— Testvér! — könyörgött Caramon —, úgysem találod meg azt a könyvet, és itt ér a halál, ha nem jutunk ki innen!
— Jól van hát! — förmedt rá a mágus, fölállt, elvette az oltárról varázspálcáját és fivére segítő karjára támaszkodott. — Mutasd az utat, Bupu! — parancsolta.
— Világíts a pálcáddal, Raistlin — dörrentett rá Tanis. — Megyek, megkeresem a többieket.
— Erre! — morogta Caramon gyászosan —, a síkföldinek alighanem segítségre lesz szüksége.
Tanis védekezőn eltakarta karjával a fejét a szünet nélkül potyogó kódarabok elől és átugrott egy törmelékhalmot. Zúgószél ájultan feküdt előtte a padlón, ahol Aranyhold állt még az imént. Kova és Tasslehoff közös erővel próbálta talpra segíteni a síkföldi férfit. Nem volt ott más mellette, csak egy jókora, üszkös folt a kőpadlón... a lányt teljesen elemész tették a lángok.
— Él legalább? — kiáltotta Tanis.
— Igen! — rikoltotta Tass, éles hangja túlharsogta a dübörgő lármát. — De nem akar elmozdulni onnan!
— Majd én beszélek vele! Te csak eredj a többiek után! Egy perc múlva mi is ott leszünk. Indulj már!
Tasslehoff tétovázott, de Kova megragadta a surranó karját. Tass ingerülten fújt egyet, és aztán futásnak eredt a törpével együtt a romok között.
A félelf letérdelt Zúgószél mellé, majd hirtelen felpillantott az előtte megjelenő lovagra. — Menj te is... most te vagy a parancsnok! — utasította Sturmot.
A lovag ingadozott. Ekkor egy egész oszlop dőlt le mellettük kőtörmelékkel borítva be mindhármójukat. Tanis saját testével védte Zúgószélt. — Menj már! — kiáltott rá Sturmra —, most te felelsz mindannyiunkért! —A lovag fölsóhajtott, és futva indult el Raistlin pálcájának pislákoló fénye felé.
A lovag egy szűk folyosón érte utol a társaságot. A boltíves mennyezet szilárdnak látszott fölöttük, de odakintről hatalmas csapások döngették. A föld rengett a talpuk alatt, és a falakon keletkezett új repedésekből vékony erekben csörgedezett a víz.
— Hol marad Tanis? — kérdezte Caramon.
— Mindjárt itt tesz! — vetette oda nyersen Sturm. — Megvárjuk... legalábbis pár percig várunk rá. — De azt nem tette hozzá, hogy ő maga addig marad, míg a várakozás föl nem oldódik a halálában.
Ekkor szörnyű reccsenés hallatszott, és a falból most már sugárban ömlő víz elborította a padlót. A lovag már épp távozásra szólította volna fel a többieket, amikor a megroggyanó ajtónyílásban egy homályos alak bukkant föl. Zúgószél volt az... Tanis ernyedt testét cipelte.
— Mi történt? — ugrott oda hozzá Sturm —, csak nem...
— Ott maradt velem — motyogta Zúgószél. — Mondtam, hogy hagyjon magamra... meg akartam halni... ott, a kedvesemmel... aztán egy kődarab... de nem is látta...
— Majd én viszem! — ajánlkozott Caramon.
— Nem! — jelentette ki határozottan Zúgószél, és szorosabban nyalábolta át a félelf testét. — Én viszem! Indulnunk kell!
— Igen, ez út. Mi megy most! — sürgette őket a törpelady, és szaporán megindult, kifelé a másodszor haldokló városból. A sárkánytanyából a főtérre jutottak ki, amelyet egy szempillantás alatt elárasztott az omladozó sziklavölgybe betört Újtenger vize. Egymásba kapaszkodva gázoltak keresztül a téren, hogy a vad áradat el ne sodorja őket. Visongó mocsári törpék nyüzsögtek mindenfelé rettentő összevisszaságban: egyeseket magával ragadott az ár, mások a düledező épületek felső emeletein kerestek menedéket, sokan az utcákon rohangáltak kétségbeesetten.
Sturmnak egyetlen kivezető út villant az agyába: — Gyerünk keletnek! — kiáltotta a vízesés felé vezető, széles utcára mutatva. A lovag aggódva nézett Zúgószélre... a megtört síkföldi láthatóan nem vett tudomást a körülötte zajló eseményekről. Tanis eszméletlen volt... az is lehet, hogy halott. Félelem dermesztette meg a lovag szívét, de erővel elnyomott magában minden érzelmet. Előresietett, hogy fölvegye a lépést az élen haladókkal.
— Egyetlen esélyünk van csak, a fölvonó! — kiáltotta
— Az pedig harcot jelent! — bólintott lassan Caramon.
— Igen, hogy a fene enné meg! — felelte Sturm elkeseredetten, maga elé képzelve, amint az egész sárkányfattyú sereg fejvesztve menekül a széthulló varosból. — Az valóban harcot jelent, de van jobb ötleted? — kérdezte Caramon némán megrázta a fejét.
Az egyik sarkon a lovag megállt, hogy kimerült csapatát a helyes irányba terelje. A gomolygó por— és ködfelhőn át már meglátta a távolban a felvonót. Úgy volt, ahogy sejtette: a sárkányfattyak sötét figurái ott nyüzsögtek körülötte, de szerencsére csak a saját menekülésükkel törődtek. Sturm tisztában volt vele, hogy gyorsan kell lecsapniuk rájuk, hogy a támadás készületlenül érje őket. Minden az időzítéstől függ! Elkapta a mellette nyargaló surranót.
— A felvonóval megyünk föl, Tass! — ordította a fülébe. Tasslehoff bólintással jelezte, hogy érti, megpróbált sárkányfattyúpofát vágni és kezét nyiszáló mozdulattal elhúzta a nyaka előtt
— Ha közelebb érünk — folytatta Sturm üvöltve —, osonj a lefelé ereszkedő üst alá és adj jelet, amint meglátod, hogy elindul... akkor támadunk rá, amikor földet ér.
Tasslehoff kontya igenlően meglibbent.
— Mondd meg Kovának is! — a lovag hangja teljesen berekedt a szakadatlan üvöltözéstől. Tass még egyszer biccentett és elnyargalt, hogy megkeresse a törpét. Sturm sóhajtva egyenesítette ki sajgó hátát és továbbindult az utcán. Húsz-huszonöt sárkányfattyút látott a felvonó alsó udvarában... fölfelé tekingetve lesték, mikor indul el értük a biztonságukhoz vezető szerkezet. Maga elé képzelte, micsoda zűrzavar lehet odafönt: a sárkányfattyak üvöltve ütlegelik és rugdalják bele a pánikba esett mocsári törpéket az üstbe s csak abban reménykedett, hogy tartósnak bizonyul ez a kavarodás.
Ekkor észrevette az udvar egyik árnyékos sarkában megbújó fivéreket, odalepett hozzájuk, s hirtelen idegesen összerezzent, amint a közvetlen közelében zuhant le egy jókora kődarab. Sturm a homályból fölbukkanó Zúgószél segítségére akart sietni, de a síkföldi olyan üres tekintettel nézett vissza rá, mintha életében még sohasem látta volna.
— Hozd ide Tanist közelebb... itt leteheted és pihenhetsz egy kicsit. A felvonóval próbálunk följutni, de alighanem meg kell küzdenünk érte... várj itt... ha megadom a jelet...
— Tedd, amit tenned kell! — vetette közbe Zúgószél hűvösen. Tanis testét óvatosan letette a földre, és arcát tenyerébe temetve maga is lerogyott mellé.
Sturm zavartan topogott. Már ő is oda akart térdelni a félelf mellé, amikor Kova lépett oda hozzájuk.
— Menj csak... majd én vigyázok rá — ajánlkozott a törpe. Sturm hálásan bólintott. Odapillantva látta, amint Tasslehoff szökdécsel keresztül az udvaron és eltűnik valami ajtónyílásban. A sárkányfattyak eközben a felvonónál üvöltöztek és káromkodtak a ködben, mintha ezzel siettethették volna az üst útját lefelé.
Kova oldalba bökte a lovagot: — Hogy a csudába küzdünk meg ekkora sereggel?
— Nem is küzdünk meg! Te mindenesetre itt maradsz Zúgószéllel meg Tanisszal... Caramon és én meg majd elbánunk velük — jelentette ki határozottan, és a lovag szerette volna, ha maga is elhiszi, amit mond.