— Caramon! Megállj! — ordította Tanis, de elkésett.
A termetes harcos egy sebzett vadállat üvöltésével vetette magát őrzőik felé. A bambuszrács szilánkjaira hullott szét előtte, apró szálkái belefúródtak a bőrébe. Az öles vágyától szinte tébolyult Caramon ügyet sem vetett rá. Tanis útját akarta állni, amint elrohant előtte, de Caramon olyan könnyedén taszította félre, mint a medve az alkalmatlankodó legyet.
— Meghibbantál, Caramon? — kiáltotta Sturm, és Zúgószéllel együtt szintén belecsimpaszkodott, de a feldühödött harcos magával ragadta őket.
Az egyik sárkányfattyú, kardját fölemelve, villámgyorsan megpördült, de Caramon messzire kiütötte mancsából a fegyvert. A súlyos ököl csapásától a nyomorult ájultan zuhant a földre. Egy pillanat alatt hat sárkányfattyú vette körül a harcost, fölajzott íjjal. Sturm és Zúgószél végül nagy nehezen csak legyűrte Caramont. A lovag a hátára ült és belenyomta arcát a sárba, míg meg nem érezte, hogy Caramon elernyed alatta és fulladozva fölzokog.
Ebben a pillanatban vékony, visító hang töltötte be a tábort: — Hozzátok elém azt az embert! — sipította a sárkány. Tanis érezte, amint a haja égnek mered. A sárkányfattyak leengedték fegyvereiket, döbbent képpel és zavarodottan motyogva a sárkány felé fordultak. Zúgószél és Sturm talpra állt, otthagyva a földön fekvő, zokogó Caramont. Az őrök riadtan pillogtak egymásra, a sárkány közelében állók sebesen hátrálva, tágas félkört alkottak körülötte. Az egyik teremtmény, akit Tanis a páncélján viselt jelzés alapján valamilyen tisztfélének nézett, odalépett egy, a fekete sárkányt tátott szájjal bámuló csuhás strázsához.
— Mi történik itt? — ordított rá, mindenki meglepetésére köznyelven. Jobban odafigyelve Tanis rájött, hogy különböző fajtájúak: úgy látszik, hogy a csuhások konyítanak a mágiához és amolyan papfélék. Föltehetően még egymás szavát sem értik. A fegyveres sárkányfattyú igen zaklatott volt.
— Hol van Bozak, az a híres papotok? Mondja már meg, hogy mi megy itt végbe!
— Rendbéli fölöttesem nincs jelen! — tért észhez villámgyorsan a csuhás alak. — Azok egyike röpült ide érte és magával vitte, hogy Verminaard Nagyúrral megvitassák a varázsbot dolgát.
— De a sárkány sohasem szólal meg a főpapotok távollétében, és a legényeimnek csöppet sem tetszik a dolog. Jobb lesz, ha gyorsan kitalálsz valamit! — fröcsögte a tiszt fojtott hangon.
— Mi ez a késlekedés? — rikkantotta a sárkány a síró szél hangján. — Ide elém azzal a harcossal!
— Tegyétek, amit a sárkány parancsol! — intett a csuhás karmos mancsával, mire számos sárkányfattyú rontott elő, és visszaterelte Tanist, Zúgószélt és Sturmot a szétdúlt ketrecbe, és megragadta a több sebből vérző Caramon karját. Odarángatták a sárkány elé, s háttal a tűz felé fordították. A kék kristálypálca, Raistlin varázsbotja, fegyvereik és minden holmijuk ott hevert mellette.
Caramon szembefordult a szörnyeteggel, szemét elhomályosították könnyei és a bambuszszilánkok vágta sebekből csorgó vér. A tábortűz sűrű füstjétől alig látható sárkány ott tornyosult fölötte.
— Mi gyorsan és tévedhetetlenül teszünk igazságot, nyomorult emberi lény! — sziszegte a sárkány és beszéd közben lassú csapásokkal meglendítette hatalmas szárnyát. A sárkányfattyak megrökönyödve hátráltak, és egymásba botolva orra estek, amint megpróbáltak kitérni a szörnyeteg útjából. Valószínűleg jól tudták, mi következik ezek után.
Caramon szembenézett a jelenséggel. — A testvérem haldoklik! — kiáltotta. — Velem csináljatok, amit akartok, csak egyet kérek: adjátok ide a kardomat, hogy harcolva halhassak meg!
A sárkány fülsértőén fölkacagott, fattyainak lelkes kíséretéveclass="underline" iszonyatos volt hörgésük-morgásuk. A sárkány, szárnyát lengetve előre-hátra ingott, mint aki nyomban a harcosra veti magát és fölfalja őt.
— Jó tréfának látszik a dolog... adjátok oda neki a fegyverét! — parancsolta a sárkány, miközben csapkodó szárnya szélviharként söpört végig a táboron és szikrák özönét verte ki a tűzből.
Caramon félretaszította az útból az őröket. Szemét törölgetve a halomba hányt fegyverekhez botorkált és előhúzta a kardját, aztán szembefordult a sárkánnyal. Arcán a végső elkeseredés kifejezésével, fegyverét a magasba emelte.
— Nem hagyhatjuk magára, hogy ott pusztuljon el egyedül! — kiáltotta Sturm és nekilódult, mint aki ki akar törni a ketrecből. Váratlanul megszólalt egy hang mögöttük a sötétben:
— Pszt, Tanis!
A félelf megpördült a sarkán. — Kova! — kiáltott föl, majd nyomban ijedten az őrök felé fordult, de máris megnyugodott, látván, hogy teljesen leköti őket a Caramon és a sárkány között kibontakozó jelenet. Odasietett hát, ahol a törpe megjelent a ketrec végében.
— Tűnj el innen — mordult rá a félelf. — Úgysem tehetsz semmit. Raistlin a végét járja, a sárkány meg...
— Az Tasslehoff — jelentette ki Kova tömören.
— Micsoda? — bámult rá Tanis. — Világosabban!
— Az a sárkány... nem más, mint Tasslehoff — ismételte meg a törpe türelmesen.
Tanis elakadó lélegzettel meredt a törpére.
— Az a sárkány egy bábu — suttogta a törpe sietve. — Tasslehoff óvatosan mögé került és belenézett: belül teljesen üres! Ha valaki belebújik, könnyedén csapkodhat a szárnyával és kiabálhat a szócsövén keresztül. Szerintem ezek a csuhások ezzel tartanak itt rendet. Röviden: Tasslehoff csapkod most a szárnyával és fenyegeti fölfalással Caramont.
Tanis elámult. — De mégis, mit csináljunk, hiszen legalább száz sárkányfattyú nyüzsög itt körös-körül, és előbb vagy utóbb ők is csak rájönnek a turpisságra.
— Zúgószéllel és Sturmmal menjetek Caramonhoz, szedjétek össze a fegyvereket, a csomagokat, és el ne felejtsétek a varázspálcát! Mi Aranyholddal becipeljük Raistlint az erdőbe. Tasslehoff forgat valamit az agyában, egyszóval legyetek résen!
Tanis felhördült.
— Nekem sem tetszik jobban, mint neked! — morogta Kova. — Még hogy egy hígvelejű surranóra bízzuk az életünket! De végül is... ő most a sárkány!
— Valóban — dünnyögte Tanis, figyelve, amint a sárkány üvöltözik, visong, csapkod a szárnyával és billeg előre-hátra. A sárkányfattyak tátott szájjal, döbbenten meredtek rá. Tanis megragadta Sturm és Zúgószél grabancát és lehúzta őket Aranyhold mellé, aki egy pillanatra sem hagyta magára Raistlint. A félelf gyorsan elmagyarázta, mi a helyzet. Sturm úgy nézett rá, mintha legalább olyan szédült lenne, mint a sebesült Raistlin, miközben Zúgószél hitetlenül csóválta a fejét.
— Miért? Talán van jobb ötletetek? — kérdezte Tanis.
Egyszerre néztek a sárkányra, aztán vissza Tanisra és tanácstalanul megvonták a vállukat.
— Aranyhold menjen a törpével! — tanácsolta Zúgószél. A lány már-már tiltakozott, de a férfi kifejezéstelen tekintetét látva nagyot nyelt és inkább nem szólt semmit:
— Jól van hát — mondta Tanis —, maradj itt hölgyem Raistlinnel, majd mi idehozzuk a pálcát.
— Csak siessetek — suttogta a lány elfehéredő ajakkal —, már nincs sok neki hátra!