Az

— Akkor ért véget a józan ész világa, amikor Tika után mentünk az Otthon fogadó konyhájába — dörmögte.

— Így igaz — válaszolta sóhajtva a lovag.

Tasslehoff, akit a remek “csúszdázás” mámorossá tett, egyszer csak sötét alakokra lett figyelmes az alsó nyílás előtt. Körmét a síkos falba mélyesztve, nagy nehezen lefékezte magát.

— Raistlin! — lihegte hátrafelé —, valami jön fölfelé a csövünkön!

— Mi lehe... — kezdte volna a mágus, de az undorító, nedves levegő összeszorította a torkát és kegyetlen köhögésre késztette. Küszködve kapkodta a levegőt és közben lefelé irányította varázsbotja fényét, hogy megnézze, mi közeledik.

Bupu is odanézett és fölsikkantott: — A pocs-mocskok! —, majd fölsikoltott: — Vissza! Vissza!

— Menés föl! Emelőre! Nagyfőnökök megbolondultak! — visította egy mocsári törpe.

— Lemenni! Megnézzük Főhólyag! — tért észre gyorsan Bupu.

Utasítására a többi mocsári törpe morogva és káromkodva, lassan megindult lefelé.

De Raistlin képtelen volt megmozdulni, zihálva fogta át mellkasát, krákogása riasztóan visszhangzott a szűk cső némaságában. Bupu aggódó pillantást vetett rá, majd hosszan kotorászni kezdett feneketlen zsákjában, míg végül előhúzott valami tárgyat, a halvány fény felé tartotta, sóhajtott és megcsóválta a fejét: — Nem ezt kerestem! — motyogta.

Tasslehoff, amint észrevette kezében azt a csillogó valamit, közelebb húzódott. — Mi az? — kérdezte, bár már tudta is a választ.

Bupu csak megvonta a vállát: — Szép kő — mondta közömbösen és újból belekotort a szütyőjébe.

— Egy smaragd! — sóhajtott Raistlin.

Bupu fölpillantott: — Tetszik? — kérdezte a mágustól.

— Ó, nagyon! — suttogta Raistlin.

— Fogod! — nyomta Bupu a varázsló kezébe a drágakövet. Azután diadalittas kiáltással előhúzta azt, amit végül is keresett. Az újabb csodára éhes Tass közelebb hajolt, de nyomban utálkozva vissza is tántorodott. Egy döglött... réges-rég döglött... gyík volt az. Megmerevedett farkára egy agyonrágott zsineget kötöztek. Bupu büszkén Raistlin felé nyújtotta. — Gyógyít köhögés!

A mágus, aki ennél sokkal undorítóbb dolgokhoz is hozzászokott, rámosolygott Bupura, megköszönte, de azonnal el is utasította a csodaszert, biztosítva felőle kis hívét, hogy a köhögése múlandó tünet. A törpelady kétkedőn nézett rá, de a varázsló máris jobban lett... köhögési rohama elmúlt. Bupu picit várt, majd vállat vont, és visszagyömöszölte zsákjába a hüllőt. Raistlin közben szakértő szemmel fölbecsülve a smaragdot, hűvös pillantást vetett Tasslehoffra. A surranó mélyet sóhajtva hátrafordult és tovább csúszott.

Valahányszor oldalnyílásokhoz értek, Tass kérdő pillantást vetett a mocsári törpére. Bupu egyszer tétován dél felé mutatott egy új elágazásba. Tass lassan belekúszott. — Ez csúúsz... — sikkantotta, amint gyorsan megindult lefelé. Próbálta lefékezni magát, de a nyalka túlságosan vastagnak bizonyult hozzá. Caramon bömbölő átkozódása a háta mögül azt sugallta a surranónak, hogy társai ugyanolyan bajban vannak, akárcsak ő maga. Ebben a pillanatban fény villant föl előtte. Ezek szerint a cső hamarosan véget ér... de hol? Tass lelki szemei előtt már látta, ahogy jó ötszáz lábnyi magasságból kirepül a semmibe! De a világon semmi sem volt, amivel lefékezhette volna magát. A fény egyre erősödött és Tasslehoff végül aprót sikoltva kicsusszant a cső végén.

Raistlin kis híján Bupu nyakában landolt, amint az alagútból kiért. Egy pillanatra úgy érezte, mintha lángoló tűzbe pottyant volna: az egész térséget nagy, fényes, fehér felhők töltötték be. Raistlin ismét köhögni kezdett és levegő után kapkodott.

— Mii aaa? — visította Kova, miközben a cső nyílásán kiröppenve négykézlábra huppant. Meredten bámult a sűrű felhőbe: — Méreg? — kérdezte lihegve, miközben a mágushoz odakúszott. — Raistlin csak megrázta a fejét, de hang nem jött ki a torkán. Bupu ekkor megragadta varázslót és magával ráncigálta egy ajtó felé. Aranyhold ekkor érkezett meg hason csúszva, lélegzetvesztetten nyomában Zúgószéllel, aki úgy próbált helyezkedni, hogy meg ne üsse kedvesét. Ezután nagy robajjal Caramont pajzsa koppant elő. Tüskés páncélja és kiálló fegyverzete lefékezte őt annyira, hogy lassan mászhatott elő a csőből, persze törődötten, kék foltokkal és zöld nyálkával borítva. Mire Tanis is megérkezett, mindenki fuldokolt már a poros levegőben.

— Abyss összes mélységeire, mi ez? — kiáltotta döbbenten, majd azonnal öklendezni kezdett, amint egy jó nyeletnyit bekapott a fehér valamiből. — Kifelé innen — hörögte —, hol van az a vacak mocsári törpe?

Ekkor Bupu megjelent az ajtónyílásban, amelyen előbb már kivonszolta Raistlint, és most a többieknek integetett hívogatón. Hálásan léptek ki mindnyájan a tiszta, páramentes levegőre és lerogytak pihenni egy romos utca közepén. Tanis már csak abban reménykedett, hogy nem vár rájuk egy seregnyi sárkányfattyú. Hirtelen fölpillantott:

— Hol van Tass? — kiáltotta riadtan és talpra szökkent.

— Itt vaagyokk! — nyifogta egy vékony, szerencsétlen hang. Tanis sarkon fordult.

Tasslehoff... legalábbis a félelmek úgy tűnt, hogy a surranó az... ott állt előtte. A cingár alakot a kontyától a talpáig valami sűrű, ragacsos anyag borította. Tanis semmit sem látott belőle a fehér álarc mögül kivillogó barna szemeken kívül.

— Mi történt veled? — kérdezte a félelf ingerülten. Még sohasem látott ennyire szerencsétlen alakot, mint ez a tetőtől talpig ragacsos surranó.

Tasslehoff nem szólt semmit, csak hátrabökött a hüvelykujjával.

Tanis, valami újabb szörnyűségtől tartva, az ajtónyíláshoz szaladt és óvatosan bekémlelt rajta. A fehér felhő lassan leülepedett, s így beláthatta a helyiséget. Az egyik sarokban, pontosan a cső nyílásával szemben, jó néhány dagadozó zsák sorakozott. Kettő közülük föl volt hasítva és valami fehér por ömlött ki belőlük.

A félelf ekkor megértette, miről van szó. Tenyerét arcára szorítva próbálta elrejteni mosolyát. “Liszt” — morogta az orra alatt.

19 A romváros. Első Puffancs, avagy Nagy Főhólyag

Az Összeomlás éjszakája a borzalom éjjele volt Xak Tsaroth városa számára. Amikor a tüzes hegy Krynn alá feszült, kettéhasította az egész földet. Xak Tsaroth ősi, gyönyörű városa lecsúszott a sziklafalon a rettenetes földrengés alkotta mély szakadékba. A mélységbe zuhanva eltűnt az emberek szeme elől s ezért a legtöbben azt hitték, hogy a város teljesen megsemmisült, mindenestől elnyelte az Újtenger. Mégis maradt belőle valami, szétszórva a szirtfalakon és a szakadék alján, rétegekben rakódva egymásra. Az az épület, amelybe a társaság tagjai bepotyogtak és amely Tanis szerint valami pékség lehetett, a középső rétegben volt, beszorulva a szakadék falából előmeredő sziklák közé. A földalatti források vize előbuggyant a szirtfal repedéseiből és a romok között örvénylő folyamként hömpölygőit végig az utcán.

Tanis végigpillantott a vízfolyáson, amely a töredezett kövezetű utca közepén rohant végig, a valaha embereknek otthont és elfoglaltságot nyújtó lakóházak és kisebb-nagyobb üzlethelyiségek előtt. Amikor a város alázuhant, a magas épületek megbillentek, s most egymásnak dőlő oszlopaik és kőtömbjeik különös boltívet alkottak az utca fölött. Betört üvegű kirakatok és szárnyukat vesztett ajtónyílások ásítottak sötéten. A rothadás bűzétől elnehezedett levegő rátelepedett a lélekre, és bár odalent valamivel melegebb volt, mint a fennsíkon, a nyomasztó légkörtől a hideg futkározott a hátukon. Senki nem szólt egy szót sem. Amennyire tudták, lemosták magukról a rájuk tapadt mocskot (meg lesikálták Tass csirizburkát), azután megtöltötték vizestömlőiket. Sturm és Caramon földerítette a környéket, de nem bukkant sárkányfattyak nyomaira. Pár percnyi pihenés után fölcihelődtek és folytatták útjukat. Bupu dél felé vezette őket, végig az utcán, az egymásnak dőlt épületek alkotta folyosón. Hamarosan kiértek egy térre, ahol az utcákból hömpölygő víz valóságos folyammá duzzadt és nyugat felé fordult. — Folyót kövess! — mutatott előre Bupu.