— A leghatalmasabb ajándék! — ismételte meg Tasslehoff fölvillanó szemmel. — Gondolj csak bele, Kova!
Felbecsülhetetlen értékű drágakövek. Sőt lehet...
— Egy kupa világos és Otik sült krumplija — morogta a törpe. — És a kellemes, meleg kandallótűz, de nem Xak Tsaroth!
— Akkor, úgy látom, mindnyájan egyetértünk — mondta Tanis. — Persze, ha neked mindenképpen északra kell menned, Sturm, akkor te...
— Veletek tartok Xak Tsarothba — sóhajtotta a lovag. — Semmi dolgom ott, északon. Csak áltattam magam. A rendem lovagjai szétszóródtak, visszavonultak düledező váraikba, onnan verik vissza az adószedők hadait.
Sturm arca eltorzult a rátörő fájdalomtól és lehajtotta a fejét. Tanis hirtelen mélységes fáradtságot érzett. Nyaka elgémberedett, válla és háta sajgott, lábizmait görcs kínozta. Még mondani akart valamit, amikor gyengéd kéz érintését érezte a vállán. Föltekintve Aranyhold hűvös és nyugodt arcát pillantotta meg a holdfényben.
— Fáradt vagy, barátom — mondta a lány. — Mindnyájan azok vagyunk. De Zúgószél és én mégis örülünk, hogy te is jössz. — Keze meglepően erős volt. Körülnézett, tekintetével befogta az egész csoportot. — Örülünk, hogy valamennyien velünk jöttök.
Zúgószél arcát nézve Tanis úgy vélte, hogy a síkföldi talán nem is örül annyira.
— Nos, még egy kaland! — dörmögte Caramon elvörösödve zavarában. — Mi? Raistlin! — bökte oldalba fivérét. De Raistlin, ikertestvérére ügyet sem vetve, az Erdőmesterhez fordult.
— Azonnal indulnunk kell — jelentette ki a mágus hidegen. — Említetted, hogy netán átsegíthetnél bennünket a hegyeken.
— Így igaz — bólintott az Erdőmester szomorúan. — És én is örülök, hogy így döntöttetek. Remélem, jó szívvel fogadjátok a segítségemet.
Ezzel az Erdőmester fölemelte a fejét, tekintetét az égre vetette. A társak követték a pillantását. A magas fák lombkoronáján túl ott ragyogtak az éjszakai égbolt csillagai. Egyszer csak észrevettek valamit, ami odafönt röpült, egymás után takarva el a csillagokat előrehaladtában.
— Mocsári törpe legyek, ha értem! — jelentette ki Kova ünnepélyesen. — Repülő lovak! Hát mi jöhet még?
— Ó! — lélegzett mélyet Tasslehoff. A surranót mélységes ámulat kerítette hatalmába, a fejük fölött köröző, gyönyörű állatok láttán. Amint minden fordulóval lejjebb ereszkedtek, szőrük kékesfehéren csillant meg a holdvilágban. Tass összecsapta a tenyerét. Soha, még legvadabb surranó álmában sem hitte volna, hogy valaha repülni fog. Ez még akkor is megéri, ha Krynn valamennyi sárkányfattyával kell megvívnia érte.
A pegazusok leereszkedtek a földre. Tollas szárnyaik olyan szelet kavartak, hogy a fák ágai meghajlottak és a fű a földre lapult tőle. A legtermetesebb pegazus, amelynek szárnya a földet verdeste, előrelépett és tisztelettel meghajolt az Erdőmester előtt. Tartása büszke volt és nemes. Példáját követve, minden fenséges külsejű társa sorban meghajolt.
— Hívtál bennünket? — kérdezte a főpegazus az Erdőmestert.
— E vendégeimnek sürgős dolguk van keleten. Azt parancsolom, hogy a szél sebességével vigyétek őket a Keleti Lánchegységen túlra.
A pegazus csodálkozva mérte végig a társaságot. Ünnepélyesen végighaladt előttük és sorban mindőjüket alaposan megnézte. Amikor Tass fölemelte a kezét, hogy megsimogassa a táltos ló orrát, az előreszegezte a fülét és hátravetette a fejét. Amikor pedig Kovához ért, utálkozva föl-horkant és az Erdőmesterhez fordult: — Egy törpe? Emberek? És egy surranó?!
— Nekem ugyan te ne tegyél szívességet, te ló! — prüszkölt rá Kova.
Az Erdőmester csupán biccentett és elmosolyodott. A pegazus vonakodva bár, de engedelmesen meghajolt előtte.
— Rendben van, mester — válaszolta. Kecses könnyedséggel Aranyholdhoz léptetett és behajlította mellső lábait, hogy így leereszkedve megkönnyítse neki a fölszállást.
— Ne, nem kell letérdelned, nemes állat! Előbb lovagoltam, mintsem járni tanultam volna. Nincs szükségem efféle segítségre. — Ezzel Aranyhold átnyújtotta pálcáját Zúgószélnek, átölelte a pegazus nyakát és könnyedén felszökkent széles hátára. Ezüst-arany haja pehelyfehéren lobogott a holdfényben, arca tiszta volt és hűvös, akár a márvány. Most valóban úgy nézett ki, mint egy barbár törzs hercegnője.
Visszavette a varázsbotot Zúgószéltől és csengő, magas hangon énekelni kezdett. Zúgószél csodálattal teli, csillogó szemmel pattant föl mögé a szárnyas ló hátára. Átölelte a derekát és mély baritonjával ő is rázendített a dalra.
Tanis nem értette, mit énekelnek, de úgy hangzott, mint egy diadalittas, győzelmi ének. Felpezsdítette a vérét, legszívesebben ő is dalra fakadt volna. Az egyik pegazus odaporoszkált mellé. Fölült rá, annak hatalmas szárnyai előtt helyezkedve el.
A társaság tagjait magával ragadta a pillanat nagyszerűsége, valamennyien ott ültek már a pegazusok hátán, miközben Aranyhold éneke megnyugtatón zengett az éj csendjében. A csodálatos lények kiterjesztették szárnyaikat, hogy befogják velük a széláramlatot. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, lassan körözve az erdő fölött. Az ezüst és a vörös hold vöröses fénnyel árasztotta el a völgyet odalent, amely beleveszett az éjszaka mély bíborába. Amint eltávolodtak az erdőtől, utoljára még megpillantották az Erdőmestert. Úgy csillogott odalent, mint egy égből földre hullott csillag, magányosan és elveszetten a sötétségbe boruló földön.
Sorban elhatalmasodott rajtuk az álom.
Tasslehoff tudott ellenállni legtovább a mágia erejével ráereszkedő kábulatnak. Fölfrissülve a szárnyak keltette, arcába csapódó szellőtől elbűvölten nézte, amint a mindeddig a feje fölött pompázó fák gyermekjátékokká zsugorodnak a mélyben. Kova a hátának támasztotta a fejét és hangosan horkolt. Aranyhold Zúgószél karjának bölcsőjében ringott. A férfi feje az ő vállához simult, de még álmában is védelmezőn ölelte kedvesét. Caramon hátasa nyakára borulva mélyen szuszogott. Ikertestvére az ő hátának támaszkodva pihent. Sturm békésen aludt, a fájdalomnak már nyoma sem volt az arcán. Még Tanis szakállas képéről is eltűnt a bánat, a gond és a felelősségtudat.
Tass nagyot ásított.
— Nem igaz — csipogta sebesen e pislogva és magába csípett.
— Pihenj most te is, kis surranó — mondta neki a pegazus derűsen. — A halandók nem repülésre termettek. Ez az álom a védelmedre szolgál. Nem szeretnénk, ha megrémülnél és lepottyannál.
— Nem pottyanok le — tiltakozott Tass újabbat ásítva. Feje előrebukott. A pegazus nyaka meleg és kényelmes volt, sörénye puha és illatos. — Nem is rémülök meg — suttogta Tass félálomban. — Sosem rémülök... — motyogta és elaludt.
A félelf riadtan arra ébredt, hogy egy mező füvében hever. A pegazusok vezére fölötte állt és a keleti látóhatárt kémlelte. Tanis fölült.
— Hol vagyunk? — szólalt meg. — Ez itt nem egy város — pillantott körül. — Hogyan?... Még a hegyeken sem jutottunk túl.
— Sajnálom — fordult felé a pegazus. — Nem vihettünk el benneteket a Keleti Lánchegységig. Valami nagy felfordulás van ott, keleten. Sötétség tölti el a levegőt, olyan homály, amilyet Krynn földjén időtlen idők óta nem láttam... — Elhallgatott és türelmetlenül kapálta patájával a földet. — Nem merek tovább menni!
— De hol vagyunk? — ismételte meg kérdését zavartan a félelf. — És hol vannak a többi pegazusok?
— Hazaküldtem őket. Csak én maradtam itt, hogy az álmotokat vigyázzam. Most, hogy fölébredtél, nekem is vissza kell térnem. — A pegazus komoran Tanis szemébe nézett. — Nem tudom, mi hozta Krynnre ezt a nagy csapást. De abban biztos vagyok, hogy nem te és nem a te társaid...