Rohanó léptek közeledő zajára Tanis visszanézett Zúgószél őrhelye felé. A síkföldi a törpék csoportjára mutatott és fölemelte szétterjesztett ujjait: még tízen közelednek feléjük. Hamarosan be is trappoltak a folyosóra, anélkül, hogy akár futó pillantást vetettek volna Zúgószélre, és csak közvetlenül a mágus körül visongó tumultus előtt torpantak, meg.
— Mi megy? — kérdezte egyikük Raistlinre nézve. Az elvarázsoltak a varázsló köpönyegébe kapaszkodva vonszolták őt a helyiségen keresztül.
— Barát! Ez barát nekünk! — zagyválták összevissza, tört köznyelven.
— Igen — suttogta Raistlin olyan lágyan, meggyőzően és barátságosan, hogy hallatán Tanisnak leesett az álla. — Mindnyájan a barátaim vagytok — folytatta —, és most mondjátok meg, kis barátaim, hová vezet ez a folyosó? — mutatott be a keleti ágba. Azonnal bábeli karattyolás volt a válasz.
— Folyosó vezet arra — mondta egyikük, kelet felé mutatva.
— Nem! Megy amarra — mutatott egy másik nyugatra.
A mocsári törpék soraiban zavart lökdösődés és taszigálódás kezdődött. Rövidesen ökölcsapások puffantak, egyikük máris egy másikon térdelt, vadul csépelte és torkaszakadtából üvöltötte: — De arra! De arra!
— Kész röhej! — fordult Tanishoz Sturm. — Mindjárt a nyakunkba hozzák a környék összes sárkányfattyát! Nem tudom, mit művelt ez a kótyagos mágus, de mindenképpen meg kell állítanunk!
Mielőtt azonban Tanis közbeavatkozhatott volna, az egyik nőnemű példány kezébe vette a dolgok intézését. Benyomakodott a kavalkádba, megragadta a két viaskodót, váratlanul ügyesen összekoppintotta a fejüket és szépen kiterítette őket a földön. A küzdőknek sápítozva szurkolók azon nyomban elhallgattak, a rendcsináló pedig Raistlin felé fordult. Vastag krumpliorra volt, csimbókos haja szerteszét meredezett. Foltos-rongyos ruhát, ormótlan bakancsot és bokájára fittyedt harisnyát viselt. Mégis, alighanem a törpecsürhe vezetője lehetett, mert mindnyájan tiszteletteljes pislogással meredtek rá. A tisztelet fő forrása talán a vállára vetett jókora, súlyos zsákban rejtőzhetett. A zsákot úgy húzta maga után a földön, esetlenül csetlett-botlott vele, de nyilvánvalóan rendkívüli érték lehetett számára. Mikor egy társa kíváncsian hozzányúlt, csattanós pofont kevert le neki.
— Folyosó vezet nagyfőnökökhöz — jelentette ki, fejével kelet felé intve.
— Köszönöm, kedvesem — dorombolta Raistlin és megsimogatta az arcát, majd hozzátette: — Tan-tago musalah. A törpelady áhítattal hallgatta a rejtélyes szavakat, nagyot sóhajtott és imádattal tekintett föl hatalmas barátjára.
— Azt mondd meg, még, kicsim, hány nagyfőnök? — faggatta tovább Raistlin.
A mocsári törpe töprengve ráncolta össze a homlokát és fölemelte bütykös öklét: — Egy — mutatta föl egy ujját — és egy és egy és egy — majd győzelemittas tekintetét a varázsló felé fordítva, négy ujját föltartva, büszkén kijelentette: — Kettő!
— Kezdek egyetérteni Kovával — dörmögte magában Sturm.
— Pszt! — intette le Tanis. Ebben a pillanatban a nyikorgó hang elhallgatott, mire a törpecsapat aggodalmas pillantásokkal méregette a folyosót. Ismét megszólalt a fülsértő, csattogó zaj.
— Mi ez a hang? — kérdezte Raistlin elbűvölt csodálójától.
— Korbács — felelte a mocsári törpelány, minden érzelem nélkül. Másik piszkos mancsával megragadta a varázsló köpönyegét és vonszolni kezdte őt a folyosó keleti vége felé.
— Főnökök megdühödik... Mi menni...
— És ti mit csináltok a főnököknek? — kérdezte Raistlin és megvetette a lábát.
— Mi megy... te meglát — rángatta tovább a kis koszos. — Mi le... ők föl... le... föl... le... föl. Te jön. Mi megy. Mi adunk lemenés...
A törpenépség hullámzó tömegében előresodródó Raistlin visszaintett Tanisnak, a félelf továbbadta a jelzést. Zúgószélnek és Kovának, mire mindnyájan az elöl csörtetők nyomába szegődtek. A mágus által elvarázsoltak, amilyen szorosan csak lehetett, köré sereglettek, a többiek meg futva megindultak a folyosón, amint meghallották a korbácsok csattogását. Amikor Raistlin és a mocsári törpék után loholó társaság a folyosó kanyarulatához ért, még fülsértőbben hangzott a keserves nyikorgás.
Hallatára a mocsári törpelady egészen fölvillanyozódott és toprongyos kis seregével együtt megállt. Egyesek a nyálkás falnak támaszkodtak, mások eldőltek a földön, mint valami krumpliszsák. “Barátnője” Raistlin mellett maradt, apró kezével markolászva köpönyege ujját. — Mi történt? Miért álltunk meg? — kérdezte tőle a mágus.
— Mi vár... még nem mi soron — felelte az apróság.
— És mit kell tennünk, ha sorra kerülünk? — faggatta tovább türelmesen Raistlin.
— Menés lefele — nézett rá csodálattal imádója.
Raistlin fejét csóválva nézett Tanisra és újabb kérdéssel próbálkozott.
— Mi a neved, kicsi hölgyem?
— Bupu.
Caramon fölhorkant és eltakarta száját a kezével.
— Nos, Bupu — folytatta a varázsló nyájasan —, tudod, hogy hol lehet a sárkány barlangja?
— Sárkány? — képedt el Bupu. — Ti akartok sárkányt?
— Nem! — felelte Raistlin sietve —, nem kell nekünk a sárkány, csak a tanyája, ahol lakik.
— Ó, azt én nem tud — csóválta meg a fejét Bupu, ám látva Raistlin elszontyolodó képét, megragadta a kezét: — De elvihet téged nagy Főhólyaghoz. Ő tud minden!
Raistlin fölvonta a szemöldökét: — És hogy juthatunk el ehhez a Főhólyaghoz?
— Lefele! — vigyorgott a kis töpörtyű boldogan. Ekkor a nyikorgás elhallgatott és megcsördült a korbács. — Mi sorunk most lemegy. Te jön. Ti jön mind. Megy, megnéz Főhólyag!
— Egy pillanat — szabadította ki magát Raistlin a mocsári törpe szorításából. — Ezt meg kell beszélnem a barátaimmal.
— Odament a várakozó Tanishoz és Sturmhoz. — Ez a Főhólyag, meglehet, valami törzsfőnök... talán egyszerre több törzs vezére.
— Ha éppolyan okos, mint a nyája, akkor még tán azt sem tudja, hogy a saját bilije hol van, nemhogy a sárkány tanyája! — hördült föl a lovag.
— De tudhatja, majdnem biztosan — szólalt meg Kova fintorogva. — Ezek a mocsári törpék nem valami okosak, de mindenre emlékeznek, amit egyszer megláttak vagy meghallottak, csak rá tudd venni őket, hogy egytagú szavaknál értelmesebben elmagyarázzák.
— Akkor jobb, ha megyünk és meglátogatjuk ezt a Főhólyagot — morogta Tanis gyászosan. — Mármint, ha rájövünk, mi is ez a le-föl játék, meg az az éktelen nyikorgás...
— Én tudom — sipította egy hang.
Tanis hátrafordult. Teljesen megfeledkezett közben Tasslehoffról. A surranó szökellve, vidáman csillogó szemmel, ficánkoló haj tinccsel bukkant föl a folyosó kanyarulatában. — Az egy felvonó! — kiáltotta —, mint a törpék bányáiban. Én már jártam egyszer egy ilyen bányában... igazán csodálatos volt. Volt nekik ott egy ilyen felvonójuk..., le-föl szállította az ércet. Ez itt pontosan olyan... vagy majdnem pontosan. Tudjátok... — de ebben a pillanatban úgy elfogta a vihogás, hogy több szó nem jött ki a száján. Látva a többiek megrökönyödött pillantását, a surranó minden ere— jével megpróbálta összeszedni magát.