— Vacsora! — rikoltotta az egyik törpecsemete a száját nyalogatva.
— Hiszen azok patkányok! — kiáltott föl Aranyhold rémülten.
— Valóban be kell mennünk ide? — kérdezte Sturm, gyanakvón méregetve a düledező falakat.
— Maga a bűz is elegendő lenne hozzá, hogy egy óriás is fölforduljon tőle — tette hozzá Caramon. — Inkább egy sárkány karmai között végzem, mintsem egy mocsári törpe csorba húsvágó bárdja alatt.
Bupu végigmutatott a sikátoron: — A Főhólyag! — mondta, az egész környék legroggyantabb tákolmányára mutatva.
— Maradjatok itt és álljatok őrt, ha akartok — utasította Tanis Sturmot. — Én megyek és beszélek ezzel a Főhólyaggal.
— Nem! — csattant fel a lovag, s intett a félelmek, hogy vezesse őket —, ezt együtt csináljuk végig!
A közjó pár száz lábnyit futott kelet felé, akkor északnak fordult és hirtelen zsákutcában végződött: omladozó téglafal állta az útjukat. Hátrafelé pedig az utánuk özönlő törpesereg tette lehetetlenné a visszavonulást.
— Csapda! — sziszegte Sturm és kivonta kardját, miközben Caramon mély torokhangon kiáltozott mellette. A hideg acél villanását látva, a mocsári törpék pánikba estek. Összeakadó lábakkal, egymás hegyen-hátán bukdácsolva futásnak eredtek vissza a sikátoron.
Bupu haragos pillantással mérte végig Sturmot és Caramont, majd a varázslóhoz fordult: — Csináld, ők megállnak! — követelte a harcosokra mutatva —, vagy én nem vezet Főhólyaghoz!
— Tedd el a kardodat, lovag — sziszegte Raistlin —, hacsak nem találsz valami hozzád méltó ellenfelet.
Sturm majd átdöfte a szemével Raistlint, s egy pillanatig Tanis azt hitte, hogy menten ráveti magát a mágusra, de azután szó nélkül hüvelyébe dugta kardját. — Tudni szeretném, miben sántikálsz, varázsló — mordult föl a lovag. — Te már akkor is mindenáron ebbe a városba akartál jönni, amikor még nem is hallottunk azokról a Korongokról. Miért? Mire vadászol?
Raistlin nem válaszolt neki, csak rosszindulatúan meredt rá különös aranyszemével, azután Bupuhoz fordult: — Többé nem zavarnak meg, kicsim — suttogta.
Bupu körülpillantott, hogy meggyőződjön róla: mindnyájan elcsitultak, majd előrelépett és bütykös öklével kétszer megdöngette a téglafalat. — Titok ajtó! — jelentette ki fontoskodva.
Dörömbölésére két koppintás volt a válasz.
— Ez jel — motyogta —, három koppantás... most beenged.
— De hiszen csak kettőt koppintottal — vihogott föl Tass. Bupu megvetően mérte végig.
— Csitt! — bökte oldalba Tanis a surranót.
Nem történt semmi, mire Bupu, homlokát ráncolva. még kettőt kopogott. Ismét két döndülés volt a felelet. Várakozott. Caramon a sikátor bejárata felé tekingetve idegesen topogott egyik lábáról a másikra. Bupu még kettőt koppintott, s újabb két koppanás hallatszott belülről.
Végül, türelmét vesztve a törpelady ráordított a falra: — Én itt kopog titok jel kopogás: Beenged!
— Titok kopogás öt koppintás — válaszolta egy tompa hang.
— Én öt kopogás kopog-jelentette ki Bupu mérgesen —, beengedsz már?
— Te kopog hat kopogás!
— Én nyolcat számolta — szólt közbe egy másik hang.
Bupu hirtelen mindkét tenyerével megtaszította a falat, mire az könnyedén szétnyílt és ő beslisszolt a nyíláson. — Én kopog négy kopogás, te beenged! — kiáltotta öklét rázva. — Rendben van — dörmögte a hang odaátról.
Bupu bevágta az ajtót és kettőt koppintott megint. Tanis abban reménykedett, hogy nem lesz több vita és huzavona, s közben odanézett a nevetéstől rázkódó surranóra.
Az ajtószerűség újfent megnyílt. — Ti bejön — böffentette az ajtónálló savanyú képpel. — De ez nem van négy kopogás
— suttogta hangosan Bupu fülébe, de az ügyet sem vetett rá, amint zsákját a porban vonszolva maga mögött, gőgösen elvonult mellette.
— Mi megnéz Nagy Főhólyag! — jelentette ki.
A mocsári törpe őr, szemét egy pillanatra sem véve le a pompás megjelenésű csoportról, visszahátrált egy mocskos, rossz szagú folyosóra, majd megfordult és futásnak eredt, teli torokból üvöltözve: — Egy sereg! Egész hadsereg törte be! — Hangja erőteljesen visszhangzóit a hosszú helyiségben.
— Aáhh! — fintorodott el Bupu. — Ugyan, Pocs-mocs-potty! Ők csak jön. Megnéz Főhólyag.
Zsákját szorosan magához ölelve nekivágott a folyosónak. A megfutamodott őr üvöltözésének visszhangja még mindig ott csengett a fülükben.
— Sereg! Sereg Óriás! Megnéz Főhólyag!
Első Puffancs avagy Nagy Főhólyag pontosan olyan volt, mint a többi mocsári törpe. Már majdnem értelmes volt, híre szerint legendásan gazdag és rettentő gyáva. A Hólyagok alkották már jó ideje Xak Tsaroth, vagy ahogy ők mondták: Tsa előkelőségét, egészen azóta, hogy Koszhólyag egyszer részegen belezuhant valami aknába és fölfedezte a romvárost. Másnap reggel, kijózanodván, le is foglalta saját nemzetségének. A Hólyagok nyomban be is vonultak, és később, pár év múltán, kegyesen hozzájárultak, hogy a Mocskorok és Szutykorok is csatlakozzanak hozzájuk.
Az élet — legalábbis a mocsári törpék normái szerint — fényűző volt a romok között. A külvilág békén hagyta őket, mivel a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy ott vannak, de akkor sem törődött volna velük, ha tudja. A Hólyagoknak nem került különösebb fáradságába a többi nemzetség fölötti uralom megszerzése, főként azért, mert egy élesebb eszű, Ragacs nevű hólyag (akit a Szutykorok közül való irigyei egyenesen azzal vádoltak, hogy az anyja egy gnóm lehetett) találta ki a felvonót, fölhasználva hozzá a korábbi lakosok által zsírolvasztásra használt két, hatalmas üstöt. A felvonó lehetővé tette számukra, hogy a romváros fölötti Őserdőt is fosztogassák, ami jelentősen megjavította mindennapi életüket. Ragacs hólyag egyszerre hőssé vált, és a nép egyhangúlag megválasztotta őt Főhólyagnak. Az egyesült nemzetségek főnökei azóta mindig a Hólyag családból kerültek ki. Teltek-múltak az évek, s egyszer csak fölébredt a külvilág érdeklődése Xak Tsaroth iránt. A sárkány, majd kisvártatva a sárkányfattyak megérkezése szomorú véget vetett a mocsári törpék vidám életének. A sárkányfattyak először csak ki akarták söpörni az apró kellemetlenkedőket, de miután a Nagy Puffancs által vezetett mocsári törpék oly alázatosan hízelegtek, hajbókoltak, hódoltak, nyivákoltak, sőt hemperegtek a sárkányfattyak előtt, végül is a hódítók megkegyelmeztek nekik és egyszerűen rabszolgákká tették őket.
így történt, hogy a Xak Tsaroth romvárosában már évszázadok óta élő mocsári törpék egyszer csak azon kapták magukat, hogy dolgozniuk kell. A sárkányfattyak helyrehoztak bizonyos épületeket, katonás rendbe szedték a dolgokat, és általában megsanyargatták a mocsári törpéket, akiknek főzéssel, takarítással és mindenféle javítási munkálatokkal kellett foglalkozniuk.
Mondanunk sem kell, hogy Nagy Puffancs csöppet sem volt megelégedve a dolgok ilyetén állásával.
Hosszú-hosszú órákon át töprengett rajta, hogyan szabadulhatna meg a sárkánytól. Azt persze hamar kiderítette, hol van a sárkány fészke, sőt még egy odavezető titkos útra is rábukkant... egyszer még be is hatolt a barlangjába, amikor a sárkány valahová eltávozott. Puffancsot teljesen elbűvölte a földalatti teremben fölhalmozott óriási mennyiségű csillogó drágakő és ragyogó pénzérme. Az első Nagy Főhólyag ifjúkorában sokat csavargóit és tisztában volt vele, hogy a kinti világban a népek nagyra tartják ezeket a csinos köveket és sok színes, mintás ruhát adnak értük (Puffancs különösen kedvelte a finom kelméket). Ottjártakor a Főhólyag azon nyomban készített egy térképet, hogy el ne felejtse, hogyan juthat vissza a kincsekhez. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy a kisebb kövek némelyikét egyszerűen elcsórja.