Puffancs ezután hónapokig töprengett erről a hatalmas vagyonról, de többé sohasem juthatott a közelébe. Ennek egyszerre két oka is volt: egyrészt a sárkány többé nem mozdult el a helyéről, másrészt Puffancs sehogy sem ismerte ki magát a saját ritka térképén.
“Ó, csak eltávozna ez a sárkány kissé hosszabb időre — gondolta magában — vagy jönne valami nagy hős és szokás szerint belédöfné a kardját.” Ezek a mindenek fölötti gondolatok jártak a mostani Főhólyag eszében is, amikor a Nagy Puffancs meghallotta őrei figyelmeztető kiáltását egy egész hadsereg közeledéséről.
így történt tehát végezetül, hogy — miután Bupu kivonszolta a Nagy Első Puffancs Főhólyagot az ágya alól és meggyőzte róla, hogy semmiféle óriások serege nem fenyegeti igazán —, I. Puffancs Főhólyag csak akkor kezdett igazán hinni benne, hogy álmai netán még valóra is válhatnak.
— Egyszóval azért jöttetek, hogy megöljétek a Sárkányt? — tette fel a kérdést I. Puffancs, Nagy Főhólyag Tanisnak, a félelfnek.
— Nem, valójában nem ezért — felelte Tanis türelmesen. A társaság Aghar Udvarában állt, annak a személynek a trónja előtt, akit Bupu a Nagy Főhólyagként mutatott be nekik. A törpelady egyik szemét a belépőkön tartotta, kíváncsian várva, amint arcukon megjelennek majd a megilletődés jelei. Nem is kellett csalódnia: a helyiségbe belépők képén a legenyhébb kifejezéssel élve is döbbenet tükröződött.
Xak Tsaroth városának minden ékességét régen összegyűjtötték a korábbi hólyagok, hogy uruk tróntermét ékesítsék velük. Abból az alapelvből kiindulva, hogy ha egy öl aranyszövet jó, akkor negyven öl még jobb — és mellesleg a jó ízlés legkisebb morzsáját sem birtokolva a mocsári törpék, a Nagy Főhólyag tróntermét a totális zűrzavar tökéletes helyszínévé változtatták. A falak minden négyzethüvelykjét súlyos, rojtos aranybrokát szövet borította: a mennyezetről hatalmas szőnyegek csüngtek alá, némelyikük széle a padlót söpörte. A szőnyegek valaha gyönyörűek lehettek, színes ábráik városi életképeket vagy a régmúlt legendáinak jeleneteit mutathatták be, de a mocsári törpék, a hatás fokozása végett tiritarka krikszkrakszokkal mázolták át valamennyit. Nem csoda tehát, hogy Sturm lelke mélyéig megrendült, amint megpillantotta Huma lángvörös alakját, amint a bíborszín pöttyökkel “ékes” sárkánnyal viaskodik a smaragdzöld égbolt alatt.
Emellett a lehető leglehetetlenebb helyekre állított, kecses, meztelen szoboralakok díszítették az egész helyiséget. A mocsári törpék ezeket is kidekorálták, túlságosan unalmasnak és üresnek tekintve a tiszta márványt. A szobrokat olyan valószerű és a részletekre is kiterjedő módon egészítették ki, hogy Caramon... zavart pillantást vetve Aranyhold felé... mélyen elvörösödött, és lesütötte a szemét.
Igazság szerint a társaság tagjai alig őrizhették meg komolyságukat, amikor a művészeti tébolynak e kavalkádja föltárult előttük. Egyikük teljesen el is veszítette önuralmát: Tasslehoff nyomban olyan vihogási roham áldozatává vált, hogy Tanisnak ki kellett küldeni őt a váróhelyiségbe, hadd csillapodjon le egy kicsit. A csoport többi tagja méltóságteljesen meghajolt a Nagy Puffancs előtt... persze Kova kivételével, aki harci szekercéjének nyelét markolászva állt a háttérben, vén arcán a leghalványabb mosoly árnya nélkül.
A törpe még azelőtt megrángatta Tanis karját, hogy a Főhólyag tróntermébe léptek volna. — Ne dőlj be ennek az egész hókuszpókusznak, Tanis — figyelmeztette barátját —, ezek az alakok bármilyen gazemberségre képesek! A Főhólyag kissé zavartnak látszott, amint a társaság tagjai beléptek, kiváltképp a magas harcosok jelenléte idegesítette. De Raistlin nyomban megnyugtatta (ha még jobban meg nem rémisztette) néhány, válogatott üdvözlő szóval.
A varázsló, akinek a szava ugyan akadozott a rátörő köhögéstől, megmagyarázta neki, hogy ők nem akarnak semmi rosszat, csupán az a szándékuk, hogy a sárkány barlangjából visszaszerezzenek egy bizonyos kegytárgyat és azután máris eltávoznak... lehetőleg meg sem háborgatva a sárkányt magát.
Ez, természetesen nem felelt meg Puffancs terveinek, tehát úgy tett, mintha nem hallotta volna jól az elhangzottakat. Tarkabarka ruházatába burkolózva hátradőlt töredezett aranylevelekkel ékes székén, és halkan morogva így szólt. — Ti itt van. Kard nektek van. Ti megöl sárkány!
— Nem — ismételte meg Tanis. — Ahogy már barátunk, Raistlin is elmagyarázta, a sárkány egy olyan tárgynak van a birtokában, amely a mi isteneink tulajdona. Mi csak ezt szeretnénk megszerezni, és elmenni innen, mielőtt a sárkány észrevenné!
A Főhólyag összeráncolta a homlokát: — Honnan tudjam, hogy ti minden kincs nem visz el, és hagy itt Főhólyag és egy bolond sárkány csupán? Ott van kincs rengeteg... szép kövek — mondta.
Raistlin villogó szemmel, élesen fölpillantott, Sturm a kardja markolatát babrálva, megvető pillantást vetett rá.
— Elhozzuk neked azokat a szép köveket — biztatta Tanis a Főhólyagot. — Csak segíts nekünk és a tiéd lesz minden kincs. Nekünk csak az isteneink szent ereklyéjére van szükségünk.
Ekkor a Főhólyag számára világossá vált, hogy hazugokkal és tolvajokkal, s nem a régen várt hősökkel van dolga. Ezek az alakok nyilvánvalóan legalább úgy félnek a sárkánytól, akár ő maga, s ettől a fölismeréstől új ötlete támadt.
— Mégis, ő mit akar Főhólyagtól? — kérdezte indulatát leplezve és közönyösséget színlelve.
Tanis megkönnyebbülten fölsóhajtott, mivel legalább elmozdultak a holtpontról. — Bupu — mutatott a Raistlin köpönyegének ujjába kapaszkodó törpeladyre — azt mondta nekünk, hogy te vagy az egyetlen az egész városban, aki megmutathatja nekünk a sárkány tanyájához vezető utat.
— Megmutatni? — A Nagy Puffancs egy pillanat alatt magába roskadt és szorosan beleburkolózott díszöltözékébe. — Nem megmutat! Nagy Főhólyagot népe nem nélkülöz! Népem szüksége van rám!
— Nem, nem... nem úgy értettem, hogy te mutasd meg — helyesbítette önmagát Tanis sietve. — De ha lenne egy térképed, vagy velünk küldhetnél valami vezetőt...?
— Huhh, térkép! — sóhajtotta a Főhólyag, díszpalástja ujjával megtörölve a homlokát. — Ezt kellett volna te mond elöl! Térkép... Igen! Küldök valaki, hoz térkép. Közben ti kaptok evés. Főhólyag vendége mind. Őrség elkísér falószobába!
— Köszönöm, inkább nem — mondta vonakodva Tanis és nem nézett a többiekre. A Főhólyag trónterme felé jövet már áthaladtak az előkelő mocsári törpék falószobáján. Csak az ottani bűz elég volt hozzá, hogy még Caramon étvágyát is elvegye.
— Van saját ennivalónk — tette hozzá Tanis szerényen. — Csak egy kis pihenőidőre lenne szükségünk, hogy megbeszélhessük további terveinket.
— Hát persze — csusszant előre a Főhólyag trónusa szélére... két testőre mellé lépett, hogy lesegítse, mivel lába nem érte a földet. — Ti visszamegy váróterem... leül. Eszik, beszélget... én küld térkép. Lehet, ti megmond a terv Puffancs?!
Tanis gyors pillantást vetett rá és meglátta, hogy a Főhólyag szeme hamisan megvillan. A félelf hátán végigfutott a hideg, látván, hogy ez a mocsári törpe korántsem ostoba. Az jutott eszébe, hogy talán többet kellett volna beszélgetnie korábban Kovával. — A terveink még nem alakultak ki véglegesen, felség — mormolta a félelf. Csakhogy a Nagy Főhólyag jobban ismerte a dolgokat, mint ők. Már jókor régen fúratott egy lyukat a váróterem falába, hogy a reá várakozó, kihallgatásért csengő alattvalók szándékairól előre tájékozódhasson. Ennek megfelelően a társaság előzetes terveiről is sok mindent tudott már, tehát figyelmen kívül hagyta a kérdést. Lehet, hogy ebben a “felséged” megszólításnak is lehetett némi szerepe, mindenesetre a Főhólyag még sohasem hallott semmi ilyen magasztosát.