— Hagyj engem békén! — sziszegte felé Aranyhold összeszorított fogai között. Mély levegőt vett, majd megsemmisítő pillantással jutalmazta Zúgószélt és lassan megindult az indán lefelé.
Sturm a közelében maradt, miközben ügyesen siklott alá a liánon. Tanis már-már mondott valamit a síkföldinek, de meggondolta magát: nehogy még nagyobb bajt okozzon. Inkább maga is szótlanul a peremhez lépett. Zúgószél sietve követte.
A félelf könnyűszerrel megbirkózott a mászással, bár az utolsó pár lábnyi távolságon maga is csúszott már, és egy sekély pocsolyában ért földet. Nyomban fölfigyelt rá, hogy Raistlin reszket a hidegtől, és a párás levegőtől a szokásosnál is hevesebben köhög. Jó néhány mocsári törpe sereglett köré és bámulta őt rendületlen áhítattal. Tanisnak az jutott eszébe, vajon mennyi ideig hat a rájuk bocsátott varázslat?
Aranyhold remegve támaszkodott a sziklafalhoz. Nem nézett rá kedvesére, aki csöndesen ért földet a közelben, és csak rá sem pillantva, továbbment.
— No és most hol vagyunk? — kiabálta túl Tanis a vízesés robaját. A pára olyan sűrű volt, hogy néhány, indákkal és penésszel vastagon benőtt oszloptöredéken kívül nem látott semmit.
— Nagy Palota arra — böködött Bupu hevesen nyugat felé. — Jöttök, követtek... látjátok Nagy Főhólyag!
A törpelady máris nekilódult az útnak, de Tanis utánanyúlt és a vállánál fogva visszatartotta. Mélyen sértődött pillantás volt érte a jutalma. Nyomban el is eresztette.
— Kérlek, csak egy pillanatra! És a sárkány? Hol van a sárkány? Bupu szeme tágra meredt: — Ti a sárkányt akar? — kérdezte rémülten.
— Nem! — kiáltotta Tanis —, de tudnunk kell róla, ha idejön, a városnak ebbe a részébe... — Ekkor azonban megérezte a vállán Sturm kezének szorítását és föladta. — Felejtsd el! Ne is törődj vele! — mondta szomorúan. — Gyerünk! Bupu mély együttérzéssel pillantott Raistlinre, csodálva hogy az miképp képes kijönni ezzel az esztelen népséggel, aztán megragadta a mágus kezét és nyomában a csivitelő mocsári törpék seregével, trappolva nekivágott az utcának nyugat felé. A vízesés mennydörgő robajának fülsiketítő zajában indultak utánuk a többiek is, s közben szorongva nézték a fölöttük tátongó sötét ablaknyílásokat és üresen ásítozó ajtókat. Tartottak tőle, hogy bármely pillanatban fölfegyverzett, pikkelyes sárkányfattyak törhetnek rájuk, bár a mocsári törpéket láthatóan egy csöppet sem aggasztotta ez a lehetőség. Amennyire csak lehetett, Raistlin közelébe húzódva caplattak a sáros kövezeten, szünet nélkül csipogva primitív nyelvükön.
A vízesés moraja végül lassan csitult mögöttük. Nem így a mindent beburkoló undok pára és a halott város nyomasztó némasága. Bokájuk körül sötét víz csörgedezett a macskaköves folyómederben. Hirtelen véget ért a romos épületek sora... kijutottak egy tágas, kerek térre. A vízen keresztül látták a mozaiklapokkal kirakott tér kövezetének cifra mintáit. Középtájt egy másik, északról érkező vízfolyás torkollt az övékbe. Kisebb örvényt alkotva hömpölygőit tovább nyugatra, egy másik romba dőlt utca torkolata felé.
Itt, a magas sziklafal résén át, a több száz lábnyi magasságból beszűrődő fény megvilágította a kísérteties ködleplet, amely itt-ott felszakadozott, s megcsillant a víz.
— Nagy Tér túlsó fele — mutatott előre Bupu.
A társaság megtorpant az utolsó romok között. Mindannyiuknak ugyanaz járt az eszében: a tér száz lábnyinál is szélesebb volt és öklömnyi fedezéket sem kínált. Ha egyszer kilépnek rá, sehová sem rejtőzködhetnek el.
A gondtalanul előrecsörtető Bupu egyszer csak azt vette észre, hogy csak a mocsári törpék követik, a többiek nem. Ingerülten pillantott hátra. — Ti jön... Főhólyag erre! — kiáltotta.
— Odanézzetek! — ragadta meg Aranyhold Tanis karját.
A tágas, kövezett tér túloldalán magas, erős márványoszlopok tartottak valami kőfödémet. Maguk az oszlopok repedezettek és töredezettek voltak, a tető erősen félrebillent rajtuk. A ritkuló párán át Tanis valami udvarfélét pillantott meg az oszlopokon túl, annak távolabbi végénél pedig magas, kupolás építmények sötét körvonalai bontakoztak ki. Ekkor ismét összezárult körülöttük a ködlepel. Még így, romosan és lepusztultan is látható volt, hogy ez az épület valaha Xak Tsaroth városának legfőbb büszkesége lehetett.
— A Királyi Palota — jegyezte meg Raistlin köhécselve.
— Pszt! — cibálta meg Aranyhold Tanis karját —, hát nem látjátok? Nem! Várjatok...
Újabb ködhullám zúdult az oszlopok elé és egy pillanatig mindent eltakart, aztán éppoly hirtelen továbbhömpölygött. A társaság gyorsan visszahúzódott egy sötét ajtónyílásba. A mocsári törpék a tér közepén rémülten megtorpantak, majd visszanyargaltak és elbújtak Raistlin háta mögött.
Bupu a varázsló köpenyének ujja alól pislogott föl Tanisra: — Ez sárkány... — makogta —, ti akar?
Tényleg egy sárkány volt az.
Sima, feketén fénylő bőrszárnyait az oldalához szorítva Khisanth bújt elő a tető alól. Fejét le kellett hajtania, hogy bele ne verje a csáléra billent homlokzatba. Mellső lábának karmai hangosan koppantak a márványlépcsőn, amint megállt és vöröslő szemével belemeredt a gomolygó párába. Hátsó lába és súlyos hüllőfarka nem volt látható, óriási teste vagy harminc lábnyira nyúlott be az udvarba. Egy megszeppent sárkányfattyú lépdelt mellette... mindketten mélyen elmerültek valami fontos ügy megtárgyalásában.
Khisanth dühös volt. A sárkányfattyú bosszantó híreket hozott neki... hiszen lehetetlen, hogy bárki is életben maradhatott a kút melletti támadása nyomán. Most pedig a testőrkapitánya közli vele, hogy idegenek járkálnak a városban! Idegenek, akik bátran és ügyesen veszik föl a harcot az ő csapataival, s akiknek birtokában van az a sima, barna pálca, amelynek leírását minden, Ansalon földjének ezen a részén szolgáló sárkányfattyú betéve tudja.
— Nem hiszem, hogy ez a hír igaz! Az én rohamomat senki sem élhette túl! — Khisanth lágy, csaknem dörömbölő hangon beszélt, de a sárkányfattyú mégis ijedten összerezzent a hallatán. — A pálca nem is volt velük... megéreztem volna a jelenlétét. Azt mondod hát, hogy a behatolók még odafönt vannak, a felső kamrákban? Biztos vagy ebben? A sárkányfattyú nagyot nyelve biccentett: — Nincs más út lefelé, királyi felség, csak a felvonó.
— Vannak más utak is, te tökfilkó! — mordult rá Khisanth. — Ezek a nyavalyás mocsári törpék úgy ellepték a környéket, mint valami élősdiek. A betolakodóknál meg ott van az a pálca, és biztosan megpróbálnak lejönni a városba, és ez csak egyet jelenthet: a Korongokat keresik! De honnan szerezhettek róluk tudomást? — A sárkány körbeforgatta, megemelte, majd leeresztette a fejét, mintha a mindent elborító ködben megláthatná a terveit veszélyeztető behatolókat. De a pára minden korábbinál jobban összesűrűsödött.
Khisanth ingerülten fölhorkant: — Az a pálca! Az a vacak fadarab! Verminaard előre láthatta volna mindezt azoknak a nevezetes és dédelgetett papjainak a segítségével... megszerezhette és elpusztíthatta volna! De nem, ő csak a nyavalyás háborújával vacakol, én meg elevenen elrothadhatok itt, ebben a dohos kriptavárosban! — és Khisanth gondolataiba merülve rágcsálni kezdte egyik karmát.