— Kova csak mordult egyet. Tanis még hallotta egy ideig a surranó csicsergését, majd a lépcsőfordulóban mindketten eltűntek a szeme elől.
A félelf ekkor odafordult Zúgószélhez: — Te már jártál itt... úgy kellett lennie, hiszen láttuk mi is az istennőt, aki a pálcát adta neked... de idáig vajon lejöttél?
— Nem tudom — válaszolta Zúgószél szomorúan —, nem emlékszem semmire... semmire... a sárkányon kívül!
Tanis elhallgatott. A sárkány. Mindig a sárkánynál lyukadnak ki. Az a szörnyeteg uralkodott mindannyiuk tudatán. És milyen harmatgyöngének tűnt ez a kis csapat a Krynn legsötétebb legendáinak mélyéről teljes nagyságában előrontó szörnnyel szemben! De miért éppen mi? — gondolta magában Tanis keserűen. Hát van még a világon akár csak egy hozzánk hasonló hős csapat? Folyton civódunk, zsörtölődünk, vitázunk, egyik felünk nem bízik a másikban! “Kiválasztottak vagyunk” — jutottak eszébe Raistlin szavai, s a gondolat kissé megnyugtatta. “De ki választott ki bennünket... és miért?” A félelf mélyen eltöprengett a talányon.
Lassan haladtak lefelé a meredek csigalépcsőn, amely egyre mélyebbre hatolt a sziklaoldal gyomrába. Az első kanyarulatok ijesztően sötétek voltak. Később lassacskán világosodni kezdett, míg végül Raistlin kiolthatta a fényt varázspálcája végén. Egyszer csak Sturm, kezét fölemelve, megállította a nyomában haladókat. Rövid, alig pár lépésnyi folyosó tárult föl előttük, amely egy magas, tágas, szabad térségbe nyíló kapuboltozathoz vezetett. A folyosóra halvány, szürkés fény hatolt be, áporodott, rothadó bűz kíséretében.
A kis csoport megtorpant és fülét hegyezve figyelt. Lentről, az ajtón túlról, minden egyéb neszt elnyomó vízzúgás hallatszott. Tanisnak mégis úgy tűnt, hogy valami mást is hall... egy éles csattanást, azután, inkább érezve, mint hallva... dübörgő trappolást a padlón. De a zaj nem tartott sokáig és a csattanás sem ismétlődött meg. Ekkor még rejtélyesebb, szaggatott, éles csikordulásokkal vegyes, fémes kaparászás hallatszott. Tanis kérdőn nézett Tasslehoffra.
A surranó megvonta a vállát: — Fogalmam sincs, mi lehet ez — és fejét félrehajtva figyelmesen hallgatózott —, soha nem hallottam semmi ilyesmit, Tanis, hacsak nem egyszer... — Még hallgatózott egy kicsit, majd megrázta a fejét. — Akarod, hogy odamenjek és megnézzem? — kérdezte lelkesen.
— Menj!
Tasslehoff egyik árnyéktól a másikig szökdécselve végiglopakodott a rövid folyosón. Egy puha szőnyegen futó egér nagyobb zajt csap, mint egy feltűnést kerülő surranó. Az ajtónyíláshoz érve bekukucskált. Tágas helyiség tárult föl előtte, amely valaha afféle szertartási csarnokként szolgálhatott. Ezt nevezte Raistlin az Ősök Termének. Most éppenséggel a Romok Termének látszott. A keleti oldalon nagy lyuk tátongott a padlóban, és valami bűzös pára gomolygott belőle. Tass több, gödörszerű mélyedésre fölfigyelt, amelyek között jókora kőkoloncok meredeztek, mint afféle sírkövek. Minden lépésnél óvatosan tapogatva a padlót, a surranó beosont a terembe. A sűrű párán keresztül egy másik ajtónyílás derengett a déli oldalon és még egy, északon. A különös, csikorgó hang dél felől hallatszott. Tass elővigyázatosan arrafelé vette az irányt.
Hirtelen észak felől ismét fölhangzott a padlót is megrengető dobogás és trappolás. A surranó villámgyorsan visszaszökkent a lépcsőaknába. Barátai is meghallották a zajt, és fegyverrel a kezükben a falhoz lapultak. A dobogás fokozatosan dübörgéssé erősödött. Egyszer csak tíz-tizén alacsony, homályos alak csörtetett el a boltíves ajtónyílás előtt. A padozat megremegett. Szapora lihegést és néha egy-egy odavetett szót hallottak. A dél felé igyekvő alakok hamarosan eltűntek a párában. Ismét éles nyikorgás hallatszott, aztán csönd lett.
— Abyss összes mélységeire, mi a csuda volt ez? — kiáltott föl Caramon.
— Sárkányfattyak nem lehettek, hacsak nem létezik egy alacsony, tömzsi fajtájuk is! És honnan jöhettek?
— A csarnok északi oldala felől — felelte Tass. — Van ott egy ajtó, meg délen is. Az az ocsmány nyikorgás dél felől hallatszik, ahová ezek a micsodák igyekeztek.
— És mi van keleten? — kérdezte Tanis.
— A lezúduló víz zajából ítélve, jó ezer lábnyi mélység, és a padlóban is van egy hatalmas gödör... nem tanácsolnám, hogy bárki odamenjen — magyarázta a surranó.
Kova beleszimatolt a levegőbe: — Érzek valamit... valami ismerős szagot, csak nem tudom hová tenni...
— Én a halál szagát érzem — Ölelte szorosan magához a pálcáját Aranyhold.
— Neem, ez valami rosszabb — morogta Kova, aztán a szeme hirtelen tágra nyílt és képe vörös lett a dühtől.
— Megvan! — ordította. — Mocsári törpék! — és előkapta harci szekercéjét. — Ezek azok a nyomorult töpörtyűk, de szavamra, nem sokáig maradnak mocsári törpék! Mindjárt bűzös hullák lesznek!
Kova nekilódult, de Tanis, Sturm és Caramon egyszerre vetette utána magát és ráncigálta vissza a folyosó szájából.
— Nyugalom! — dörrentett rá Tanis a dühtől pöfögő törpére. — Különben honnan a csudából tudod, hogy ezek mocsári törpék?
Kova morogva kiszabadította magát Caramon markából. — Biztosan azok — ordította rekedten, de aztán suttogóra fogta. — Talán nem ők tartottak fogva három teljes évig?
— Valóban? — nézett rá Tanis meglepetten.
— Ezért nem mondtam meg neked soha, merre jártam az utóbbi öt évben — sziszegte a törpe a haragtól paprikavörösen. Képe elsötétült: — De megfogadtam, hogy bosszút állok rajtuk! Kinyiffantok minden utamba kerülő eleven mocsári törpét!
— No várj csak — szólt közbe Sturm —, a mocsári törpék nem rosszindulatúak, legalábbis nem olyanok, mint a goblinok. Mi a csudát művelhetnek itt. együttélve a sárkányfattyakkal?
— Rabszolgák — szólalt meg Raistlin hűvösen. — A mocsári törpék kétségtelenül már sok-sok éve itt élnek, talán egészen azóta, hogy a város kihalt. Amikor pedig a sárkányfattyakat ideküldték, talán éppen a Korongok őrizetére, már itt találták őket és rabszolgaságba hajtották valamennyiüket.
— Akkor éppenséggel még segítségünkre is lehetnek — morogta az orra alatt Tanis.
— Még hogy a mocsári törpék! — Kova majd fölrobbant mérgében. — Te megbíznál ezekben a kis, mocskos...
— Nem. Természetesen nem bízhatunk meg bennük. De jószerint minden rabszolga készséggel elárulja a gazdáját, és ezek a mocsári törpék... különben a legtöbb törpéhez hasonlóan... a saját főnökeik kivételével senkihez sem hűségesek. Mindaddig, amíg semmi olyasmit nem kérünk tőlük, ami veszélyeztetné a szutykos kis bőrüket, bizonyára megvásárolhatjuk a segítségüket — magyarázta Tanis.
— Majd akkor, ha én egy ogre segge vége leszek! — pöffente Kova undorral, ledobta baltáját a földre, mellécsapta a cókmókját és karba font kézzel lezöttyent a fal tövébe: — Menjetek csak! Kérjetek segítséget új barátocskáitoktól. Én ugyan nem tartok veletek, még hogy ők segítenek nektek, jó vicc! Szépen odasegítenek, egyenesen a sárkány pofájába!
Tanis és Sturm visszaemlékezett a csónaknál történtekre és aggályos pillantást váltott. Kova képes volt hihetetlenül megmakacsolni magát, és Tanis igencsak elképzelhetőnek tartotta, hogy ezúttal rendíthetetlen marad.
— Nemtom — sóhajtott Caramon a fejét csóválva —, nem jó, ha Kovát hátrahagyjuk..., mert ha mégis a mocsári törpék segítségére fanyalodunk, akkor ki tartja majd kordában azt a csűrhet?