— Kérlek, Tika! — könyörgött Otik. — Rám is légy tekintettel egy kicsit! Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a rabszolgabányáikba hurcoljanak. És... téged is már holnap elvinnének, ha nem itt dolgoznál. Viselkedj rendesen... légy jó kislány!
Tika, tehetetlen dühében beharapta az ajkát. Tisztában volt azzal, hogy a férfinak igaza van. Többet is kockáztatott, mint hogy besorolják a város maradványain szinte naponta keresztülvonuló fogolyszállítmányok valamelyikébe... egy fölhergelt sárkányfattyú gyorsan és kíméletlenül... Éppen ezen járt az esze, amikor az ajtó kivágódott és hat fegyveres sárkányfattyú masírozott be rajta. Egyikük letépte az ajtóról és a sarokba hajította a “zárva” táblát.
— Nyitva vagytok! — jelentette ki, és levetette magát egy székre.
— Hát hogyne — vigyorodott el kényszeredetten Otik. — Tika!
— Látom, hogy itt vannak — dünnyögte a lány gyászosan.
2
Az idegen. Fogságban
Aznap este csak lézengtek a vendégek a fogadóban. A törzsvendégek újabban a sárkányfattyak voltak, bár néha egy-egy vigaszi lakos is betévedt egy italra. Rendszerint nem maradtak sokáig, mert nem kedvelték a társaságot, és nehezen viselték el a múlt keserves emlékeit. Ma este még egy csoport hobgoblin is ott volt... gyanakvón méregették a sárkányfattyakat... meg pár rosszul öltözött alak, valahonnan északról. Valaha a kalandvágy vihette őket Verminaard Nagyúr seregébe, de mára már csak az öles szenvedélye és a zsákmányszerzés vágya hajtotta őket. Az egyik sarokban vigasziak kis csoportja bújt össze. Hederick, a teokrata már nem járt esti mulatságokra: Verminaard Nagyúr azzal jutalmazta a Főteokrata szolgálatait, hogy beosztotta őt az egyik elsőként útnak indított rabszolgakaravánba.
Alkonyattájt egy idegen lépett az ivóba és letelepedett az egyik homályos sarokban álló asztalhoz, az ajtó közelében. Tika nem sokat láthatott belőle: hosszú köpenyének kámzsáját mélyen a szemébe húzta. Kimerültnek látszott... úgy zöttyent le a székre, mint akit már alig bír el a lába.
— Mit parancsol? — kérdezte a lány az idegent.
A férfi lehajtotta a fejét és vékony kezével még lejjebb húzta a csuklya egyik oldalát. — Köszönöm, semmit — mondta lágy, idegenszerű kiejtéssel.
— Szabad itt üldögélnem és pihennem egy kicsit? Várok valakire.
— És mit szólna egy pohár sörhöz, amíg várakozik? — mosolygott rá Tika.
A férfi kissé fölemelte a fejét és a lány megpillanthatta a csuklya mélyéről barna szemének villanását. — Pompás — mondta az idegen —, szomjas vagyok, hozd hát azt a sört!
Tika a bárpulthoz lépett, s miközben töltötte az italt, újabb vendégek érkezésére lett figyelmes.
— Csak egy fél pillanat! — kiáltotta feléjük, mivel nem tudott megfordulni.
— Csak üljenek le, ahová tetszik és máris megyek, amilyen gyorsan csak tudok. — De a válla fölött azért hátrapillantott az érkezőkre, és kis híján elejtette a kupát. Majdnem felkiáltott, de nyomban erőt is vett magán: nem adhatja ki őket!
— Üljetek csak le bárhová, Idegenek! — mondta hangosan.
Az egyik férfi, egy termetes legény már-már megszólalt, de a lány dühös képet vágott felé és megrázta a fejét, majd szemével a helyiség közepe táján ücsörgő sárkányfattyak felé intett. A jövevények egy szakállas férfit követve haladtak el a sárkányfattyak mellett, akik élénk érdeklődést tanúsítottak irántuk.
Négy férfi, egy nő, egy surranó és egy törpe alkotta a csoportot. A férfiak sármocskos köpenyt és csizmát viseltek. Egyikük szokatlanul magas, egy másik rendkívül erős alkatú volt. A nő prémekbe burkolózott és a magas férfi karján lépdelt. Valamennyien törődöttnek és fáradtnak látszottak. Az egyik férfi erősen köhögött és egy különös botra támaszkodva vánszorgott előre. Átvágtak a helyiségen és a legtávolibb sarokban telepedtek le.
— Még egy rakás koszos menekült — horkant föl az egyik sárkányfattyú. — Egész jó erőben vannak, a törpék meg köztudottan kemény munkások. Kíváncsi vagyok, miért nem sorolták még be őket?
— Meglesz az is hamarosan, amint az altörzsmester meglátja a bandát!
— Talán most rögtön el kellene rendeznünk a dolgot — mondta egy harmadik, a nyolc idegen felé vicsorogva.
— Neem! Az én szolgálatom lejárt. Különben sem jutnak messzire!
A többiek erre felröhögtek és ismét elmerültek a vedelésben. Már mindegyikük előtt jó néhány üres kupa sorakozott.
Tika odavitte a sört a barna szemű idegennek, gyorsan letette elé és visszasietett az újonnan érkezettekhez.
— Mit óhajtanak? — kérdezte hűvösen.
A magas, szakállas férfi válaszolt neki fojtott hangon: — Sört és ennivalót... neki meg bort — intett a sovány alak felé, aki szünet nélkül köhögött.
De az megrázta a fejét és csak ennyit suttogott: — Forró vizet...
Tika bólintott, elfordult tőlük, és merő megszokásból elindult a régi konyha hűlt helye felé. Ekkor eszébe jutott, hogy az már nincs és az új konyhába sietett, amelyet hobgoblinok ütöttek össze sárkányfattyak felügyelete mellett. Belépett és az elámult szakácsnő elöl fölkapta az egész tepsi frissen sült fűszeres krumplit és kiviharzott vele az ivóba.
— Egy kör világos és egy kancsó forró víz — vetette oda a söntéspult mögött álló Dezrának. Tika hálát rebegett a csillagoknak, hogy Otik korábban hazament. — Szolgáld ki azt az asztalt, Itrum! — mutatott a hobgoblinok társaságára, miközben odasietett az újonnan érkezettekhez. A sárkányfattyakra pillantva tette le eléjük a tálcát. Látván, hogy amazok bőszen nyakainak, hirtelen átölelte és megcsókolta a nagydarab férfit, aki elvörösödött a meglepetéstől.
— Ó, Caramon — suttogta sietősen —, tudtam én, hogy visszajössz hozzám. Vigyél magaddal, kérlek! Nagyon kérlek!
— Jól van, na, jól van — lapogatta a hátát a harcos esetlenül, és kérő pillantást vetett Tanisra. A félelf, szemét le nem véve a sárkányfattyakról, gyorsan közbevágott:
— Csillapodj, Tika! — szólt a lányra. — Hallgatóságunk van!
— Igen — csicseregte a lány, felegyenesedett és lesimította a kötényét. Szétrakta a tányérokat és kiporciózta a fűszeres krumplit, miközben Dezra megérkezett a sörrel és a forró vízzel.
— Mondd, mi történt itt Vigaszban? — kérdezte Tanis elfúló hangon. Tika gyorsan elhadarta a történteket, közben kitálalta az ételt, Caramonnak persze dupla adagot. A társaság gyászos csöndben hallgatta őt.
— Szóval — fejezte be a lány — hetente indítják a fogolykaravánokat... már mindenkit elvittek, csak a mesterembereket hagyták meg, például a Vasverő Therost. Ő pedig megígérte nekem tagnap este — fogta halkabbra a mondókáját —, hogy többé nem dolgozik nekik. Az egész azzal az elf fogolycsapattal kezdődött...
— Elfekkel? Hát mit keresnek itt az elfek? — kérdezte Tanis, meglepetésében túl hangosan. A sárkányfattyak kíváncsian felé fordultak, a csuklyás alak a sarokban fölemelte a fejét. Tanis elhallgatott és megvárta, míg a sárkányemberek ismét elmerülnek az ivászat gyönyörűségeiben. Akkor aztán újabb kérdésekkel ostromolta a lányt az elfekről. Hirtelen egy sárkányfattyú újabb sörért kiáltott.
Tika fölsóhajtott: — Jobb, ha megyek — mondta és letette a tálcát. — Ezt itt hagyom, egyétek meg mindet! A társaság fásultan evett, az étel hamuízűnek tűnt nekik. Raistlin elkészítette és megitta gyanús kotyvalékát és szinte nyomban görcsösen felköhögött. Caramon elmélázó pillantásokkal méregette Tikát evés közben. Még most is érezte teste melegét és ajka puhaságát. Kellemes zsibbadtság töltötte el, és arra gondolt, vajon ígaz-e a lánnyal kapcsolatos szóbeszéd? A gondolat egyszerre elszomorította és földühítette.