— Mi is készen vagyunk — szólalt meg Aranyhold. Súlyos, szürke bőrzekét viselt, széles prémszegéllyel. Hosszú ezüst-arany haját vastag, fonott kontyba tűzte, nehogy valami ellenség belecsimpaszkodhasson.
— Nos, fejezzük be a készülődést! — sóhajtotta Tanis, fölvette és vállára vetette a hosszú íjat és teli puzdrát, amit Zúgószél a sárkányfattyak táborából zsákmányolt. Egy tőr és egy hosszú kard egészítette ki fegyverzetét. Sturm egyetlen fegyvere kétkezi pallosa volt. Caramonnál egy pajzs, egy hosszú kard és két, szintén Zúgószél zsákmányából való tőr volt. Kova magához vette a táborból pótolt, elveszett harci baltáját. Tasslehoffnak csupán a gyűrűs botja és egy kis tőre volt, amit úgy talált valahol. Roppant büszke volt rá, hát annál jobban megsértődött, amikor Caramon évődve megjegyezte, hogy biztosan komoly hasznát veszi majd, ha valami feldühödött nyulak támadnak rájuk. Zúgószél hosszú kardját szokás szerint a hátára kötözte és még mindig nála volt Tanis tőre. Aranyholdnak a kristálypálcán kívül nem volt más fegyvere. Jól fölszerelkeztünk, gondolta magában Tanis sötéten... már, ha egyáltalán bármilyen fegyvernek hasznát vehetjük.
A kis csapat kivonult Mishakal szentélyéből... Aranyhold maradt legutoljára. Gyöngéden megérintette kezével az istennő szobrát és halk imát suttogott, majd ő is követte a többieket.
Tass vezette a menetet, vígan szökdécselve, kontya csak úgy ficánkolt a feje búbján. Ma egy valódi, eleven sárkánnyal találkozik. Egy surranó számára semmi sem lehat ennél izgalmasabb.
Caramon útmutatását követve keletnek fordultak még újabb két, dupla szárnyú aranykapun áthaladva egy kör alakú helyiségbe érkeztek. Közepén magas, ragacsos valamivel borított emelvény meredezett. Olyan magas volt hogy még Zúgószél sem láthatta, mi van a tetején, ha egyáltalán volt ott valami. Tass megállt előtte és vágyakozva pislogott fölfelé.
— Megpróbáltam fölmászni rá tegnap este — panaszkodott —, de túlságosan csúszós volt. Kíváncsi vagyok, mi lehet odafönt.
— Akármi van is rajta, örökre titok marad minden surranó előtt — mordult rá Tanis ingerülten, ezzel előrelépett, hogy megvizsgálja a sötét mélységbe vezető csigalépcsőt. A fokolt töredezettek voltak, rothadó növénymaradványok és penészcsomók borították őket.
— A Holtak Ösvénye! — jelentette ki Raistlin váratlanul.
— Micsoda? — hőkölt vissza Tanis.
— A Holtak Ösvénye — ismételte meg a varázsló. — Ennek a lépcsőnek ez a neve.
— A nagy hatalmú Reorxra, honnan a fenéből tudod? — kérdezte Kova.
— Olvastam egyet-mást erről a városról — felelte Raistlin jól ismert suttogásával.
— Most hallunk róla először — mondta hidegen Sturm. — És még mi mindent tudsz róla, amit nem mondtál el nekünk?
— Rettentő sok mindent, lovag — vágott vissza a mágus vicsorogva. — Amíg ti Caramonnal fakardokkal játszadoztatok, én tanulással töltöttem az időt.
— Hát persze, sötét és misztikus dolgok tanulmányozásával — mosolygott gúnyosan a lovag. — Különben mi történt valójában az Ősmágia legendás Tornyaiban, Raistlin? Nem kaphattad ingyen csodálatos varázserődet! Mit áldoztál föl érte abban a toronyban? Az egészségedet... vagy tán a lelkedet?
— Ott voltam testvéremmel a Toronyban — dörmögte Caramon és szokásos kedélyes arca keserűen megnyúlt. —
Láttam, hogy vívott meg nagy mágusokkal és varázslókkal néhány egyszerű varázsige segítségével. Legyőzte őket, bár azok elvették testének erejét. Én pedig... — a nagydarab férfi tétovázott.
Raistlin ekkor gyorsan előrelépett és vékony, hideg kezét ikerfivére karjára tette.
— Vigyázz, mit beszélsz! — sziszegte a fülébe.
Caramon mélyet sóhajtott, nyelt egy nagyot, de csak hozzátette fojtott hangon: — Tudom én, mit áldozott föl — mondta és büszkén fölszegte a fejét —, de tilos beszélnünk róla. Te régóta ismersz engem, Fényeskardú Sturm... s én becsületszavamat adom, hogy a fivéremben éppúgy megbízhattok, mint bennem. Ha valaha is előfordulna, hogy nem így van... ne lássuk többé élve egymást!
Caramon esküje hallatán Raistlin szeme összeszűkült. Töprengőn, komoran szemlélte fivérét. Tanis látta, amint az ajka hirtelen vigyorra húzódik, s vonásainak komolyságát fölváltja megszokott cinikus kifejezése. Megdöbbentő volt a változás. Egy pillanatra a két iker valóban feltűnően hasonlított egymásra. Most ismét olyan különbözőek voltak, mint egy pénzdarab két oldala.
Sturm előrelépett, szó nélkül megragadta és keményen megszorította Caramon kezét. Azután — arcán jól látható utálkozással — a varázsló felé fordult. — Elnézésedet kérem, Raistlin — mondta mereven. — Hálás lehetnél a sorsnak, hogy ilyen ragaszkodó fivéred van.
— Ó, hát az is vagyok — suttogta a mágus.
Tanis éles pillantást vetett felé, kíváncsi volt rá, vajon, csak képzelte-e a varázsló hangjában a gúnyt. A félelf hirtelen keserű ízt érzett a szájában és megnyalta kiszáradt ajkát. — Át tudsz vezetni bennünket ezen a helyen? — kérdezte kurtán.
— Éppenséggel — felelte Raistlin —, ha az Összeomlás előtt értünk volna ide. A könyvek, amelyekből tanultam, több száz évesek. A katasztrófa idején, amikor a tűzokádó hegy széthasította Krynn földjét, Xak Tsaroth városa lecsúszott egy szakadékba. Ezt a lépcsőt fölismerem, mert épen megmaradt a helyén, de hogy mi van a lépcsőn túl... — nem folytatta, csak megvonta a vállát.
— És hová vezetett ez a lépcső?
— Arra a helyre, amelyet az Ősök Termének neveztek... Xak Tsaroth főpapjait és királyait temették az ottani kriptákba.
— Mozduljunk már innen! — dörmögte Caramon zordan. — Csak feleslegesen rémisztgetjük egymást.
— Helyes — bólintott Raistlin. — Mennünk kell, mégpedig gyorsan, csak estig van időnk. Holnapra ezt a romvárost elözönlik az északról közelgő seregek.
— Aáh! — fintorodott el Sturm. — Sok mindent tudhatsz varázsló létedre, mint állítod, de ezt aztán igazán nem tudhatod. De Caramonnak végül is igaza van... túl hosszan vesztegetjük itt az időt. Megyek előre.
A lovag megindult a lépcsőn lefelé, óvatosan rakta a lábát, nehogy elcsússzon a nyálkás felületen. Tanis észrevette, hogy Raistlin szeme összeszűkül... és ellenséges, arányló villanással tekint le a távolodó Sturmra.
— Raistlin, menj vele és világítsd meg az utat — utasította Tanis a mágust, mit sem törődve Sturm felé vetett dühös pillantásával. — Caramon, menj Aranyholddal, Zúgószél és én leszünk a hátvédek.
— No és, mi hová soroljunk be? — dörmögte Kova a mellette szökdécselő surranó fülébe, amint Aranyhold és Caramon mögé álltak a sorba. — Középre, mint rendesen, akár valami fölösleges csomag...
— Akármi lehet odafönt — jegyezte meg Tass még egy pillantást vetve az emelvény felé. Nyilván nem hallotta a törpe hozzá intézett szavait. — Egy távolbalátó kristálygömb, vagy éppen egy olyan varázsgyűrű, amilyenem már volt egyszer. Meséltem már neked egyáltalán a varázsgyűrűmről?