— Bukj le! — bömbölte a törpe.
A surranó levetette magát a fatörzsre, miközben az egyik sárkányfattyú feléje igyekezett, karmos mancsát kinyújtva. Kova szörnyű ütésre lendítette baltáját, és biztosan le is fejezte volna vele a pikkelyest, ha az valamivel közelebb lett volna hozzá. Szerencsétlenségére a törpe elvétette a távolságot, és a fegyver éle ártalmatlanul süvített el a sárkányfattyú előtt, aki esetlenül hadonászva érthetetlen szavakat kántált.
Kova csapásának lendülete a tengelye körül fordította meg a törpét. Lába megcsúszott a síkos törzsön és hangos kiáltással hanyatt esett a vízbe.
Tasslehoff, aki jó pár évet töltött el Raistlin társaságában, rögtön fölismerte, hogy az a sárkányfattyú éppen varázslással van elfoglalva. Hason fekve és abroncsbotját szorítva a kezében, a surranó kiszámította, hogy mindössze másfél másodperce van a szükséges döntés meghozatalára. A törpe fuldokolva csépelte a vizet odalent. Tőle alig arasznyira a teremtmény már-már befejezte a varázslást. Tass úgy döntött, hogy bármi más jobb, mint a mágia fogsága, így hát mély lélegzetet vett és levetette magát a fatörzsről.
— Tanis! Csapda!
— Hogy a fene! — káromkodott Caramon, amikor a surranó hangja elérte őket.
Valamennyien nekilódultak a hang irányába, átkozva és gyalázva az útjukat álló ágakat és liánokat. A sűrűségen áttörve megpillantották a leszakadt vaskaromfa-hidat. Az árnyékból négy sárkányfattyú rontott elő, hogy elállja az útjukat.
Az egész társaságot hirtelen olyan sötétség borította el, hogy saját kezüket sem látták, nem is beszélve társaikról.
— Varázslat! — hallotta meg Tanis Raistlin szisszenését. — Ezek értenek a mágiához. Állj félre, te nem bírhatsz el velük!
Ekkor Tanis fülét megütötte a varázsló elkeseredett kiáltása.
— Testvér! — üvöltötte Caramon. — Hol... jaj! — csak egy nyögés hallatszott és egy hatalmas test puffanása a földön. Tanis meghallotta a sárkanyfattyak monoton varázsige-mormolását. Miközben a kardjához kapott, hirtelen tetőtől talpig beborította valami ragacsos, nyúlós anyag, egyszerre eltömve orrát és száját. Minél jobban próbált kiszabadulni, annál inkább belegabalyodott a ragacsba. Hallotta, amint Zúgószél keservesen káromkodik mellette, Aranyhold fölsikolt, Sturm hangja elfullad... és ekkor magába fogadta a jótékony ájulás, vagy annak előszele. Tanis térdre rogyott, még mindig küzdve a karját törzséhez tapasztó, pókhálószerű valamivel. Ám egy pillanat múltán elvágódott a földön és természetellenes álomba merült.
14
A sárkányfattyak foglyai
Tasslehoff ott feküdt a földön és levegő után kapkodott, de közben a sárkányfattyakat leste, akik épp nekiláttak eszméletlen társai elhurcolásának. A surranó egy mocsárszéli bokor mögött rejtőzködött. Mellette ott hevert az ájult törpe. Tass szánakozva nézte a barátját, de nem volt más választása. Rémületében Kova őt is berántotta a jéghideg vízbe, és ha nem vágja fejbe az abroncsbotjával, egyikük sem merül föl többé élve. Kivonszolta hát a kábult törpét a mocsárból és vigyázva elrejtette a bokor alá.
Tasslehoff tehetetlenül nézte, amint a teremtmények erős pókhálóhoz hasonló varázsszövedékbe burkolják a barátait. Mindnyájan eszméletlennek... sőt halottnak... látszottak, mivel nem védekeztek és nem harcoltak. A surranó keserűen még mulatott is rajta, ahogy a sárkányfattyak megpróbálták megkaparintani Aranyhold pálcáját. Nyilvánvalóan fölismerték, mert ott brekegtek fölötte torokhangú nyelvükön és ujjongva mutogattak rá. Egyikük... föltehetően a vezérük... kinyújtotta a kezét, hogy fölvegye. Kékes fény villant. A sárkányfattyú fájdalmasan felüvöltött, föllé ugrált a parton, és Tass véleménye szerint csöppet sem szalonképes szavakat ordibált. A vezérnek végül zseniális ötlete támadt. Aranyhold csomagjából előhúzott egy prémtakarót és leterítette a földre. Aztán fogott egy faágat és segítségével a takaróba hengergette a pálcát, majd győzelemittas pofával fölkapta. A többi sárkányfattyú a surranó társait emelte vállára és megindult velük valahová. Pár fullajtárjuk a társaság csomagjait és fegyvereit cipelte utánuk.
Amikor a menet elvonult a rejtőzködő surranó orra előtt, Kova váratlanul fölmordult és fészkelődni kezdett. Tass tenyerét a törpe szájára szorította. A sárkányfattyak szerencsére nem hallották még és továbbvonultak. Tass jól látta magatehetetlen barátait a fogyatkozó alkonyi fényben. Mintha mély álomba merültek volna. Caramon még horkolt is. A surranó visszaemlékezett Raistlin álomvarázslatára, s úgy vélte, hogy ezek az ocsmány lények is valami ilyesmit műveltek a társaival.
Kova ekkor ismét fölhorkant. A sor végén poroszkáló sárkányfattyú megállt és bekukkantott a bokrok közé. Tass megmarkolta abroncsbotját és a törpe feje fölé emelte... csak úgy, minden esetre számítva, de szerencsére nem volt rá szükség. A teremtmény megvonta a vállát, motyogott valamit és a távolodók után eredt. Tass megkönnyebbülten fölsóhajtott és levette kezét a törpe szájáról. Kova szaporán pislogva nyitotta ki a szemét.
— Mi történt? — nyögte, sajgó fejét tapogatva.
— Leestél a hídról és beverted a kobakodat egy tuskóba — füllentette Tass.
— Tényleg? — nézett rá Kova gyanakvón. — Nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy egy ilyen sárkánymicsoda közeledett felém, én meg belepottyantam a vízbe...
— Márpedig így volt, ne vitatkozz! — hadarta Tass és fölállt. — Tudsz járni?
— Már hogyne tudnék! — méltatlankodott a törpe. Ő is fölkelt. Kissé bizonytalanul, de azért egyenesen állt. — Hol vannak a többiek?
— A sárkányfattyak elfogták és elhurcolták őket.
— Mindenkit? — tátotta el a száját Kova. — Csak úgy, simán?
— Ezek értenek a mágiához — vakkan tóttá Tass türelmetlenül. Minél hamarabb indulni akart. — Tudnak varázsolni, azt hiszem. De nem bántották őket, Raistlint kivéve. Vele valami szörnyűséget művelhettek. Borzalmasan nézett ki, amikor itt cipelték el őket előttem. De egyedül őt bántották. — A surranó megrángatta a törpe nedves kabátujját. — No, gyerünk már! Követnünk kell őket.
— Jól van, na — motyogta Kova és körülnézett, majd a fejéhez kapott megint: — Hol a sisakom?
— A mocsár fenekén — mondta Tass bosszúsan. — Van kedved esetleg kihalászni?
A törpe rémült pillantást vetett az iszapos lére, megrázkódott és sietve elfordult tőle. Újból a fejéhez nyúlt és jókora púpot tapintott ki rajta. — Tényleg nem emlékszem, hogy bevertem volna a fejemet — morogta és hirtelen fölébredt benne a gyanú. Vadul a hátához kapott. — A baltám! — ordította.
— Pszt! — vicsorított rá Tass. — De legalább életben vagy. És most gyerünk, ki kell szabadítanunk őket.
— És mégis, hogy képzeled, hiszen egy szál fegyverünk sincs, azon a túlméretezett csúzlin kívül. — Kova nehézkesen trappolt a fürgén inaló surranó nyomában.
— Majd kitalálunk valamit — vágta rá Tass magabiztosan, bár úgy érezte, hogy a szíve kiugrik a melléből, úgy szorongott.
A surranó minden nehézség nélkül követte a sárkányfattyak nyomát. Régi, jól kitaposott ösvényen haladtak, amelyen látszott, hogy sok száz sárkányfattyú lába tiporta. Tasslehoff alaposan tanulmányozta a nyomokat és hamarosan rájött, hogy bizonyára a sárkányfattyak egyik nagyobb táborába vezetnek. De csak megvonta a vállát: ugyan minek izguljon ilyen apróságok miatt?