— Igyekszünk. Különben is úgy érzem, ha itt beindulnak a dolgok, igencsak össze kell szednünk magunkat — mondta Tanis és megveregette a lány kezét. — Rajta hát! — ezzel mély lélegzetet vett és fölállt.
Zúgószél egyre csak Aranyholdat nézte. Nyilván mondani akart neki valamit, de aztán ingerülten megrázta a fejét és szó nélkül odaállt Tanis mellé. Sturm is csatlakozott hozzájuk és így, hármasban kerültek a sárkányfattyú őrök háta mögé.
Caramon a magasba emelte kardját... a penge megvillant a tűz fényében. A sárkány eszeveszett tombolásba kezdett, mire minden teremtménye kardjával pajzsát döngetve hátrább húzódott. A sárkány szárnycsapkodásának szele pernye— és szikraesőt kavart föl a tűzből és lángra lobbantott néhány közeli bambuszkunyhót, de a sárkányfattyak észre sem vették, oly elszántan várták az öles pillanatát. A sárkány tovább bömbölt és rikoltozott, amitől Caramon érezte, hogy a gyomra összezsugorodik. Életében először indult csatába a testvére nélkül, s a gondolattól szíve hevesen kalapálni kezdett. Épp lecsapni készült, amikor Tanis, Sturm és Zúgószél szinte a semmiből ott termett mellette.
— Nem hagyjuk a barátunkat egyedül meghalni! — kiáltotta Tanis kihívóan a sárkány képébe. A sárkányfattyak fölüvöltöttek vad izgalmukban.
— Menjetek innen, Tanis! — vicsorgott rájuk Caramon, könnyáztatta, vöröslő képpel. — Ez az én harcom!
— Fogd be a szád és figyelj! — dörrent rá Tanis. — Sturm, vedd a kardomat és a magadét is, Zúgószél is szedje össze a fegyvereit, a csomagokat és annyi sárkányfegyvert, amennyit csak elbír, az elveszettek pótlására, Caramon, te pedig hozd a két pálcát!
— Hogy? Mit? — bámult rá a harcos értetlenül.
— Az a sárkány Tasslehoff, de most nincs időnk megmagyarázni. Csak tedd, amit mondtam: fogd a pálcákat és menj az erdőbe, Aranyhold már ott vár. — Tanis Caramon vállára tette a kezét és gyöngéden megtaszította őt. — Menj hát! Raistlinnek kis híján vége és egyedül te mentheted meg.
Ezt hallván, Caramon végre észhez tért. Odarohant a holmijukhoz és a sárkányfattyak vad üvöltésének közepette fölragadta a kristálypálcát és Raistlin varázslóbotját. Sturm és Zúgószél is fölfegyverkezett, Sturm Tanis fegyverét is fölmarkolta.
— Most pedig készüljetek a halálra, emberi férgek! — bömbölte a sárkány. Szárnyát hatalmas erővel meglendítve lassan fölemelkedett a levegőbe. Teremtményei habogtak és ordítoztak rémületükben, némelyek az erdő felé menekültek, mások a földre vetették magukat előtte.
— Most, Caramon! — kiáltotta Tanis. — Futás!
A nagydarab harcos nekilódult az erdő irányába, sebesen szedve a lábát arrafelé, ahol a fák között megpillantotta a rá várakozó Aranyholdat és Kovát. Egy sárkányfattyú bukkant föl előtte, de hatalmas karjának egyetlen csapásával félresöpörte az útjából. Háta mögül zavaros lárma hallatszott: Sturm solamniai harci kiáltást hallatott, a teremtmények össze-vissza üvöltöztek. Néhányan Caramon nyomába eredtek, de a harcos erős karjának egyetlen mozdulatával, széles ívben feléjük sújtott a kék kristálypálcával, ahogyan Aranyholdtól látta. Kékes fény villant a és... támadói hanyatt estek.
A fák közé érve Caramon Aranyhold lábánál fekve találta Raistlint, aki már alig lélegzett. A lány kikapta a pálcát a harcos kezéből és megérintette vele a mágus elernyedt testét. Kova a fejét csóválta és egyre csak morgott: — Úgysem sikerül... már elment az ereje.
— De, sikerülnie kell! — jelentette ki Aranyhold határozottan. — Könyörgöm! — suttogta —, bárki legyen is e pálca gazdája, könyörgöm, gyógyítsa meg ezt az embert! — Szinte öntudatlanul ismételgette egyre e szavakat. Caramon pislogva figyelte, ám ekkor az erdő hatalmas lobbanással lángokba borult körülötte.
— Abyss összes mélységére, odanézzetek! — kiáltotta Kova elakadó lélegzettel.
Caramon éppen időben fordult meg, hogy láthassa, amint a hatalmas, fekete sárkánybábu fejjel előre belezuhan a tábortűzbe. Lángoló fadarabok röppentek a levegőbe és szikraesővel terítették be a tábort. A sárkányfattyak füstölgő bambuszkunyhói most nagy lobogással lángra kaptak. Az álsárkány még egy utolsó kétségbeesett üvöltést hallatott és maga is meggyulladt.
— Tasslehoff! — ordította Kova —... az a nyavalyás surranó ott van benne! — Mielőtt Caramon elkaphatta volna, a törpe vadul berohant a lángoló sárkánytáborba.
— Caramon... — motyogta ekkor Raistlin, mire a harcos térdre ereszkedett fivére mellett. A varázsló még holtsápadt volt, de tekintete már kitisztult. Nagy nehezen fölült, hátát Caramonnak vetette és döbbenten nézte a dühöngő tűzvészt.
— Mi történik ott?
— Nem tudom biztosan — motyogta a harcos —, Tasslehoff egyszer csak sárkánnyá változott, azután teljesen összekuszálódtak a dolgok... de te csak pihenj! — Kivont karddal meredt a füstbe, készen a sárkányfattyak támadásának fogadására.
De azok nem sokat törődtek foglyaikkal. Az apróbb termetűek páni félelemben menekültek az erdőbe, amikor hatalmas sárkányistenük lángra lobbant. Néhány nagyobb termetű és a többieknél látnivalóan értelmesebb, csuhás sárkányfattyú elkeseredetten próbált valami rendet teremteni a körös-körül dúló eszeveszett fölfordulásban. Sturm kardjával vágott magának véres utat az ellenállást nem tanúsító teremtmények között. Éppen kiért a tisztás szélére a bambuszketrec közelében, amikor Kova nyargalt el mellette, egyenesen az égő tábor felé.
— Hé! Hová a... — ordított utána a lovag.
— Tass... benne a sárkányban — lihegte a törpe futtában.
Amikor Sturm megfordult, látta, amint a nagy, fekete műsárkány testéből magasba törnek a lángok. A gomolygó, sűrű füst beborította az egész tábort... a párás, bűztől terhes mocsári levegőben nem tudott fölszállni. Újabb szikraeső zúdult alá, amint a lángoló sárkány darabjai szétszóródtak a kunyhók között. Sturm félreugrott, leverte a ruhájára hullott parázsszemeket és Kova után rohant. Könnyűszerrel utolérte a kurta lábú törpét.
— Kova! — lihegte, és megragadta a törpe karját. — Semmi értelme! Abban a szörnyű kemencében senki sem maradhatott volna életben... vissza kell mennünk a többiekhez...
— Eressz! — bömbölte Kova olyan indulattal, hogy Sturm meglepetésében csakugyan elengedte, s a törpe tovább rohant a lángoló sárkány felé. Sturm sóhajtva utána vetette magát, a füsttől megeredő könnyeit törölgetve.
— Tasslehoff Fúróláb! Te gyagyás surranó! — bömbölte Kova —, hol vagy? Semmi válasz. — Tasslehoff! Ha ezt a szökést elrontod, én agyoncsaplak! Csinálj már valamit! — a füst és a tehetetlen düh által előcsalt könnyek végigcsurogtak az üvöltöző törpe arcán.
Iszonyatos volt a hőség. Égette Sturm tüdejét, és a lovag tisztában volt vele, hogy ha tovább ott maradnak, maguk is odavesznek. Keményen megragadta a törpét, készen arra, hogy szükség esetén akár le is üti, amikor váratlanul valami mozgást észlelt a tűz fészkének közelében. Megtörölte a szemét, hogy jobban lásson.
Ott hevert előtte a lángoló testű sárkány, feje még mindig ott lifegett hosszúra nyúlt nyakán. Maga a fej még nem égett, de a tűz már lassan-lassan elérte nyakának tövét, s a feje felé tartott. Ekkor Sturm másodszor is észlelte mozgást.
— Kova! Odanézz! — kiáltotta Sturm és odarohant a sárkányfejhez, nyomában a trappoló törpével. A sárkány szájából két, világoskék nadrágba bújtatott, vékony, kétségbeesetten kapálódzó láb lógott ki.