De azért körülnézett, hogy meggyőződjön róla, mindenki rendben van-e. Sturm is ledobta a Korongokat tartalmazó csomagot és a falnak támaszkodott. Raistlin egy padon hevert csukott szemmel, szaporán, de erőtlenül szedte a levegőt. Caramon természetesen ott kuporgott mellette, sötét, elgyötört képpel. Tasslehoff az emelvény aljánál ücsörgött és kíváncsian pillogott fölfelé. Kova az ajtónak támaszkodott, és már morgásra sem futotta erejéből.
— Hol van Zúgószél? — kérdezte Tanis és látta, amint Caramon és Sturm összenéz, majd lehajtja a fejét. Erőlködve fölállt: a harag legyőzte fájdalmát. A lovag azonban elállta az útját.
— Ő maga döntött így, Tanis. így tenne a helyében népe is, meg én is. De a félelf félretolta a lovagot és megindult a szárnyas ajtó felé. Kova nem mozdult.
— Menj az utamból — kérte Tanis remegő hangon. Kova fölnézett rá: a gyász és a fájdalom egy teljes évszázad véste ráncai meglágyították elszánt arckifejezését. Tanis fölismerte szemében a mélységes bölcsességet, amely egykoron barátságának megalapozója volt.
— Ülj le, pajtás — morogta Kova megenyhülten, mintha ő maga is kapcsolatuk kezdetére gondolt volna éppen. — Ha azzal az elf fejeddel nem is értheted, most az egyszer hallgass az emberi szívedre!
Tanis szeme könnybe lábadt, s a földet pásztázta. Ekkor hatalmas kiáltás harsant a templom belsejéből... Zúgószél hangja. A félelf félrelökte a törpét és betaszította a széles aranykaput. Fájdalmát legyűrve, gyors léptekkel haladt előre, föltárta a második kaput is, és belépett Mishakal csarnokába. Vad düh mardosta lelkét.
— Én nem hiszek benned! — kiáltotta bőszen. — Hát miféle isten vagy te, aki emberáldozatot követelsz? Épp olyan isten vagy te is, mint azok, akik a katasztrófát hozták az emberekre! Elismerem, hogy nagy az erőd, de most már hagyj minket békén! Többé nem kellesz nekünk! — mondta és fölzokogott. Könnyein keresztül látta Zúgószélt, amint a szoboralak előtt térdepel kivont karddal. Előretántorgott, remélve, hogy még útját állhatja az önpusztító cselekedetnek. Megkerülte a szobor talapzatát és döbbenten megtorpant. Egy pillanatig nem hitt a szemének... talán a gyász és a fájdalom játszik a képzeletével? Fölemelte tekintetét a szobor szép, nyugodt arcára és megpróbálta megzabolázni lázongó, zavarodott érzékeit. Azután lenézett megint.
Aranyhold feküdt ott előtte, mély álomba merülve. Ezüst-arany hajfonata kibomlott, tincsei játékosan táncoltak arca körül, a csarnokot a tavasz illatával betöltő lágy szellőben. A kristálypálca ismét a szobor része volt, de Tanis észrevette, hogy Aranyhold azt az ékszert viseli a nyakában, amely korábban az istennőt díszítette.
— Immár igazi papnő lettem — mondta Aranyhold lágyan, miután felébredt. — Mishakal híve vagyok, és bár sokat kell még tanulnom, velem van már a hitem ereje. Mindenekfölött gyógyító vagyok. Visszaadom a világnak a gyógyítás ajándékát.
Kezét kinyújtva megérintette Tanis homlokát, s közben Mishakalhoz fohászkodott. A félelf érezte, amint béke és erő járja át a testét, megtisztítva a lelkét és begyógyítva a sebeit.
— Úgy, szóval lett egy papunk is — dörmögte Kova. — Ez igazán jól jöhet még. De azok szerint, amit eddig hallottunk, az a Verminaard Nagyúr is amolyan papféle, s ráadásul elég nagy hatalmú. Lehet, hogy végül megtaláljuk a jóság ősi isteneit, de Verminaard még hamarabb rábukkanhat a gonoszság ősi istenségeire. Azt ugyanis nem látom világosan, miként segíthetnek ezek a Korongok a sárkányhordák ellen.
— Igazad van — fordult hozzá Aranyhold kedvesen. — De én nem harcos vagyok... hanem gyógyító. Nekem nincs akkora erőm, amely egyesítené világunk népeit, hogy legyőzzék ezt a gonoszt és helyreállítsák az egyensúlyt. Az én dolgom az, hogy megtaláljam azt a személyt, akinek ereje és bölcsessége méltó e hatalmas feladathoz... Mishakal Korongjait neki kell átnyújtanom.
Valamennyien hosszú pillanatokra elhallgattak... s akkor valaki megszólalt.
— El kell mennünk innen, Tanis — suttogta Raistlin a templom egyik homályos zugából, ahonnan az udvart kémlelte. — Halljátok?
Kürtszó. Sok-sok kürt éles rikoltozása érkezett az északi szelek szárnyán.
— A seregek — mondta Tanis csöndesen —, a háború elkezdődött!
A társaság szürkületkor hagyta el Xak Tsaroth romjait: Nyugatnak indultak, a hegyek irányába. A levegőben már érezni lehetett a tél elejének csípős hidegét. Hűvös szél kergette falevelek suhantak el mellettük. Úgy döntöttek, hogy Vigaszba mennek, ott feltöltik a készleteiket, és meghányják-vetik, merre induljanak a leendő vezér felkutatására. Tanis máris előre látta a várható torzsalkodást. Sturm már most Solamniát emlegette, Aranyhold Menedékről beszélt, ő maga pedig úgy gondolta, hogy Mishakal Korongjai az elf királyságban lelnének a legnagyobb biztonságra.
Hosszan vitatkozva gyalogoltak az éjszakában. Nem találkoztak sárkányfattyakkal, s arra jutottak, hogy a Xak Tsarothból menekülök biztosan északnak fordultak, hogy csatlakozzanak a Sárkány Nagymester, Verminaard Nagyúr seregeihez. Először az ezüst hold kelt föl, azután a vörös. A kis csapat magasra fölkapaszkodóit a hegyek közé, hajtotta őket a kürtök rivalgása, míg csak erővel bírták. Az egyik magas csúcson ütöttek tábort. Minthogy féltek tüzet gyújtani, elköltötték szegényes vacsorájukat, őrséget állítottak és nyugovóra tértek.
Raistlin a pirkadat előtti hideg, szürke órában ébredt. Valamit megint meghallott. Vagy talán csak álmodott? De nem, hiszen hallja megint... mintha sírna valaki. Aranyhold, gondolta magában ingerülten és már vissza akart feküdni, de ekkor megpillantotta Buput, amint egy takaróba burkolózva keservesen zokog.
A varázsló körülkémlelt. A tábor túlsó oldalán őrködő Kova kivételével mindenki mélyen aludt. A törpe bizonyára nem hallott semmit, mert nem is nézett Raistlin felé. Fölkelt hát és halkan közelebb lépett a zokogóhoz, letérdelt a kis mocsári törpe mellé és a vállára tette a kezét.
— Mi a baj, kicsim?
Bupu hanyatt fordult, hogy fölnézhessen rá. Szeme vörös volt, orra duzzadt. Szurtos arcát könnyek barázdálták. Szipogott és keze fejével megtörölte az orrát. — Nem akar elhagy... veled akar menni — dadogta —, de jaj, nagyon hiányoz majd a népem! — újra sírva fakadt és kezébe temette az arcát.
Raistlin vonásai végtelenül ellágyultak, olyan kifejezés uralkodott el rajta, amilyet az ő érzelemvilágában soha nem is sejtett volna senki. Kinyújtotta a kezét és megsimogatta a törpelady gubancos haját... nagyon jól tudta, milyen az, ha valaki gyöngének és szerencsétlennek érzi magát, ha mások csak kinevetik és szánakoznak rajta.
— Igaz és jó barátom voltál, Bupu — suttogta. — Megmentetted az életemet és azokét, akik fontosak számomra. De most ugye megteszel nekem egy utolsó szívességet, kicsim? Visszamész. Nekem még hosszú és sötét, veszedelmes utakat kell megjárnom, mielőtt vándorlásaimnak vége szakad. Nem is kérhetlek rá, hogy tarts velem. Bupu fölemelte a fejét, gombszeme megcsillant, de nyomban sötét árnyék vetődött az arcára: — Jaj, de én nélkül te nem lesz boldog.