“Így járnak mindazok, akik parancsom ellenére foglyot ejtenek. Ölj vagy téged ölnek meg!” És alul a kézjegy: “Verminaard”
Verminaard. E név semmit sem mondott Tanis számára.
További emlékképek. Aranyhold áll apjának romba dőlt háza közepén és törött cserepekből megpróbál összerakni egy vázát. Aztán egy kutya... az egyetlen eleven lény az egész faluban. Testével egy halott csecsemőt ölel körüclass="underline" Caramon odalépett a kutyához és megsimogatta. Az állat fölvinnyogott és megnyalta a nagy ember kezét. Azután a kis tetem arcát nyalta végig, reményteljes szemmel nézve föl a harcosra, várva, hogy majd ez az emberi lény mindent rendbe tesz... érintésére kis játszópajtása ismét kacagva kapkod majd utána. Előtte volt a kép, amint Caramon hatalmas mancsa végigsiklik a kutya puha bundáján.
Emlékezett, amint Zúgószél fölvesz egy kődarabot, céltalanul tartja a kezében, úgy tekint végig fölperzselt és leégett faluján.
Emlékezett, amint Sturm földbe gyökerezett lábbal áll a bitófa előtt, azt a macskakaparást nézi, s közben ajka mozog, mintha néma imát vagy fogadalmat mormolna magában.
Emlékezett a törpe keserű ráncoktól barázdát arcára, aki annyi tragédiát látott már hosszú életútján. Emlékezett, amint ott áll a lerombolt falu közepén és Tasslehoff hátát lapogatja, akit az imént talált meg zokogva az egyik sarokban.
Emlékezett rá, amint Aranyhold megszállottan kutat az életben maradottak után. Végigtúrta az egész elszenesedett romhalmazt, neveket sikoltozva, képzeletbeli válaszok után fülelve, míg teljesen be nem reked és Zúgószél meg nem győzi a keresés reménytelenségéről. Ha egyáltalán lehetnek túlélők, azok már régen elmenekültek valahová. Emlékezett rá, amint ő maga is ott áll a falu közepén és nézi a földön szétszórt, nyílhegyekkel teli porkupacokat, amelyekben sárkányfattyak maradványait ismeri föl.
Emlékezett karján egy hideg kéz érintésére és a mágus suttogó hangjára: — El kell innen mennünk, Tanis! Itt már úgysem tehetünk semmit, és mielőbb oda kell érnünk Xak Tsaroth romvárosába. Akkor majd bosszút állunk.
Így tehát maguk mögött hagyták Que-shu romjait. Hosszan vonultak előre az éjszakában, egyikük sem akart megállni, mindnyájan el akartak jutni a kimerültségnek arra a fokára, amikor álomba ájulva nem gyötrik majd őket lidérces látomások.
De a rémálmok azért csak rájuk törtek.
13
Hideg hajnal. Liánhidak. Sötét víz
Tanis karmos mancsok szorítását érezte a nyakán. Kétségbeesetten küzdött ellenük, míg végül arra ébredt, hogy Zúgószél hajol fölé a sötétben és rázza kegyetlenül.
— Mi az...? — ült föl hirtelen.
— Rosszat álmodtál — mondta a síkföldi sötéten. — Föl kellett ébresszelek. Az ordításaid egy egész sereget hozhattak volna a nyakunkba.
— Igen. Köszönöm — motyogta Tanis. — Sajnálom. — Fölült, hogy megpróbálja elűzni rémálmát. — Mennyi az idő?
— Még jó pár óra hajnalig. — Zúgószél hangja szomorúan csengett. Visszaballagott és leült korábbi helyére, hátát egy göcsörtös fatörzsnek vetette. Aranyhold ott aludt mellette a földön fekve. Mormolt valamit, majd megrázta a fejét, fojtott, halk, fájdalmas nyögéseket hallatva, mint egy sebzett vad. Zúgószél megsimogatta ezüst-arany haját, mire megnyugodott.
— Hamarabb föl kellett volna ébresztened — mondta Tanis. Fölállt, nyakát és vállát masszírozta. — Most rajtam a sor.
— Gondolod, hogy én tudnék aludni? — kérdezte Zúgószél keserűen.
— Aludnod kell! — jelentette ki Tanis. — Csak hátráltatsz majd bennünket, ha nem pihensz!
— Az én törzsem fiai több napig úton lehetnek, alvás nélkül — bizonygatta Zúgószél. Szeme tompán, homályosan meredt a semmibe.
Tanis vitába szállt vele, de hamar elhallgatott, s mélyen felsóhajtott. Tisztában volt vele, hogy igazán sohasem érezheti át a síkföldit marcangoló mélységes fájdalmat. Ha valakinek a barátait, a családját... az egész életét... örökre elpusztítják, az olyan kétségbeejtő érzés lehet, amely előtt tehetetlenül áll a képzelet. Tanis otthagyta hát őt és odasétált, ahol Kova üldögélt egy fadarabot farigcsálva.
— Te is igazán alhatnál egy kicsit — szólította meg a törpét. — Majd én őrködöm egy darabig.
Kova bólintott. — Hallottam, hogy üvöltöttél az előbb. — Tokjába dugta tőrét és a fadarabot betette egyik szütyőjébe. — Que-shuért csatáztál?
Tanis arca eltorzult az emléktől. Az éjszaka hűvösétől reszketve maga köré csavarta köpönyegét és fejére húzta csuklyáját. — Van némi halvány fogalmad arról, hol lehetünk? — kérdezte Kovát.
— A síkföldi szerint egy Keleti Zsályaút nevű ösvény közelében — válaszolta a törpe. Kinyújtózott a hideg földön, eligazgatta vállán a pokrócát. — Ez valami régi országút. Már az Összeomlás előtt is megvolt.
— Persze nem hiszek a szerencsében, hogy ez az ösvény egyenesen Xak Tsaroth romjaihoz vezet bennünket.
— Szerintem Zúgószél sem hiszi — motyogta a törpe álmosan. — Azt mondja, csak egy kis szakaszát ismeri. De a hegyeken átvezet. — Ezzel hatalmasat ásított és az oldalára fordult, fejét a köpenyéből gyúrt párnára helyezve. Tanis keserűen fölsóhajtott. Az éjszaka elég békésnek ígérkezett. Miután Que-shu romjait elhagyták, vad futásuk közben nem ütköztek sem sárkányfattyakba, sem goblinokba: Raistlin azt mondta, hogy a sárkányfattyak a pálcát keresve rontottak rá Que-shura és nem valami nagyobb hadjárat részeként. Az Erdőmester által jelzett határidő talán még tartható, gondolta Tanis... két napon belül Xak Tsaroth romjaihoz érhetnek. Viszont egy teljes nap már eltelt.
A félelf a hidegtől reszketve visszasétált Zúgószélhez. — Van valami elképzelésed róla, hogy merrefelé és milyen messzire kell mennünk? — guggolt le Tanis a síkföldi mellé.
— Igen — bólintott Zúgószél, erőteljesen dörzsölve égő szemét. — Északkelet felé kell mennünk, Újtenger irányába. Azt beszélik, a romváros arra van valahol. Én magam sohasem jártam ott... — Összeráncolta a homlokát és megismételte: — Soha nem jártam ott.
— Holnapra odaérhetünk? — faggatta Tanis.
— Újtenger, azt mondják, két nap járásra esik Que-shutól. Ha Xak Tsaroth egyáltalán létezik, oda kellene érnünk egy nap alatt, bár azt is hallottam, hogy innen az Új tengerig vezető út mocsaras és nehezen járható — sóhajtotta a barbár.
Szemét behunyta, kezével önkéntelenül megsimogatta Aranyhold haját. Tanis elhallgatott, remélve, hogy a síkföldi is elalszik végre. Csöndesen egy fához ballagott, leült mellé és belebámult az éjszakába. Megjegyezte magában, hogy reggel meg kell kérdeznie Tasstól, nincs-e térképe erről a vidékről.
A surranónak ugyan akadt térképe, de nem sok hasznát vehették, lévén még az Összeomlás előttről származott. Újtenger nem is volt rajta, hiszen azután keletkezett, hogy a föld széthasadt és az új repedésbe beomlott a Zavaros Óceán vize. Viszont a térkép azt mutatta, hogy Xak Tsaroth nincs messze a Keleti Zsályaútnak nevezett ösvénytől. Aznap délutánra oda kellene érniük, ha a terület, amelyen át kell kelniük, nem járhatatlan teljesen.