Kova azonban korántsem osztozott a derűlátásában. Egy egész nyavalyás hadsereg lehet ott — lihegte és megragadta a surranó vállát.
— Az meglehet — állt meg Tass, hogy jobban átgondolja a helyzetet. Az arca hirtelen földerült: — Annál jobb! Minél többen nyüzsögnek ott, annál kevésbé vesznek észre minket! — Ezzel újból nekivágott az útnak. Kova összevonta a szemöldökét. Valami hibádzott szerinte Tass logikájában, de egyelőre nem jött rá, mi lehet az, s különben is úgy átázott és fázott, hogy semmi kedve nem volt vitába bocsátkozni vele. Egyébként neki is eszébe jutott ugyanaz, mint a surranónak: még megtehetnék, hogy visszamenekülnek a mocsárba és sorsukra hagyják a barátaikat... de erről természetesen szó sem lehetett.
Újabb félórányi utat hagytak maguk mögött. A nap vérvörös korongja belesüllyedt a párába és rövidesen leszállt az éjszaka a homályos mocsárra.
Hamarosan megpillantottak maguk előtt egy magasan lobogó máglyát. Az ösvényről letérve behúzódtak a bozótba. A surranó olyan nesztelenül mozgott, akár egy egér, a törpe lába alatt viszont recsegtek az ágak, puffanva ütközött a fáknak és vadul zörgette a bokrokat. Szerencséjükre a sárkányfattyak győzelmi ünnepet ültek, és annak lármájától talán még egy törpesereg közeledését sem vették volna észre. Tass és Kova lekuporodott a tűz fénykörén kívül, onnan figyelték az eseményeket. A törpe hirtelen olyan erővel rántotta meg a surranót, hogy az kis híján hanyatt esett.
— Hatalmas Reorx! — kiáltotta Kova előremutatva. — Egy sárkány!
Tassnak a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkán: a törpével együtt ámult döbbenettel nézték, amint a sárkányfattyak egy hatalmas, fekete sárkány előtt táncolnak és hajbókolnak. A szörnyeteg egy romos kupola épen maradt íve alatt terpeszkedett. Feje a fák koronája fölé emelkedett, szárnya hihetetlenül széles teret fogott be. Az egyik, köpönyeget viselő sárkányfattyú földig hajolt a hatalmas sárkány előtt, a földön fekvő pálcára és a mellé sorakoztatott fegyverekre mutatva.
— Valahogy furcsa nekem az a sárkány — suttogta Tass néhány percnyi szemlélődés után.
— Azt beszélik, hogy már régen nem léteznek ilyenek!
— Pontosan erről van szó. Nézd csak! Az a szörnyeteg nem mozog és semmire sem reagál. Én mindig azt hittem, hogy a sárkányok elevenebbek, te hogy gondolod?
— Menj csak oda és csiklandozd meg a talpát — morogta Kova. — Akkor majd meglátod, milyen eleven!
— Nem is rossz ötlet! — vihogott a surranó. Mielőtt a törpe bármit is mondhatott volna, Tasslehoff kisurrant a bokrok közül, és az egyik árnyékból a másikba szökellve közelebb óvakodott a táborhoz. Kova már-már kitépkedte volna szakállát izgalmában, de mégis visszariadt a fájdalmas művelettől, és jobb híján követte a surranót.
— Tanis!
A félelf valami irdatlan űr túlsó oldaláról érzékelte a hívó szót. Megpróbált válaszolni, de a szája tele volt valami ragaccsal, így hát csak megrázta a fejét. Aztán érezte, hogy valaki átkarolja a vállát és segíti fölülni. Kinyitotta a szemét. Éjszaka volt, de az imbolygó fényből arra következtetett, hogy valahol a közelben hatalmas, fényes tűz lobog. Sturm gondterhelt arca közvetlenül mellette bukkant föl. Kinyújtotta a kezét, hogy belekapaszkodjon a lovag vállába. Mielőtt megszólalt volna, az arcáról és szájáról marékszám kellett letépkednie a rátapadt ragacsos pókhálószerűséget.
— Megvagyok — mondta Tanis, amint meg tudott szólalni. — Hol vagyunk? — nézett körül. — Mindenki itt van? Nem sebesült meg senki?
— A sárkányfattyak táborában vagyunk — mondta Sturm és talpra segítette a félelfet. — Tasslehoff és Kova hiányzik, Raistlin megsebesült.
— Súlyosan? — kérdezte Tanis, Sturm komor arckifejezése láttán.
— Háát, nincs éppen jól — felelte a lovag.
— Mérgezett dárda — morogta Zúgószél. Tanis a síkföldi felé fordult, s közben első ízben vette szemügyre börtönüket. Egy bambuszketrecbe voltak bezárva. Görbe kardjukat kivonva sárkányfattyú őrök álltak odakint. A ketrectől kissé távolabb társaik százai nyüzsögtek a tábortűz körül. És a máglya fölött...
— Igen — mondta Sturm, Tanis döbbent tekintetére válaszul. — Egy igazi sárkány. Még egy gyermekmese. Raistlin csuklana a kárörömtől.
— Raistlin... — Tanis odalépett a ketrec sarkában köpenyébe burkolózva heverő mágushoz. Az ifjú varázslót emésztette a láz, s közben hideglelősen reszketett. Aranyhold térdelt mellette, és tenyerét homlokára téve hátrasimította fehér haját. Raistlin eszméletlen volt. Feje meg-megrándult, különös szavakat mormolt, néha érthetetlen utasításokat kiáltott. Caramon, majdnem olyan sápadt arccal, mint az övé, ott kuporgott mellette. Tanis kérdő pillantására Aranyhold megrázta a fejét, szomorú, tágra nyílt szeme visszatükrözte a tűz fényét. Zúgószél is odalépett hozzájuk és megállt Tanis mellett.
— Aranyhold ezt húzta ki a nyakából — mutatott föl óvatosan az ujjal közé csippentve egy tollakkal díszített, kis hajítódárdát. Nem igazán szeretettel, hanem inkább némi sajnálattal nézte a sebesült varázslót. — Ugyan, ki a megmondhatója, miféle méreg emészti a vérét?
— Ha velünk lenne a pálca! — sóhajtotta Aranyhold.
— Igaz is! — kapta föl a fejét Tanis. — Hol van?
— Ott — mondta Sturm, keserű fintorral kimutatva a ketrecből. Tanis a tolongó sárkányfattyak közötti réseken keresztül meglátta a fekete sárkány előtt, az Aranyhold takaróján heverő varázsbotot.
A félelf dühödten megragadta a ketrec egyik rúdját. Talán kitörhetnénk — fordult Sturmhoz. — Caramon szétzúzhatná ezt, akár valami szalmaszálat.
— Még Tasslehoff is könnyűszerrel boldogulna vele, ha itt lenne. És utána már csak pár száz ilyen förtelmes alakkal kellene elbánnunk, a sárkányról nem is beszélve — jegyezte meg Sturm keserűen.
— Jól van, jól van, ne szomoríts még ezzel is — sóhajtotta Tanis. — Van valami sejtelmetek róla, mi történhetett Tassal és Kovával?
— Zúgószél azt mondja, hogy valami csobbanást hallott, rögtön Tass figyelmeztető kiáltása után. Ha volt egy kis szerencséjük, akkor lepottyantak a fatörzsről és elrejtőztek a mocsárban, hacsak... — de Sturm nem fejezte be a gondolatot.
A tűz bántó fénye ellen Tanis becsukta a szemét. Fáradt volt... belefáradt a harcba, az öldöklésbe, a szennyes mocsár leküzdésébe. Vágyakozva gondolt rá, hogy hanyatt dől és megvárja, míg ráereszkedik az álom. Ehelyett szemhéja fölpattant, maga odalépett a ketrec falához és megrázta a rácsot. Az egyik strázsa fölemelt karddal fordult felé.
— Beszélsz köznyelven? — kérdezte tőle Tanis, Krynn legdurvább, legközönségesebb nyelvjárásán.
— Beszélek... méghozzá úgy tűnik, nálad sokkal jobban, elf csirkefogó. Mit akarsz? — vicsorgott rá a sárkányfattyú.
— Az egyik társam megsebesült. Azt kérem, hogy lássátok el a sebét... adjátok be neki a dárdaméreg ellenszerét!
— Miféle méreg? — kukkantott be a ketrecbe a sárkányfattyú. — Ja, persze, a varázslótok! — a teremtmény mély torokhangon fölgurgulázott... alighanem nevetésnek szánta a dolgot. — Rosszul van, igaz? Hát persze, a méreg gyorsan hat. De nem tűrhetünk meg senkit, aki ért a mágiához. Csöppet se aggódj azonban, nem marad egyedül, mindnyájan hamarosan csatlakoztok hozzá. A végén majd irigyelni fogjátok... a ti halálotok ugyanis korántsem lesz ilyen gyors és könnyű!
Ezzel a sárkányfattyú hátat fordított neki, valamit vakkantott a társának és karmos hüvelykujjával a ketrec felé bökött. Mindketten hörgő hangon fölröhögtek. Tanist elfogta az undor és a düh, hát inkább visszafordult Raistlinhez. A varázsló állapota gyorsan rosszabbodott. Aranyhold a nyakára tette a kezét, úgy akarta kitapintani a szívverését, de csak szomorúan ingatta a fejét. Caramon keservesen felnyögött, aztán az odakint vihorászó és trécselő sárkányfattyakra esett a pillantása.