegesen pattintott az ujjával.
A többiek szorongva néztek egymásra. Végül Tanis szólalt meg tétován: — Attól tartok, a törpének igaza van, Erdőmester. A Xak Tsarothba vezető út hosszú lenne és gyötrelmes. Olyan erdőkön kellene visszafelé áthaladnunk, ahol tudomásunk szerint goblinok és ezek a sárkányfattyak élnek.
— Azután át kellene vágnunk a Síkságokon — szólalt meg Zúgószél, első ízben azóta, hogy az Erdőmesterrel találkoztak.
— Azaz életünkbe kerülhet — mutatott Aranyhold felé. — Que-shu lakói vad harcosok és jól ismerik a vidéket. Várnak ránk. Sohasem juthatnánk át élve arrafelé. — Aztán Tanis felé fordult: — És ráadásul a népem nem szívelheti az elfeket.
— Különben is, minek mennénk Xak Tsarothba? — dörmögte Caramon. — Leghatalmasabb ajándék... mi lehet az? Egy különleges kard? Vagy egy láda acélpénz? Igaz, az nem jönne rosszul, de úgy hallom, hogy északon valami csetepaté készül. A világért sem szeretném kihagyni!
Az Erdőmester szomorúan bólogatott. — Megértem, hogy nehéz döntened — mondta. — De én megadok minden segítséget, ami a hatalmamban van. Gondom lesz rá, hogy két nap alatt eljussatok Xak Tsarothba. A kérdés csak az: vállaljátok-e?
A félelf társai felé fordult. Sturm arca megnyúlt. Állta Tanis pillantását és fölsóhajtott. — A szarvas vezetett bennünket ide — mondta megfontoltan. — Meglehet, éppen ezért a tanácsért. De a szívem északra húz, a szülőföldemre. Ha ezek a sárkányfattyak támadásra készülnek ellene, akkor ott kell lennem lovagtársaim között, akik biztosan összesereglenek, hogy megküzdjenek ezzel a gonosszal. De téged sem akarlak elhagyni, Tanis, sem téged, ifjú hölgy. — Meghajolt Aranyhold felé, majd lehuppant, sajgó fejét keze közé szorítva.