Sárkányok! — gondolta magában Aranyhold kábultan. Nehéz volt felfognia a tudatát ostromló szavak értelmét. Idő kellett a súlyos üzenet értelmének befogadásához, ám amint ez megtörténik, egyetlen szavát sem felejti el, többé soha!
“Legyőzésükhöz szükségetek lesz az istenek igazságának ismeretére... ez az a hatalmas ajándék, amelyről hallottatok. E templom alatt, a romok között, amelyek fölött régmúlt korok dicsősége leng, rejtőznek Mishakal Korongjai... színtiszta platinából vert, fényes korongok. Keressétek meg őket, s akkor segítségül hívhatjátok erőmet, mert én vagyok Mishakal, a gyógyítás istennője!
Utatok nem lesz könnyű. A gonoszság istenei ismerik az igazság erejét és rettegnek tőle. A Korongok őrzője az ősi, hatalmas, fekete sárkány, Khisanth, akit az emberek Ónix néven ismernek. Tanyája itt van alattunk, Xak Tsaroth romvárosában. Számos veszélybe sodródhattok, ha vállaljátok a Korongok visszaszerzésének feladatát. Ezért most megáldom ezt a pálcát... használd vakmerőén, sose légy bizonytalan és győzelemre jutsz!”
A hang elhalt... Aranyhold ebben a pillanatban hallotta meg Zúgószél halálsikolyát.
A templomba lépve Tanis úgy érezte, mintha a régmúltba tért volna vissza. Lelki szemei előtt ott látta a qualinosti fák lombjai között átszűrődő napsugarakat. Laurana és bátyja, Gilthanas társaságában hevert a folyó partján... valami gyermeteg játszadozás után nevetve mesélték el egymásnak az álmaikat. A gondtalan gyermekkor rövid volt Tanis számára... a félelf hamar ráébredt arra, hogy más, mint a többiek. De az a nap az arányló napsütés és az őszinte barátság napja volt. A béke és a nyugalom emléke szállt rá, enyhítve bánatát és rémületét.
— Miféle hely ez? — fordult oda a némán mellette álló Aranyholdhoz.
— Ennek történetét csak később mondhatom el neked — válaszolta a lány. Könnyű kezét Tanis karjára téve végigvezette őt a vibráló mozaikpadlón, egészen Mishakal fénylő márványszobráig. A kék kristálypálca ragyogó fénnyel töltötte be a helyiséget.
Tanis álmélkodva nézte a csodát, amikor egy árnyék vetődött a padozatra. Mindketten az aranykapu felé fordultak, amelyen Caramon és Sturm lépett be éppen Zúgószél maradványait hozva a sebtében összeütött hordágyon. A menet két oldalán Kova és Tasslehoff haladt a különös díszőrség gyanánt. A törpe öregnek és szomorúnak, a surranó szokatlanul le vertnek látszott. Ünnepélyes lassúsággal léptek az épület belsejébe. Mögöttük haladt Raistlin, kámzsája a fejére húzva, karba font keze köpönyege ujjában... akár maga a halál kísértete.
Nyomasztó terhüket óvatosan cipelve végigvonultak a mozaikon és megálltak a szembenálló pár előtt. Tanis az Aranyhold lába előtt heverő tetemre nézett és behunyta a szemét. A vér a vastag takarón is átszivárgott és nagy, sötét foltokba gyűlt a kőpadlón.
— Takarjátok ki! — parancsolta Aranyhold. Caramon esdeklőn nézett Tanisra.
— Aranyhold, kedves... — szólalt meg a félelf.
Ekkor, váratlanul, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, Raistlin előrehajolt és a véráztatta takarót lerántotta a testről.
Aranyhold fojtottan felnyögött, amikor megpillantotta Zúgószél borzalmasan megcsonkított tetemét, és annyira elsápadt, hogy Tanis attól félve, hogy netán elájul, segítőkészen nyújtotta felé a karját. De Aranyhold erős és büszke nép leánya volt. Elszoruló torokkal mély, szaggatott lélegzetet vett, azután megfordult és a márványszoborhoz lépett. A kék kristálypálcát óvatos mozdulattal kivette az istennő kezéből, majd visszament és letérdelt Zúgószél maradványai mellé.
— Kan-tokah! Én szerelmesem! — suttogta halkan, és reszkető kezét kinyújtva megsimította a haldokló síkföldi homlokát. A világtalan arc a lány felé fordult, mintha meghallotta volna a szavát, megfeketedett keze megrezdült az érintés vágyától, görcsös remegés futott végig rajta, majd többé nem mozdult. Keserű könnyek gördültek végig Aranyhold arcán, miközben a pálcát a tetemhez érintette. Lágy, kékes fény töltötte be a helyiséget, s akit csak ért, pihentebb és frissebb lett, sem kimerültséget, sem fájdalmat nem érzett. A rettegés, amelyet a sárkány támadása váltott ki bennük, nyomtalanul eltűnt belőlük. Kis idő múltán a pálca fénye elhalványult, majd egészen kihunyt. Sötét éjszaka ereszkedett a templomra, amit a szoborból áradó halvány derengés tört meg csupán kissé.
Tanis pislogva próbálta hozzászoktatni szemét a visszatérő homályhoz. Ekkor mély hang szólalt meg mögötte: — Kan-tokah neh sirakan.
Aranyhold örömkiáltása volt rá a felelet. Tanis lenézett arra, aminek Zúgószél holttestének kellett volna lennie, ám helyette azt látta, amint a síkföldi karját Aranyhold felé nyújtja és fölül. A lány egyszerre sírva és nevetve ölelte magához kedvesét.
— Egyszóval — fejezte be a történetet Aranyhold — le kell ereszkednünk a romvárosba, valahol itt, a templom alatt, és meg kell szereznünk azokat a Korongokat a sárkány barlangjából!
Szerény vacsorájukat a templom központi csarnokában, a padlón kuporogva költötték el. Az épületet sebtében átkutatva arra a megállapításra jutottak, hogy az üres. bár Caramon a lépcsőkön felfedezte a sárkányfattyak és valami, számára ismeretlen lények lábnyomait.
Maga a templom nem volt nagy: két kisebb szentély állt a márványszobornak otthont adó központi csarnokhoz vezető folyosó két oldalán. Észak és dél felé egy-egy további kerek fülke nyílt a csarnokból. A falaikat díszítő freskókat fölismerhetetlenné torzította a vastag penész. Kelet felé még két, dupla szárnyú aranykapu nyílt a központi teremből. Caramon a romvárosba levezető lépcsőt is megtalálta. Halk hullámverés hallatszott, emlékeztetve arra, hogy egy, az Újtenger fölé kiugró, hatalmas sziklaszirt tetején állnak.
Letelepedtek, és ki-ki saját gondolataiba mélyedve próbálva megemészteni az Aranyhold által elmondottakat. Csak Tasslehoff vizslatott körül még egyszer minden helyiségben, pillantott be a legeldugottabb, sötét zugokba is, de kevés érdekességet találván hamar beleunt, és kezében valami rozsdás, vén sisakkal visszasomfordált a társasághoz. A fejfedő túl nagy volt neki, s különben is a surranók sohasem viselnek sisakot, mert zavarónak és idegesítenek érzik... odalökte hát a törpének.
— Ez meg micsoda? — kérdezte Kova és gyanakodva emelte föl a sisakot Raistlin varázspálcájának halvány fényébe: régimódi volt, de látnivalóan ügyes kezű kovácsmester készítette. Csak törpe csinálhatta, gondolta magában Kova és szeretetteljesen megsimogatta. A csúcsát állati szőrből készült, hosszú pamacs ékesítette. Kova elhajította eddig kényszerűségből viselt sárkánysisakját, s helyette az újonnan találtat nyomta a fejébe, aztán rögtön levette, hogy még egyszer megcsodálja a mesteri munkát. Tanis derűsen szemlélte a jelenetet.
— Lószőr! — mutatott a bojtra.
— Nem, nem! — tiltakozott a törpe homlokát ráncolva és remegő orrcimpáival alaposan megszaglászta. A tüsszögést megúszva, diadalittasan fordult Tanishoz: — Ez griffsörényből készült!
Caramon hahotára fakadt: — Még hogy griff! — vihogta. — Legalább annyi griff kószál Krynn földjén, mint...