— Gyerünk le és nézzünk utána, mi történik ott — javasolta valaki.
— Olyan átkozott sötét van, hogy még a csillagokat sem látom — mondta valaki más.
S ekkor egyszerre fölszállt a homály.
Lángok lövelltek a magasba a fogadó előtt, és olyan hőhullám csapta meg az épületet, hogy az ablakok beleremegtek, üvegtábláik megcsörrentek. A hatalmas selyemfa, amely eddig egyetlen krynni vihartól még csak meg sem rezdült, most recsegve megingott a félelmes lökéstől. A fogadó megbillent, az asztalok egymáshoz ütődtek, a padok végigszánkáztak a padlón és a szemközti falhoz csapódtak. Hederick is egyensúlyát vesztve huppant le a székéről. A tűzhelyből kiömlött az izzó parázs, a mennyezetről leesett olajlámpák és az asztalokon fölborult gyertyák apró tüzeket gyújtottak.
Magas hangú rikoltás nyomott el minden zajt és zsivajgást... valami élő teremtmény gyűlölettel és kegyetlenséggel teli üvöltése. A bömbölő hang végigzengett a fogadó fölött, heves szél kerekedett, és fölszállt a sötétség, amint délen a magasba csapott egy szörnyű lángfal.
Tika kezéből kiejtette a söröskancsókkal megrakott tálcát és ijedtében a pultba kapaszkodott. Az emberek rémülten üvöltöztek körülötte — ki fájdalmában, ki rémületében.
Vigasz valóban lángokban állt.
Ijesztő, narancssárga fény töltötte be az ivót, ahová fekete füstgomolyagok zúdultak be a törött ablakon át. Tika orrát marta az égő fa füstje, s ami még sokkal borzalmasabb, az égő hús bűze. A lány fuldokolva fölnézett a mennyezetre és látta, amint apró lángnyelvek nyaldossák a támaszául szolgáló vastag selyemfaágakat. A pattogva égő bútorkence sistergése elkeveredett a sebesültek jajveszékelésével.
— Oltsátok el azokat a tüzeket — bömbölte vadul Otik.
— Jaaj, a konyha — sikoltotta a szakácsnő, amint égő ruhában rohant ki a lengőajtón, a mögötte nyomuló lángfal elől. Tika fölkapott a bárpultról egy kancsó sört, a szakácsnő ruhájára löttyintette és nyugtatgatta őt, míg rendbe szedi magát. Rhea hisztérikus zokogással rogyott le egy székre.
— Gyerünk kifelé! Az egész ház mindjárt lángba borul — ordította valaki.
Hederick, a sebesülteket félretaszigálva útjából, az elsők között ért az ajtóhoz. Kirontott a fogadó tornácára, ott megtorpant és a korlátba kapaszkodott. Észak felé tekintve meglátta az égő erdőket, és a lángok kísérteties fényében a százával masírozó teremtményeket, amelyek bőrszerű szárnyán meg-megvillant az iszonyú tűz fénye. Sárkányfattyú gyalogos csapatok. Iszonyodva nézte, amint első soraik elárasztják Vigasz városát és tudta, hogy még ezrek és ezrek következnek utánuk. Fejük fölött pedig ott repültek a gyermekmesék rémalakjai.
A sárkányok!
Öt vörös sárkány körözött a lángok emésztette város fölött. Egymás után csaptak le, hogy tüzes leheletükkel felgyújtsák a kis város még ép részeit és pokoli sötétséggel borítsanak el mindent. A küzdelem teljesen lehetetlen volt ellenük... a harcosok nem tudtak célozni nyilaikkal, lesújtani kardjukkal.
Az éjszaka hátralevő része rémálom volt Tika számára. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy menekülnie kell az égő fogadóból, de hát ez volt az otthona, itt érezte magát biztonságban, szóval mégis maradt, bár a lángoló konyhából áradó hőség már fájdalmasan égette a tüdejét. Amikor a tűz elérte az ivót, a konyha nagy reccsenéssel lezuhant a földre. Otik és a felszolgálólányok addig öntözték a sört szerteszét az ivóban, míg végre el nem oltották vele a lángokat.
Mihelyst kihunytak a tüzek, Tika a sebesülteket vette kezelésbe. Otik az egyik sarokban magába roskadva és remegve zokogott. Tika az egyik lányt odaküldte hozzá, míg maga a sérültek sebeit látta el. Hosszú órákig dolgozott lázasan, és semmi pénzért nem nézett volna ki az ablakon, így próbálta kirekeszteni tudatából a halál és a rombolás odakint fölcsattanó hangáit.
Egyszerre csak úgy érezte, hogy a sebesültek sohasem fogynak el, hogy sokkal többen hevernek a padlón, mint amennyien a támadás pillanatában a fogadóban tartózkodtak. Kábultan fölnézett és meglátta, hogy valóban odakintről tülekednek befelé az emberek. Asszonyok támogatták férjeiket, férfiak cipelték feleségüket, anyák hozták karjukban halott gyermekeiket.
— Mi történik odakint? — kérdezte a lány a nyílvessző által átütött karját szorongató, frissen érkezett fürkész gárdistától. De amögött is újabbak tolongtak. — Mi ez a szörnyűség? Miért özönlik mindenki ide?
A katona fájdalomtól eltompult tekintettet nézett rá. — Ez az egyetlen épület — mind az összes többi ég... mind!
— Neem! — Tika megbénult a rémülettől, térde megroggyant. De ebben a pillanatban a fegyveres elájult a karjában és érezte, hogy össze kell szednie magát. Miközben beljebb vonszolta a gárdistát, még megpillantotta Hederick alakját, amint a tornác korlátjába kapaszkodva, elhomályosult tekintettel mered az odalent lángoló városra.
— Valahol elvétettek valamit — nyöszörögte a kezét tördelve. — Valahol valaki nagy hibát követett el!
De ennek immár egy teljes hete. Azóta kiderült, hogy nemcsak a fogadó épülete maradt épen. A sárkányfattyak jól tudták, mely épületek nélkülözhetetlenek számukra és csak a többieket pusztították el. Maga a fogadó, Vasverő Theros kovácsműhelye és a legnagyobb bolt épségben maradt. A kovácsműhely mindig is a földön állt, mert annak tűzhelyét nem lett volna tanácsos a fákra telepíteni, de a másik két épületet úgy kellett levinni a földre, mivel a sárkányfattyak nehézkesen mozogtak az ágak között.
Verminaard Nagyúr megparancsolta a sárkányoknak, hogy telepítsék le azokat az épületeket. Miután egy kellő területet kopárra égettek, az egyik hatalmas, vörös szörnyeteg karmai közé ragadta és fölemelte a fogadót. A sárkányfattyak örömrivalgással fogadták, mikor... nem túl gyöngéden... lezöttyintette a kiégett gyepre. Varangyh altörzsmester, a város pillanatnyi parancsnoka utasította Otikot, hogy haladéktalanul állítsa helyre műintézetét, minthogy a sárkányfattyak egyik fő gyöngéje a méregerős italok vedelése volt. Három nappal a város eleste után tehát ismét megnyílt a fogadó.
— Jól van, jól vagyok már — mondta Tika Otiknak. Fölült és a köténye szélével megtörölte a szemét és az orrát. Azóta az éjszaka óta egyszer sem sírtam — dünnyögte inkább magának, mint a férfinak. — És többet nem is sírok soha! — fogadkozott és fölkelt az asztal mellől.
Otik mit sem értett az egészből, de azért hálás volt a lánynak, hogy a védnökök érkezése előtt összeszedte magát, ő pedig bepréselődött a bárpult mögé. — Közeleg a nyitás ideje — próbálkozott kedélyes hangnemet megütni —, talán egész jó kis társaság verődik ma össze!
— Hogyan fogadhatod el a pénzüket? — fakadt ki Tika.
Otik, újabb kifakadástól tartva, könyörgő pillantást vetett rá. — Az ő pénzük éppolyan jó, mint bárki másé... sőt talán éppen a legjobb mostanság — nyugtatgatta a lányt.
— Pfújj! — háborgott Tika és vörös lobonca csak úgy szikrázott, amint mérgesen átvágott a helyiségen. Otik, ismervén a természetét, megpróbált kitérni előle, de elkésett. A lány fürgébb volt nála. Mutatóujját beledöfte jól megtermett pocakjába. — Hogy tudsz nevetni a mocskos tréfáikon és teljesíteni undok követeléseiket? Én még a szagukat is utálom! Gyűlölöm a szemtelenkedésüket és hideg, pikkelyes mancsuk érintését a bőrömön! — méltatlankodott. — Egy napon én...