— Amennyi sárkány — vetette közbe suttogva Raistlin. A beszélgetésnek egy csapásra vége szakadt.
Sturm megköszörülte a torkát: — Inkább aludjunk egy kicsit. Az első őrséget vállalom.
— Ma éjjel nem lesz szükség őrködésre — jelentette ki Aranyhold csöndesen, és szorosan Zúgószél mellé telepedett. A síkföldi nem sokat szólt, mióta összeakaszkodott a halállal. Hosszan elnézte Mishakal szobrát, s a kékes fényt árasztó alakban fölismerte azt a nőt, aki a pálcát adta neki, de a történtekről nem volt hajlandó mondani semmit.
— Itt biztonságban vagyunk — mondta Aranyhold határozottan és a szoborra tekintett.
Caramon fölvonta a szemöldökét, Sturm összeráncolt homlokkal pödörgette a bajszát. Mindketten túlságosan udvariasak voltak ahhoz, hogy hangosan kételkedjenek Aranyhold hitének igazában, de Tanis tisztában volt vele, hogy egyik harcos sem erezné magát biztonságban, ha nem állítanak őrséget. Viszont már nem sok idő maradt hátra hajnalig, és valamennyiüknek pihennie kellett valamicskét. Raistlin, köpönyegébe burkolózva, máris aludt egy sötét sarokban.
— Szerintem Aranyholdnak igaza van — csacsogta Tasslehoff. — Azt mondom, bízzunk meg ezekben a régi istenekben, ha már egyszer megtaláltuk őket.
— Az elfek sohasem szakadtak el tőlük... sem a törpék! — tiltakozott Kova indulatosan. — Én különben sem értem ezt az egészet! Reorx föltehetően szintén az ősi istenségek közül való, és mi az Összeomlás előtti időktől fogva tiszteljük őt.
— Tisztelitek? — kérdezte Tanis —, vagy csak kiabáltok hozzá mérgetekben, hogy elkergettek benneteket Hegyaljai Királyságotokból? No ne, ne dühöngj... — emelte föl kezét Tanis, látván, hogy a törpe vörös lesz a dühtől. — Az elfek sem különbek... mi is csak óbégattunk az istenekhez, amikor földúlták a szülőhazánkat. Csak úgy ismerjük az isteneket és úgy tiszteljük az emléküket, ahogy a halottakét szokás. Az elf papok réges-rég eltűntek, éppúgy, mint a törpék papjai. Én is emlékszem Mishakal, a Gyógyító nevére. Ifjúkoromban hallottam róla történeteket és persze, sárkánytörténeteket is. Gyermekmesék, mondaná Raistlin. Most úgy látszik, a gyermekkorunk tér vissza, hogy elemésszen... vagy tán megmentsen bennünket... nem tudom. Ma este is két csodát láttam már: egy jót és egy gonoszát. És mindkettőben hinnem kell, ha egyáltalán megbízhatok az érzékeimben. És mégis... — a félelf tanácstalanul fölsóhajtott — azt mondom, állítsunk őrt ma éjjel is. Sajnálom, hölgyem. Szeretném, ha az én hitem is oly szilárd lenne, mint a tiéd!
Így hát Sturm indult először őrködni. A többiek pokrócaikba burkolódzva leheveredtek a mozaikpadlóra. A lovag keresztülvágott a templomon és be-bekukkantott az üres helységekbe, inkább csak megszokásból, semmint holmi veszélytől tartva. Hallotta, amint odakint dühödten süvít a hideg, északi szél. Odabent különös meleg és kényelem... gyanús kényelem... vette körül őket.
Sturm letelepedett a szobor lábához és hagyta, hogy eltöltse a békesség édes érzete. Kisvártatva riadtan egyenesedett ki, mert azon kapta magát, hogy őrség közben kis híján elaludt. Ez megbocsáthatatlan! Félhangon szidalmazva magát eldöntötte, hogy a hátralévő időt inkább talpon tölti... mind a két órát... bűntetésűl! Már éppen fölkelőben volt, amikor lágy énekhang ütötte meg a fülét. Kardjához kapott és villámgyorsan megpördült. De rögtön le is siklott a keze a markolatróclass="underline" fölismerte a hangot és az éneket. Anyja hangja volt az! Sturm ismét ott volt mellette: Solamniából menekültek épp, egyetlen hű csatlósuk kíséretében... és ő akár meg is halhatott volna, mielőtt Vigaszba érnek. Az ének egyike volt a sárkányoknál is ősibb altatódaloknak. Sturm anyja szorosan ölelte magához gyermekét, saját félelmét próbálva leplezni e lágy, megnyugtató dallal. Sturm szeme lecsukódott. Áldott álom nyugalma szállt le rá és valamennyi társára.
Raistlin pálcája végén ott ragyogott a fény és távol tartotta a sötétség árnyait.
17
A Holtak Ösvényén. Raistlin új barátai
A mozaikpadlón csörömpölő fém lármája verte föl Tanist mély álmából. Riadtan fölült és kardja után tapogatózott a sötétben. — Bocsánat — morogta Caramon szégyenkező vigyorral —, leejtettem a mellvértemet.
Tanis mélyet sóhajtott, amiből takaros ásítás kerekedett, nyújtózkodott és visszaheveredett leterített pokrócára. Caramont nézte, amint Tasslehoff segítségével felölti páncélját, és hirtelen arra gondolt, vajon mi várhat rájuk ezen a napon. Kissé odébb Sturm is páncéljával foglalatoskodott, Zúgószél pedig zsákmányolt kardját élesítette. Tanis elhessegette magától rossz gondolatalt.
Nem volt ez könnyű feladat, különösen elf része számára, mivel az elfek mélységesen tisztelik az életet, és bár úgy vélik, hogy a halál csupán egy lépés a létezés valamely magasabb formája felé, mégis, bármely teremtmény halála az élet vereségének számít ezen a szinten. A lelkét Tanis ezen a napon lénye emberi részének gondjaira bízta. Bizonyára Ölnie kell majd, és talán e számára kedves személyek némelyikének halálával is szembe kell néznie. Eszébe jutott, mit érzett tegnap, amikor azt hitte, hogy el kell veszítenie Zúgószélt. A félelf összeráncolta homlokát és hirtelen mozdulattal fölült, mint aki valami rossz álomból ébred.
— Mindenki fönt van már? — kérdezte szakállát vakargatva.
Kova csoszogott oda hozzá és átnyújtott neki egy darab kenyeret, némi szárított vadhús kíséretében. — Kelj föl és egyél! — dörmögte. — Alighanem magát az Összeomlást is átaludtad volna, félelf barátom.
Tanis étvágytalanul rágcsált egy darab szarvashúst, majd beleszimatolt a levegőbe: — Mi ez a különös bűz?
— A varázslónk valami kotyvaléka. — A törpe elfintorodott, nehézkesen lezöttyent Tanis mellé, előhúzott egy fadarabot és nagy elánnal faragni kezdte... a forgácsok csak úgy röpködtek a levegőben. — Porrá tört valamit a bögréjében és forró vizet öntött rá, megkeverte és megitta, de közben mindent elárasztott azzal az áporodott mocsár szaggal. Igazán örülök, hogy sejtelmem sincs, mi lehetett az.
Tanis egyetértett vele és tovább rágcsálta szarvashúst. Raistlin már a varázskönyvét tanulmányozta, újból és újból elismételt bizonyos szavakat, míg szilárdan meg nem kapaszkodtak azok az emlékezetében. Tanis kíváncsi volt rá, milyen varázsigéje lehet a mágusnak, amellyel még egy sárkányt is megbűvölhet. Csupán arra emlékezett az elf bárd — Quivalen Soth — által irdatlan régen mesélt sárkányregékből, hogy csak a leghatalmasabb mágusok igéi lehettek hatásosak a sárkányokkal szemben, akik... amint tapasztalhatták... maguk is értettek a mágiához. Tanis elnézte a könyvében teljesen elmerült törékeny ifjút és megcsóválta a fejét. Lehet, hogy korához képest Raistlin valóban nagy varázsló, emellett kétségkívül csavaros eszű és értelmes, de a sárkányok igazán ősiek. Már akkor Krynn földjét tapodták, mielőtt a legrégibb lények, az első elfek megjelentek rajta. Persze, ha a tegnap este kiagyalt tervük beválik, akkor talán nem is kerülnek szembe a sárkánnyal. Abban reménykedtek, hogy egyszerűen fölkutatják a barlangját és elszelelnek a Korongokkal. Igazán jó terv, gondolta magában Tanis, és talán ér is annyit, mint a szélben elszálló füst. Kissé reménytelennek érezte a helyzetét.
— Nos, én máris készen vagyok — jelentette ki Caramon derűsen. A nagydarab harcos összehasonlíthatatlanul jobban érezte magát a páncéljában. Reggelre valahogy jelentéktelen kellemetlenségnek tűnt föl szemében a sárkány. Hamisan fütyörészett valami régi harci indulót, miközben zsákjába gyömöszölte sárfoltos ruháit. Sturm gondosan felkötözött páncéljában a társaságtól kissé távolabb telepedett le és csukott szemmel végzett valami titkos szertartást, amivel bizonyára a lovagok készítik föl magukat a várható ütközetre. Tanis is fölkelt és fázósan járkálni kezdett, hogy felpezsdítse vérkeringését és elűzze a dermedtséget elgémberedett tagjaiból. Az elfek semmit sem csináltak csata előtt, legföljebb bocsánatért imádkoztak mások életének leendő kioltása miatt.