— Nem — nyugtatgatta Raistlin —, akkor leszek boldog, ha tudom, biztonságban visszaértél a tieidhez.
— Te biztos benne? — kérdezte Bupu izgatottan.
— Biztos vagyok benne!
— Akkor én megy — és a pöttöm alak fölállt. — De előbb te kapsz ajándék — és beletúrt jókora zsákjába.
— Nem, kicsim — mondta Raistlin, visszaemlékezve a döglött gyíkra —, erre nincs szükség... — de torkán akadt a szó, amikor meglátta, hogy kis barátnője előhúz a bugyrából egy... könyvet! Elképedve szemlélte, amint a sápadt, hajnali fény halványan megvilágítja az éjkék bőrkötésen ékeskedő ezüst rúnákat.
Előrenyújtotta reszkető kezét: — Fistandantilus Varázskönyve! — sóhajtotta.
— Neked kedves? — kérdezte Bupu szégyenlősen.
— Ó, igen, kicsim — kezébe vette a kincset és szeretettel megsimogatta puha kötését —, de hol...
— Elvettem sárkánytól — csipogta a törpelady —, mikor volt kék láng. Örülök, neked kedves. Most én megy. Megkeresem első Puffancs, Nagy Főhólyag! — ezzel vállára vetette a zsákját, megindult, de nyomban megtorpant és visszafordult. — Te biztos benne, nem kell gyíkgyógyulás, az a köhögés.
— Nem, köszönöm, kicsim — felelte Raistlin és fölállt. Bupu szomorúan ránézett, azután... micsoda merészség!... elkapta és megcsókolta a kezét! Elfordult végül és keserű sírással lehajtotta a fejét.
Raistlin odalépett hozzá és fejére tette a tenyerét. Ha létezik olyan erő, ó, Hatalmas Úr, amely még nem tárult föl előttem, úgy add meg... gondolta magában ünnepélyesen... hogy ez a kis teremtés biztonságban és boldogan élhesse le az életét.
— Isten veled, Bupu! — suttogta lágyan.
A pöttöm alak még egyszer rávetette imádattal teli pillantását, azután elfordult és elügetett, olyan gyorsan, ahogy csak otromba bakancsában képes volt rá.
— Mi volt ez az egész? — dörmögte a tábor másik végéből éppen ekkor odaérkező Kova. — Ó! — dünnyögte, amikor meglátta a távolodó, kis alakot. — Hát megszabadultál a kezes törpeladydtől?
Raistlin nem szólt semmit, csak olyan gonosz pillantást vetett Kovára, amelytől a törpe összerázkódott és sietve odébbállt.
A mágus csodálattal nézte a Varázslatok könyvét. Vágyakozott rá, hogy fölnyissa és elmerüljön kincsestárában, de jól tudta, hogy hosszú hetek kemény munkája vár még rá, mielőtt egyáltalán megérti, nemhogy fölhasználhatná a benne rejlő igéket. Viszont újabb erőre tesz majd szert általuk! Megrendült lélekkel fölsóhajtott és szorosan magához ölelte a könyvet, majd sietve bedugta a zsákjába, a saját varázskönyve mellé. A többiek hamarosan fölébrednek... hadd ámuldozzanak majd, hogy juthatott hozzá!
Fölkelt, elnézett a távolba, a szülőföldje felé, amely fölött az előbukkanó nap fénycsíkot vont az égre. Hirtelen minden idegszála megfeszült és zsákját elejtve keresztülrohant a táboron... letérdelt a félelf mellé.
— Tanis! — sziszegte —, ébredj!
Tanis kinyitotta a szemét és önkéntelenül a tőréhez kapott: — Mi az?
Raistlin nyugat felé mutatott.
Tanis pislogva próbálta kitisztítani álomittas tekintetét. A táboruknak helyet adó hegytetőről lenyűgöző látvány tárult elé. Látta, amint a sudár fák fokozatosan átadják birodalmukat a füves síkságnak. Hanem a síkságon túl, az ég felé kígyózva...
— Neem! — nyögött föl Tanis és megragadta a mágus karját. — Neem! Ez lehetetlen!
— De igen — suttogta a varázsló —, Vigasz lángokban áll.
2. könyv
1
A sárkányok éjszakája
Tika belehajította a rongyot a dézsába és bánatosan nézte, amint a víz megfeketedik tőle. Kicsavarta és a pultra tette a ruhát, s már nyúlt az edényért, hogy még némi vizet töltsön bele a konyhában. De mit vesződjön vele? — jutott eszébe. Csak fogta a nedves rongyot és ismét nekiesett vele az asztalok sikálásának. Remélve, hogy Otik nem látja őt, megtörölte a szemét köténye csücskével.
De Otik persze látta. Virsliujjaival megfogta a lány vállát és szelíden odahúzta magához. Tika nyögve fölzokogott és a férfi nyakába fonta a karját.
— Sajnálom — hüppögte a lány —, de nem tudok rendesen kitakarítani.
Otik nyilván tudta, hogy nem ez ríkatta meg a lányt, de ez is hozzájárult, az biztos. Gyöngéden megpaskolta a hátát.
— Tudom, tudom, gyermekem, ne sírj, hisz értem én.
— Ez az átkozott korom — sírdogált Tika — mindent beborít feketével, én minden nap fölvakarom és másnap itt van már megint! Azok meg csak égetnek... égetnek!
— Azon ne keseregj annyira, leányom — simogatta a haját Otik —, örülj neki, hogy legalább a fogadó még áll...
— Örüljek neki!? — Tika elhúzódott tőle, arca kivörösödött. — Nem! Azt szeretném, hogy ezt is felgyújtsák, mint Vigaszban mindent... akkor legalább nem járnának ide. Azt akarom, hogy ez is leégjen! — ezzel a lány ráborult az egyik asztalra és zokogni kezdett. Otik csak téblábolt körülötte.
— Tudom, kedvesem, értem — ismételgette, végigsimítva Tika blúzának buggyos ujját, amire a lány mindig oly büszke volt, hogy makulátlan fehér és tiszta. De most az is gyűrött volt és karmos, mint minden ebben a földúlt városban.
Vigaszt teljesen váratlanul érte a támadás. Amikor az első szánalmas menekültek megérkeztek északról és rémtörténeteket meséltek holmi szárnyas szörnyetegekről, Hederick, a Főteokrata még akkor is azzal ámította Vigasz népét, hogy ők biztonságban vannak, az ő városukat megkímélik. Az emberek pedig hittek neki, mivel hinni akartak.
Azután elkövetkezett a sárkányok éjszakája.
A fogadó zsúfolásig megtelt aznap este, lévén egyike azon kevés helyeknek, ahová az emberek behúzódhattak, és ahol semmi sem emlékeztette őket az északi égen tornyosuló viharfelhőkre. A tűz csak úgy pattogott, a sör érett volt és a fűszeres krumpli ízletes. A külvilág azonban lassan csak beszemtelenkedett ide is: mindenki a háborút emlegette, hangosan és rémülten.
Hederick szavai viszont megnyugtatták a riadt lelkeket.
— Mi nem vagyunk olyanok, mint azok a vakmerő bolondok, akik ott északon nem ismerték el a Sárkány Nagyurak hatalmát — kiabálta egy székre állva, hogy mindenki hallja. — Verminaard személyesen biztosította a Menedéki Főfürkészek Tanácsát, hogy kizárólag a békére törekszik. Csak seregei átvonulásának engedélyezését kéri városunktól, hogy meghódíthassa a déli elf országokat. És én sok sikert kívánok neki a hadjáratához! — Hederick itt megállt és kivárta a gyér tapsot és ujjongást.
— Már túl régóta tűrjük meg az elfeket Qualinostiban. Azt mondom, hagyjuk, hogy az a Verminaard visszakergesse őket Silvanostba,, vagy ahonnan idejöttek! Valójában — lovalta bele magát a témába Hederick — ti, fiatal legények éppenséggel be is állhatnátok e Nagyúr seregébe. Valóban, igazi Nagyúr... én már találkoztam vele, igaz pap... láttam az általa művelt csodákat. Egy új, szebb korba léphetünk az ő vezetése alatt! Elűzzük földjeinkről az elfeket, törpéket és más idegeneket és...
Ekkor alacsony, tompán bömbölő hang hallatszott, akár az óceán moraja. Abban a pillanatban elnémult mindenki. Csöndben próbálták megfejteni, vajon mi okozhatja ezt a zajt? Hederick ingerülten körülpillantott és ekkor észrevette, hogy már senki sem figyel rá. A bömbölés egyre erősebben, mind közelebbről hallatszott. Egyszer csak az egész fogadót valami sűrű, áthatolhatatlan sötétség lepte be. Néhányan fölsikoltottak, de legtöbben az ablakokhoz rohantak és megpróbáltak kikukucskálni a színes lapok közé ékelt néhány kis üvegtáblácskán.