— Nem nagyon mély — dünnyögte Zúgószél. — Gyertek utánam. Csak oda lépjetek, ahova én.
És a síkföldi lépett egyet, azután még egyet, lábával tapogatva az utat. A többiek szorosan a nyomában, szemüket le nem véve a víztükörről. Utálkozva és ijedten nézték, amint ismeretlen, sosem látott lények kerülgették a lábukat. Amikor ismét szárazabb részre értek, lábuk szárát vastagon borította a nyalka. Valamennyien fulladoztak a bűztől. Ez az utolsó útszakasz volt talán a legundorítóbb. A dzsungelbozót azonban nem volt annyira sűrű, így néha még a napot is megpillanthatták, amint sápadtan világít a zöldes ködfátyolon keresztül.
Minél északabbra jutottak, annál szilárdabbá vált talpuk alatt a föld. Délben, amikor egy ősöreg tölgyfa alatt egy kis száraz földdarabot talált, Tanis pihenőt rendelt el. A társaság letelepedett és ebéd közben reménykedve arról csevegtek, hogy végképp maguk mögött hagyták a mocsarat. Csak Aranyhold és Zúgószél nem szólt egy szót sem. Kova ruhájából még mindig facsarni lehetett a vizet. Átfázva reszketett és ízületi fájdalmai miatt siránkozott. Tanis aggódott is miatta. Tudta, hogy a törpe hajlamos a reumára és emlékezett rá, mennyire tartott tőle, hogy lelassítja haladásukat. Megbökdöste és egy percre félreintette a surranót.
— Tudom, hogy van valami az egyik bugyrodban, ami kiűzheti hideget a törpe csontjaiból, ha érted, mire gondolok — mondta neki szelíden.
— Hát persze, Tanis — felelte a surranó, ragyogó képpel. Lázas keresésbe kezdett. Először az egyik, utána egy másik zsákocskában matatott és végül előkotort egy ezüstösen csillogó palackot. — Pálinka! Otik legjobb főzetéből!
— Alig hiszem, hogy fizettél is érte — mondta Tanis vigyorogva.
— Kifizetem! — felelte a surranó sértődötten. — Amint legközelebb arra járok.
— Hát persze — veregette meg a vállát Tanis. — Adjál belőle Kovának! De ne túl sokat! — intette. — Csak éppen annyit, hogy felmelegedjen egy kicsit.
— Rendben. És mi vezetjük majd a sort... mi, a nagy harcosok. — Tass vihogva szökdécselt oda a törpéhez, mialatt Tanis visszatért a csapathoz. Némán csomagolták el az ebéd maradványait és készülődtek a továbbinduláshoz. Azt hiszem, mindnyájan hasznát vennénk egy kortynak Otik legjobb főzetéből, gondolta magában a félelf. Aranyhold és Zúgószél egész délelőtt egy szót sem szólt egymáshoz. Rossz hangulatuk mindenkire rátelepedett. Tanisnak semmi sem jutott az eszébe, amivel enyhíthette volna a két szerencsétlen szenvedését. Csak abban reménykedhetett, hogy az idő majd begyógyítja a sebeiket.
A társaság már jó órája követte az ösvényt ebédidő óta. Jóval gyorsabban haladtak, mivel a dzsungel legsűrűbb részét már maguk mögött hagyták. Ám épphogy csak átvillant az agyukon a gondolat, hogy kiértek a mocsárból, amikor hirtelen ismét elfogyott a lábuk alól a szárazföld. Kimerültén, a bűztől szédelegve és elkeseredetten ismét a mocsárban találták magukat.
Csak Kova és Tasslehoff fogadta közönyösen az ingoványba való visszatérést. Ők ketten már messzire a többiek előtt jártak. Tasslehoff hamar “elfelejtette” Tanis intelmeit a pálinka mérsékelt fogyasztásával kapcsolatban. A tüzes folyadék fölhevítette a vért és tompította a gyászos környezet hatását, minél fogva a törpe és a surranó között gyakran cserélt gazdát a palack, míg teljesen ki nem ürült. Vígan tántorogtak előre, nagy hangon élcelődve rajta, mit művelnének egy eléjük tévedő sárkányfattyúval.
— Rögtön kővé változtatnám — kérkedett a törpe, képzeletbeli harci szekercéjét lóbálva: — Puff!... egyenesen a hüllő hasába!
— Fogadjunk, hogy Raistlin egyetlen pillantásával kővé dermesztené bármelyiket! — utánozta Tass a mágus sötét képét és szúrós pillantását. Mindketten hangosan fölkacagtak, aztán vihogva lepisszegték egymást, hátra tekintgetve, vajon Tanis nem hallja-e őket.
— Fogadjunk, hogy Caramon a villájára tűzné és fölfalná — kuncogott Kova.
Tass fuldokolt a nevetéstől és kicsorduló könnyeit törölgette. A törpe harsányan röhögött. Hirtelen elértek az ingoványos földcsík végére. Tasslehoff elkapta a törpe grabancát, mivel Kova kis híján fejest pottyant a mocsár széles kiöblösödésébe, amelyet semmiféle liánhíd sem ívelhetne át. Egy hatalmas, kidőlt vaskaromfa feküdt keresztbe a víztükrön, vastag törzse olyan széles hidat alkotott, hogy ketten is kényelmesen átsétálhattak volna rajta egymás mellett.
— Lám csak! Ez aztán a híd! — lépett hátra egyet Kova, hogy jobban szemügyre vegye a törzset. — Többet nem mászkálunk, mint pók a hálójában, azokon az ostoba zöld szövedékeken. Gyerünk!
— Nem kéne megvárnunk a többieket? — kérdezte Tasslehoff szelíden. — Tanis biztosan nem szeretné, hogy elszakadjunk tőlük.
— Tanis? Piha! — fújtatott a törpe. — Most majd megmutatjuk neki!
— Pompás! — egyezett bele Tasslehoff készségesen, s már föl is szökkent a kidőlt fatörzsre. — Óvatosan! — kiáltotta, miután máris megcsúszott egy kicsit. De rögtön visszatornászta magát. — Csúszós! — Kitárt karral tett néhány lépést, lábfejeit kifordítva, mint az a kötéltáncos, amelyiket valamelyik nyáron látott valahol, egy búcsúban.
A törpe is fölkapaszkodott a surranó nyomában, ormótlan csizmája súlyosan csattogott a fatörzsön. Kova tudatának pálinkagőztől mentes csücske azt súgta, hogy ezt sohasem tette volna meg józanul. Sőt még azt is sugallta neki, hogy bolond, ha a többieket meg sem várva átkel a “hídon”, de gyorsan elhessentette a gondolatot. Megint ifjúnak és frissnek érezte magát.
Tasslehoff, elbűvölve a gondolattól, hogy ő a Csodás Mirgo, győzelemittasan föltekintett, és hirtelen ráébredt, hogy tényleg van közönsége. Egy sárkányfattyú tottyant le előtte a fatörzsre. A látványtól Tass gyorsan ki-józanodott. A surranó ugyan nem ismerte a félelmet, mégis határozottan meglepődött. Ahhoz azonban eléggé észnél volt, hogy egyszerre két dolgot is csináljon. Először is hangosan fölkiáltott: — Tanis! Csapda! — Aztán fölemelte abroncsbotját és széles ívben meglendítette.
A támadás váratlanul érte a teremtményt, aki visszafogott lélegzettel leszökkent a törzsről az alatta húzódó partszélre. Tass egy pillanatra kibillent egyensúlyából, de gyorsan ismét megvetette a lábát, és arra gondolt, mi legyen a következő húzása. Körülkémlelt, és a parton észrevett egy bujkáló, másik sárkányfattyút is. Meglepetten vette tudomásul, hogy fegyvertelenek. Még meg sem emészthette különös fölfedezését, amikor ordítást hallott a háta mögül. Teljesen megfeledkezett a törpéről.
— Mi van ott? — bömbölte Kova.
— Ezek a sárkányizék — kiáltotta Tass, megmarkolva botját és vizslatva a párás homályt. — Előttünk. Kettő! Itt vannak!
— Jól van, zavard el őket és menj az utamból! — mordult rá Kova. Harci baltáját keresve hátranyúlt.
— Mégis, mondd, hová menjek? — ordította Tass vadul.