Egyetlen szót ejtett ki a mágia nyelvén, mire sűrű, iszonyatos sötétség hullott alá a magasból... Tanis abban a pillanatban megfeledkezett róla, hol van valójában, annyi maradt meg csupán a tudatában, hogy egy hatalmas sárkány lebeg valahol fölötte, támadásra készen. Semmi ereje nem volt már védekezni, csak annyira futotta tőle, hogy a földre kuporodva, kétségbeesetten valami fedezéket keressen a romok között.
A vaksötétben a félelf csupán hallására támaszkodhatott. Ekkor hirtelen a rikoltozó hang elhallgatott. Tanis hallotta a sárkány bőrszerű szárnyainak puha suhogását, amint egyre magasabbra emelkedik. Hamarosan ez az egyetlen nesz is elhalt, a szárnycsattogás abbamaradt. Képzeletben látta csupán a magányosan lebegő, prédáját leső, hatalmas fekete ragadozó madarat.
Ekkor igen halk, zizegő hangra lett figyelmes: a vihar előtti szellőtől megrebbenő lombok susogására. A zúgás egyre fokozódott, először morajló viharrá, végül bömbölő hurrikánná erősödött. Tanis szorosan a romba dőlt kútkávához simult, és karjával védekezőn eltakarta a fejét. A sárkány támadásba lendült.
Még ő sem látott keresztül a maga teremtette sötétségen, de Khisanth tudta, hogy a betolakodók most is ott lapulnak valahol az udvaron. Kegyencei, a sárkányfattyak figyelmeztették rá, hogy valami csoport közeledik az országúton a kék kristálypálcával. Verminaard Nagyúr akarta azt a varázspálcát biztonságban tudni a sárkánynál, hogy soha többé ne kerülhessen az emberek kezébe. Valahogy mégis elorozták tőle, és Verminaard Nagyúrnak ez csöppet sem tetszett. Vissza kell tehát szereznie! Ezért Khisanth egy pillanatot még várt a mágikus sötétség elővarázslása előtt, és a pálcát keresve alaposan megnézte magának a behatolókat. Tudomást sem véve róla, hogy a pálca eltűnt a szeme elől, kellemes érzés töltötte eclass="underline" csak pusztítania kellett!
A támadó sárkány, amikor alázuhant az égből, bőrszárnya fekete pengéjű tőrként feszült hátra. Egyenesen a kút felé vette az irányt, ahol az imént még látta az életüket menteni próbáló betolakodókat. Tudván, hogy a sárkányiszony bízvást megbénítja őket, Khisanth egyetlen rohammal szándékozott elpusztítani valamennyiüket. Hatalmasra tátotta agyaras száját.
Tanis tisztán hallotta a közeledő sárkányt: a bömbölő zúgás egyre hangosabb lett, aztán egy pillanatra hirtelen megszakadt. Szinte hallotta a félelmetes inak feszülését, amint fölemelik és kitárják a gigászi szárnyakat. Azután a kitátott torokba beáramló levegő süvítése, majd újabb különös hang hallatszott, amely a fortyogó kazánból kiáramló gőz sivítására emlékeztette. Valami folyékony anyag loccsant mellette a földre, amit repedező kövek recsegésének és dübörgésének zaja kísért. A folyadék néhány csöppje a kezére fröccsent, s egész testét eltöltötte az égető fájdalom.
Ekkor sikoltást hallott. Egy férfi mély hangú üvöltése volt ez... Zúgószél hangja. Olyan iszonyatos volt ez a halálsikoly, hogy körmét a tenyerébe mélyesztve próbálta megakadályozni, hogy maga is föl ne ordítson, és ezzel fölfedje magát a sárkány előtt. Úgy érezte, hogy már hihetetlen hosszú ideje hallja a sikoltást, mire az végre halódó nyögéssé csöndesült. Közben azt is érzékelte, amint a koromsötétben egy irdatlan test suhan el fölötte. Lapuló teste alatt megremegtek a kövek. Az alázuhanó sárkány dübörgése egyre mélyebbre ereszkedett a kútba, míg végre a rengő föld is lassan elcsitult.
Halotti csönd állt be.
Tanis fájdalmas, mély sóhajtással kinyitotta a szemét: a sötétség eloszlott, az égen ragyogtak a csillagok, fénylett a két hold. Pár pillanatig a félelf tehetetlenül lihegve próbálta visszafogni tagjai remegését. Azután fölállt és futva megindult az udvar közepén heverő sötét folt felé.
Ő ért oda elsőként a síkföldi elnyúlt testéhez. Egyetlen pillantást vetett rá, majd öklendezve félrefordult. Ami Zúgószélből megmaradt, többé nem emlékeztetett emberi alakra. A férfi húsa lefoszlott a testérőclass="underline" ahol bőre és izmai leolvadtak a karjáról, fehéren villant elő a csont, csupasz, üreges arccsontján kocsonyaként folyt végig a szeme, szája üresen, néma üvöltésre nyílt Mellkasa nyitva, bordáin ráégett hús— és ruhafoszlányok, s ami talán a legborzalmasabb: lenyúzott törzse föltárta a bíborszín holdfényben vörösen lüktető belső szerveit.
Tanis görcsösen hányt. Nemegyszer látta már a kardjával osztott halált, látott óriások által darabokra tépett embereket, de ez... ez minden eddiginél iszonyatosabb volt és tudta, hogy a látvány emléke végigkíséri majd egész életén. Ekkor erős kéz ragadta meg a vállát, néma nyugalmat, együttérzést és megértést sugallva. A hányinger elmúlt. Tanis lihegve lerogyott. Megtörölte orrát és száját, és fájdalmas csuklások közepette próbálta elfojtani zokogását.
— Jól vagy? — kérdezte aggódva Caramon.
Némán bólintott, hang nem jött ki a torkán, és a döbbenten megszólaló Sturm felé fordult.
— Kegyelmes, ősi istenek! Zúgószél még mindig él! Láttam megmozdulni a kezét... — hangja csuklásba fulladt. Tanis nehézkesen fölállt és támolyogva a tetem felé lépett.
Az egyik összeégett, elszenesedett kéz fölemelkedett a kövezetről és hátborzongatóan belemarkolt az üres levegőbe.
— Vess véget ennek! — nyögte Tanis rekedten, a mardosó epétől reszelős hangon. — Sturm! Vess ennek véget! A lovag már kezében tartotta meztelen pallosát, megcsókolta markolatát és az égnek emelte a pengét Zúgószél összeroncsolt teste előtt. Behunyta a szemét és gondolatban visszaszállt abba a korba, amikor a csatamezőn elszenvedett halál dicsőséges volt és egyszerű. Lassan és ünnepélyesen rázendített az ősi, solamniai halotti himnuszra. Miközben kiejtette az elesett harcos lelkét megőrző és azt a túlvilág békéjébe elkísérő szavakat, megfordította és Zúgószél mellkasa fölé emelte pallosát.
A lovag elhallgatott. Tanis érezte, amint ráterül az istenek békéje, mint valami tiszta, hűs vízsugár, lemosva gyászát és elsodorva iszonyodását. Caramon halkan hüppögött mellette. A fölemelt kard pengéje megcsillant a holdfényben.
Ekkor tiszta, éles hang csendült: — Állj! Hozzátok ide, hozzám!
Tanis és Caramon egyszerre lépett a szerencsétlen szétroncsolt teteme elé, tudván, hogy Aranyholdat meg kell kímélniük a rémséges látványtól. A hagyományok emlékébe révedt Sturm összerezzenve ébredt a valóságra és visszafogta lesújtó karjának lendületét. Aranyhold magas, karcsú árnyalakként emelkedett elébük a templom holdfényben ragyogó aranykapuja előtt. Tanis már szóra nyitotta a száját, amikor karján megérezte a mágus hideg szorítását. Összerázkódva vonta ki magát Raistlin érintése alól.
— Tegyétek, amit Aranyhold kér! — sziszegte a varázsló. — Vigyétek oda hozzá!
Tanis arca eltorzult a dühtől, amint megpillantotta Raistlin kifejezéstelen arcát és részvétlen tekintetét.
— Vigyétek oda hozzál — ismételte meg a mágus hidegen. — Nem a mi dolgunk, hogy megválasszuk e férfi halálának pillanatát! Majd az istenek!