Tanis aggodon fölvonta a szemöldökét, mert a folyó csobogásán túl meghallotta egy hatalmas vízesés bömbölését. Bupu azonban egyre erősködött, így hát nekivágtak a téren átzúduló folyó néha térdig érő vizének. Az utca végében megpillantották a vízesést. Maga az utca a levegőben ért véget, és a folyó előreszökkenve zuhogott alá, a jó ötszáz lábnyi mély szakadék fenekére. Odalent hevertek Xak Tsaroth városának megmaradt romjai. A barlangszerűen föléjük boruló tetőzet résein beszűrődő halvány fényben homályosan látták, hogy az ősi város a hatalmas gödör mélyén a bomlás és romlás különböző jegyeit viseli magán. Néhány épület csodálatos módon csaknem épségben megmaradt, míg mások nem mutattak többet holmi törmelékkupacoknál. Az egész romvárost a szakadékba alázúduló megannyi vízfolyásból felszálló sűrű, hideg páralepel borította. A legtöbb utca valóban folyóvá változott, és vizük egyesülve zubogott alá a mélységbe, tőlük északra. A ködben megpillantották az innen alig pár lépésnyire, szintén kissé északabbra alácsüngő vastag láncot. Most már azt is megállapíthatták, hogy a felvonó vagy ezer lábnyi mélységet áthidalva szállította terhét.
— És hol tanyázik ez a Főhólyag? — kérdezte Tanis, tekintetével fürkészve az alattuk elterülő romvárost.
— Bupu azt mondja, hogy ott lakik — mutatott előre Raistlin —, azokban az épületekben, a szakadék nyugati oldalánál.
— És kik élnek ezekben a helyreállított házakban, itt, közvetlenül alattunk? — érdeklődött Tanis.
— Főnökök — válaszolta Bupu elfintorodva.
— És hányan vannak?
— Egy, meg egy, meg egy — számlálta Bupu, míg végére nem jutott minden ujjának. — Kettő — jelentette ki végül —, nem több, kettő!
— Ami akárhány lehet, kétszáztól éppenséggel kétezerig — dörmögte Sturm. — És hogy jutunk el ahhoz a Főhályoghoz?
— Főhólyag! — méltatlankodott Bupu. — Főhólyag, I. Puffancs, a Nagy!
— És hogy juthatunk el hozzá anélkül, hogy a főnökök észrevennének?
Válasz helyett Bupu fölmutatott a sárkányfattyakkal teli üstre. Tanis értetlenül bámult Sturmra, aki utálkozva megvonta a vállát. Bupu elkeseredetten fölsóhajtott és Raistlin felé fordult, bizonyára úgy érezte, hogy a többiek képtelenek bármit is megérteni. — Főnökök megy föl... mi megy le — magyarázta.
Raistlin a ködben himbálódzó üstre meredt, majd megértően bólintott. — A sárkányfattyak talán azt hiszik, hogy csapdába kerültünk odafönt és úgysem találunk semmiféle levezető utat... nos, ha a legtöbbjük szintén odafönt van, mi könnyebben leereszkedhetünk.
— Jól van, de Istar nevében, hogy juthatnánk le? — dörmögte Sturm —, a legtöbben ugyanis nem tudunk repülni! Bupu széttárta a karját. — Indák! — csipogta. A többiek zavarodott képét látván odaballagott a vízesés széléhez és lemutatott. A sziklafalon vastag, zöld óriáskígyókként erős liánok tekeregtek. Levélzetük ugyan szakadozott, gyűrött, néhol föltűnően hiányos volt, maguk az indák azonban elég vastagnak és erősnek látszottak, még ha valamelyest síkosak voltak is.
A szokatlanul sápadt Aranyhold odament a szakadék széléhez, lenézett és riadtan hátralépett. Jó ötszáz lábnyi mélység választotta el őket a lenti, törmelékkel borított, macskaköves utcától. Zúgószél védelmezőn átölelte a lány vállát.
— Másztam már ennél komiszabb helyen is — kérkedett Caramon öntelten.
— Háát, nekem ugyan nem tetszik — fanyalgott Kova —, de bármi jobb, mint egy csatornában csúszkálni. — Ezzel megmarkolt egy liánt, kilendült a szakadék fölé és kezével lassan araszolgatva mászni kezdett lefelé. — Nem is olyan rossz! — kiáltotta vissza.
Tasslehoff közvetlenül Kova mellett pattant rá egy másik indára és olyan ügyesen siklott rajta lefelé, hogy még Bupu is elismerő mormogással kísérte.
A mocsári törpe hirtelen aggályos arckifejezéssel mutatott Raistlin hosszú, lobogó köpönyegére. A mágus megnyugtatóan mosolygott vissza rá, kilépett a sziklaszegélyre, és csak ennyit mondott: — Pveatrfall! — Varázspálcája végén fölfénylett a kristálygömb, ő maga elrugaszkodott a sziklától és alábukott a ködpárába. Bupu fölvisított, mire Tanis keményen megragadta, nehogy kétségbeesésében imádottja után vesse magát.
— Nem lesz semmi baja — nyugtatgatta a törpét a félelf, amikor észrevette a kis nőszemély képén az őszinte aggodalmat. — Ő varázsló — mondta —, varázslat, hiszen tudod!
Bupu nyilvánvalóan nem tudta, mi az, mivel gyanakvó pillantással mérte végig Tanist, majd maga is elkapott egy liánt és lábacskáit a síkos kőfalnak vetve, apró szökellésekkel megindult lefelé, miközben zsákját a nyaka köré kanyarította. A többiek is készülődni kezdtek, amikor Aranyhold megtörtén fölsóhajtott: — Nem merem!
Zúgószél megfogta mindkét kezét. — Kan-toka — suttogta —, nem lesz semmi baj... hallottad, mit mondott a törpe... csak ne nézz le a világért se!
Aranyhold reszkető állal rázta meg a fejét. — Biztosan akad valami más út is — dünnyögte makacsul. — Csak meg kell keresnünk!
— Mi a baj? — érdeklődött Tanis. — Sietnünk kellene...
— Fél a mélységtől — dörmögte Zúgószél.
Aranyhold erre büszkén félretolta kedvesét az útjából. — Hogy merészelsz ilyesmit mondani őelőtte?! — kiáltotta, haragtól kipirult arccal.
Zúgószél hidegen viszonozta éles pillantását. — Miért ne mondanám? — vetette oda reszelős hangon. — Ő nem az alattvalód. Igazán nincs abban semmi rossz, ha megtudja, hogy ember vagy, a magad emberi gyöngéivel együtt. Immár csak egyetlen alattvalód előtt játszhatod a rettenthetetlent, Főnökasszony, s az én vagyok!
Ha Zúgószél megüti őt, azzal sem okozhatott volna neki nagyobb fájdalmat. Aranyhold ajka elfehéredett. Szeme nagyra nyílt és megmerevedett, akár egy halotté. — Kérlek, erősítsd a pálcát a hátamhoz — kérte Tanist.
— Nem úgy értette ő, Aranyhold — dadogta a félelf.
— Tedd, amit mondtam! — parancsolta a lány kurtán, és kék szeme hidegen megvillant.
Tanis sóhajtva kötözte a varázspálcát Aranyhold hátához egy hosszú kötéldarabbal. A lány még csak nem is pillantott Zúgószélre. Miután végeztek a művelettel, megindult a szakadék pereme felé. Sturm szökkent ekkor elébe.
— Engedd meg, hogy előtted induljak le azon az indán — kérlelte —, ha netán megcsúszol...
— Ha megcsúszom és leesem, te is velem zuhansz... ezzel csak azt érhetjük el, hogy mindketten odaveszünk! — csattant Aranyhold válasza. Előrehajolt, megragadott egy indát és kilendült a mélység fölé. Izzadt tenyere csaknem ugyanabban a pillanatban megcsúszott, Tanis lélegzete elakadt, Sturm előreugrott, bár tisztában volt vele, hogy nem tehet semmit. Zúgószél rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet. Aranyhold kétségbeesetten kapkodott az indák és a sűrű levélzet után, majd végre sikerült megkapaszkodnia az egyik indában és zihálva hozzásimult, rettegve minden további mozdulattól. Arcát remegve a nedves lombok közé fúrta, szemét szorosan behunyta, hogy ne kelljen látnia az alatta tátongó iszonyú mélységet. Ekkor Sturm átmászott a szikla peremén és lekúszott hozzá.