16
Keserű választás. A legnagyobb ajándék
Tanis elnézte Raistlint: a mágus érzelmeit szemhéjának egyetlen rezdülése sem árulta el... már ha egyáltalán voltak érzései. Tekintetük összetalálkozott, s mint mindig, Tanis most is úgy érezte, hogy a varázsló többet lát, mint amennyit ő. Hirtelen meggyűlölte a vézna alakot, olyan szenvedéllyel, amitől maga is meglepődött, gyűlölte őt, mert nem érezte ugyanazt a mardosó fájdalmat... gyűlölte és egyszerre irigyelte is érte.
— Tennünk kell valamit — mondta nyersen Sturm. — Zúgószél nem halt meg, és a sárkány bármikor visszatérhet.
— Jól van hát — morogta Tanis elszoruló torokkal. — Csavarjátok takaróba... de előbb adjatok egy percet, hadd váltsak szót Aranyholddal!
A félelf lassú léptekkel átvágott az udvaron. Csizmája kopogása vissz-hangzott az éjszaka csöndjében, amint a márványlépcsőn fölment a széles tornácra, ahol a lány állt a csillogó aranykapu előtt. Hátratekintve látta, hogy barátai takarókat húznak elő csomagjaikból, és faágakra kötözve kezdetleges harctéri hordágyat tákolnak össze belőlük. A férfi teste csak alaktalan, sötét tömegnek látszott a bágyadt fényben.
— Hozzátok ide őt, Tanis — ismételte meg kérését Aranyhold, amikor a félelf elébe lépett és gyöngéden megfogta a kezét.
— Zúgószél iszonyatosan összeroncsolódott, Aranyhold — kezdte a mondókáját Tanis. — Nem tehetsz érte semmit... még a kristálypálca sem...
— Csitt, Tanis! — suttogta lágyan Aranyhold.
A félelf elhallgatott. Első ízben nézte meg alaposabban Aranyholdat, és megrökönyödve látta, hogy a síkföldi lány nyugodt, megbékélt, sőt emelkedett hangulatban van. Holdfényben úszó arcán a tengerész kifejezése ült. aki törékeny csónakján megbirkózott a tomboló viharral és végül biztos révbe vezette hajóját.
— Jöjj be velem a templomba, barátom — mondta a lány, szép szemét Tanisra emelve. — Gyere be, és hozasd ide Zúgószélt hozzám!
Aranyhold nem hallotta a bömbölve közelgő sárkányt, nem látta, amint Zúgószélre veti magát. Alighogy beléptek Xak Tsaroth városának e romba dőlt udvarára, valami különös, ellenállhatatlan erőt érzett, amely a templomba kényszeríti. Átgázolt a törmeléken, fölment a lépcsőn, s az ezüstös-rőt holdfényben csillogó aranykapun kívül minden egyébről megfeledkezett. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant. Észlelte a háta mögötti riadalmat és hallotta Zúgószél szólítását: — Aranyhold! — Tétovázott. Nem akarta magára hagyni kedvesét, sem barátait, tudván, hogy valami iszonyatos, gonosz erő tör elő a kútból.
— Lépj beljebb, gyermekem! — hívta ekkor egy lágy hang. Aranyhold fölkapta a fejét, a kapura meredt és szemét elöntőitek a könnyek: az anyja hangja volt az! Könnydal, Que-shu papnője már régen, még Aranyhold egész kisgyerek korában meghalt.
— Könnydal? — csuklott el a lány hangja. — Anyám...
— Számos, keserves esztendő van már mögötted, leányom... – anyja hangját nem is annyira hallotta, mint inkább szívében érezte — ...és félek tőle, hogy szenvedéseidnek egyhamar nem is szakad vége. Igen, ha tovább haladsz utadon, e sötétséget csak azért hagyod magad mögött, hogy még mélységesebb sötétség boruljon rád. Az igazság világítja meg utadat, leányom, de úgy látod majd, hogy fénye egészen halvány az előtted álló hosszú és vészterhes éjszakában. Mégis az igazság nélkül minden elpusztulna és örökre elveszne. Jöjj hát be hozzám, leányom, ide a templomba! Itt megtalálod, amit keresel.
— De a barátaim, Zúgószél... — a kút felé visszanézve Aranyhold láthatta, amint kedvese ott botladozik az ingó kockaköveken. — Nem birkózhatnak meg ezzel a gonosszal! Nélkülem elpusztulnak... talán a pálca segíthetne! Nem hagyhatom el őket! — Már fordult, hogy visszatérjen, amikor mindent elborított a sötétség.
— Nem látom őket... Zúgószél!... Anyám, segíts! — kiáltotta holtra váltan.
De nem kapott választ. “Ez nem tisztességes!” — sikoltotta gondolatban, kezét ökölbe szorítva. “Ezt mi sohasem akartuk! Csak a kölcsönös szeretetre vágytunk és most... most még azt is elveszíthetjük! Oly sok áldozatot hoztunk már és egyik sem segített! Harmincéves vagyok már, anyám! Harmincéves és nincs gyermekem! Elvették az ifjúságomat, elpusztították a népemet! És én semmit sem kaptam mindezért. Semmit... kivéve ezt! — rázta meg a pálcát. — És most ismét, még többet követelnek tőlem!”
Haragja elcsitult. Talán Zúgószél dühöngött valaha is, a válasz keresésének hosszú esztendei alatt? S nem talált semmit, csak ezt a pálcát, amely csupán egyre újabb és újabb kérdések elé állította őket. Nem, ő biztosan nem dühöngött, gondolta magában. Az ő hite erős... én vagyok csak a gyenge. Zúgószél kész lenne életét áldozni a hitünkért, én pedig, úgy látszik, csak élni akarok... még úgy is, ha nélküle kell élnem.
A síkföldi lány az aranykapunak támasztotta homlokát... a sima fém hűvösen érintette a bőrét. Küszködve bár, de mégis meghozta keserű döntését. “Továbbmegyek, anyám... bár, ha Zúgószél meghal, vele pusztul az én szívem is. Egyet kérek csupán: ha eléri őt a vég, tudja meg valahogy... hogy én tovább folytatom...”
Botjára támaszkodva, Que-shu főnökasszonya kitárta az aranykaput és leánya belépett a templomba. A súlyos ajtószárnyak abban a pillanatban zárultak be mögötte, amikor a sárkány előrobbant a kútból.
Aranyhold puha, mindent elborító sötétségben találta magát. Eleinte nem látott semmit, de anyja szoros, szerető ölelésének emléke megnyugtatta. Lassan halvány fény bontakozott ki körülötte. Már látta, hogy egy dúsan mintázott mozaikpadló fölé tornyosuló, hatalmas kupola alatt áll. A helyiség közepén soha nem látott szépségű, kecses márványszobor nézett vele szembe. A sejtelmes fény abból a szoborból áradt. Aranyhold el-bűvölten közelebb lépett hozzá: a szobor fátyolszerű ruhát viselő nőalakot ábrázolt. Márványarca szomorúsággal árnyékolt, sugárzó reménységet tükrözött, nyakában különös amulettet viselt.
— Ez Mishakal, a gyógyítás istennője, akit szolgálok — suttogta az anya hangja —, hallgass a szavára, leányom! Aranyhold már közvetlenül a szobor előtt állt... gyönyőrködött kimondhatatlan szépségében. Az alak mégis valahogy hiányosnak, befejezetlennek tűnt. Valamely része hiányzik, villant át Aranyhold agyán. A márványasszony karja úgy hajlott, mintha valami hosszú, vékony tárgyat tartana, de a kezében nem volt semmi. Ösztönösen, csupán hogy kiegészítse a csodálatos alkotás tökélyét, a lány a márványkézbe illesztette kristálypálcáját.
A varázsbot ekkor selymes, kék fénnyel izzott föl, mire Aranyhold hátrahőkölt a meglepetéstől. A pálca sugárzása vakító ragyogássá erősödött. Aranyhold eltakarta a szemét és térdre hullott, szívét hatalmas szeretet ereje töltötte el. Szégyenkezve űzte el haragos indulatát.
“Ne szégyenkezz gyötrő kételyeid miatt, szeretett hívem! E kételkedés vezetett el hozzánk, és haragod segít majd át a rád váró megpróbáltatásokon. Az igazság keresése vezérelt ide és itt meg is kapod a választ.
Nem az istenek fordultak el az emberektől... az ember lett hűtlen igazi Isteneihez. Krynn földjére most várnak a legsúlyosabb megpróbáltatások. Az embereknek nagyobb szükségük lesz az igazságra, mint valaha. És te leszel az, gyermekem, aki visszaadja az embereknek valódi isteneik erejét és igazságát. Elérkezett az idő a mtndenség egyensúlyának visszaállítására. E pillanatban a gonosz ereje kerekedett felül, hiszen ahogy a Jóság istenei visszatérnek az emberekhez, éppúgy térnek vissza hozzájuk a gonosz istenek is, hogy elcsábítsák lelküket. Most a Sötétség Királynője lépett a földre, keresve az erőt, amely hozzásegítheti hatalma szabad kiteljesítéséhez. S a sárkányok, amelyeket egyszer már sikerült a mélységbe taszítani, ismét lábbal tiporják a földet”