Az egyik sárkányfattyú fölemelte a hangját: — Mi nem afféle fickók vagyunk, amilyenekhez te szoktál, aranyoskám! — rikkantotta részegen, Tika derekára kulcsolva pikkelyes mancsát. — De ez még nem jelenti, hogy ne tudnánk neked némi örömet okozni.
Caramon mély torokhangon felhördült, Sturm, aki mindent hallott, villogó szemmel kapott a kardjához. Tanis megragadta a lovag karját és sziszegve így szólt: — Hagyjátok abba, mind a ketten! Megszállt városban vagyunk, ehhez tartsátok magatokat! Itt nincs helye a kakaskodásnak, még neked se, Caramon! Tika tud vigyázni magára! Mintha csak igazolni akarná, a lány ügyesen kisiklott a sárkányfattyú szorításából és mérgesen kirohant a konyhába.
— No jól van, és különben, mire készülünk? — dörmögte Kova. — Némi tartalékért jöttünk ide Vigaszba, de nem találtunk mást, mint sárkányfattyakat! A házam alig több egy hamukupacnál, Tanisnak már egy selyemfája sincs, nemhogy háza! Minden kincsünk valami régi istennő néhány Korongja, meg egy beteg mágus, pár új varázsigével. — Raistlin szeme villanását figyelembe se véve folytatta: — A Korongokkal nem lakunk jól, a mágusunk sem tud ennivalót varázsolni, szóval, még ha tudnánk is, hogy hová megyünk, biztosan fölfordulunk éhen, mielőtt odaérünk.
— Ezek után is Menedék legyen a célunk? — kérdezte Aranyhold, Tanisra pillantva. — És ha ott is ilyen gyászos a helyzet? Honnan tudhatjuk, hogy a Főfürkészek Tanácsa egyáltalán létezik-e még?
— Egyik kérdésre sem tudom a választ — sóhajtotta Tanis és öklével megdörzsölte a szemét. — De azt hiszem, legjobb lenne, ha Qualinostiba mennénk.
Tasslehoff unatkozva hallgatta a társalgást és hátradőlt a székén. Ő nem törődött vele, merre tartanak. Kíváncsian körülpillantva az ivón, már éppen készülődött, hogy megszemléli a leégett konyha helyét, de Tanis még odakint figyelmeztette, hogy ne keveredjen semmiféle zűrbe, így aztán megelégedett a többi vendég alapos tanulmányozásával. Rögtön szemébe ötlött az ajtó közelében üldögélő kámzsás alak, aki növekvő érdeklődéssel figyelte őket, amint a társalgás egyre hevesebbé vált. Tanis kissé fölemelte a hangját, így az idegen ismét tisztán hallhatta a Qualinosti nevet, és nagyot koppantva tette le az asztalra söröskupáját. Tass már éppen figyelmeztette volna Tanist erre a fejleményre, amikor Tika jött elő a konyhából és a sárkányfattyak elé tolt valami ételt, ügyesen elkerülve karmos mancsuk tapogatását, majd ismét odasietett a kis csapat asztalához.
— Kérhetnék még egy kis krumplit? — kérdezte Caramon.
— Hát persze — mosolygott rá a lány és visszasietett a tepsivel a konyhába. Caramon észrevéve Raistlin korholó pillantását, zavartan játszadozni kezdett a villájával.
— De Qualinosti... — emelte föl még jobban a hangját Tanis, amint a mindenáron észak felé vágyakozó lovaggal vitatkozott valami részleten.
Tass ekkor észrevette, hogy az idegen föláll a sarokban és elindul feléjük. — Társaság közeledik, Tanis — figyelmeztette halkan a félelfet.
A beszélgetés félbeszakadt... mindnyájan a söröskupájukra bámultak, de így is hallották és érezték az idegen közeledését. Tanis mérges volt magára, hogy nem figyelt föl rá hamarabb.
A sárkányfattyak annál jobban odafigyeltek. Amikor az idegen az asztalukhoz ért, egyikük elgáncsolta karmos lábával, mire az megbotlott és fejjel belezúgott a szomszédos asztalba. A teremtmények hangosan fölröhögtek, ám egyikük közben egy villanásnyi időre megpillantotta a kámzsás alak arcát és fölkiáltott: — Egy elf! — sziszegte és fölrántva a csuklyát, leleplezte egy elf lord mandulavágású szemét, hegyes fülét és lágy, de mégis férfias vonásait.
— Engedjetek utamra! — lépett hátra az elf felemelt kézzel. — Csak pár üdvözlő szót szeretnék váltani ezekkel a vándorokkal.
— Majd az altörzsmesterrel váltasz üdvözlő szavakat, elfikém! — mordult rá az egyik sárkányfattyú, azzal felpattant és a köpönyege gallérjánál fogva a bárpulthoz penderítette az elfet. A másik két sárkányfattyú hörögve kacagott. Tepsijével a konyha felé tartó Tika odalépett a sárkányemberekhez, és az egyik karját megragadva rájuk kiáltott: — Ezt hagyjátok abba! Hagyjátok őt békén! Éppen olyan fizető vendég, mint ti!
— Foglalkozz a magad dolgával, leányzó — förmedt rá és taszította félre az egyik sárkányfattyú, majd karmos mancsával megragadta az elf ruháját, és másik kezével kétszer keményen arcul ütötte. Az ütések nyomán kiserkent az elf vére. Amikor végre elengedték, megtántorodott és kábultan megrázta a fejét.
— Öld már meg! — rikoltotta az egyik északi fickó. — Hadd visítson, mint a többiek!
— Inkább kimetszem azt a ferde szemét! — rántott kardot a sárkányfattyú.
— Ez már igazán tűrhetetlen! — kiáltotta Sturm, majd felpattant a helyéről. A társai is követték a példáját, bár kevés reményük lehetett az elf megmentésére, olyan távol voltak tőle. Hanem a segítség közelebb volt: Tika Waylan meglendítette súlyos, öntöttvas tepsijét és lesújtott vele a sárkányember koponyájára.
Élesen konduló hang hallatszott. A sárkányfattyú egy pillanatig bambán meredt a lányra, majd a padlóra rogyott. Az elf kését előrántva rontott a lány felé ugró két másik sárkányfattyúra. Addigra Sturm is odaért és pallosa lapjával lebunkózta az egyik támadót. Caramon hatalmas markába kapta a másikat és behajította a bárpult mögé.
— Zúgószél! Ne engedd ki őket az ajtón! — kiáltotta Tanis, amikor észrevette a föltápászkodó hobgoblinokat. A síkföldi elkapta az egyiket, amikor az éppen a kilincs után nyúlt, egy másik elslisszolt mellette. Máris hallhatták, amint az őrség után rikoltozik.
Tika most egy hobgoblin fején próbálta ki tepsije keménységét, viszont egy másik a felé lóduló Caramon elől kiugrott az ablakon.
Aranyhold is fölkelt és megragadta Raistlin karját: — Használd a varázstudományodat — kérlelte az ifjú mágust —, csinálj már valamit!
A mágus hűvös pillantással mérte végig a lányt: — Reménytelen — suttogta —, erre nem pocsékolom az erőmet! Aranyhold dühödt pillantást vetett rá, de a mágus addigra már vissza is tért a kotyvalékához. A lány ajkát beharapva Zúgószélhez szaladt, kezében a Mishakal Korongjait tartalmazó zsákkal. Ekkor az utcán riadót fújó kürtök hangja harsant.
— Ki kell jutnunk innen! — kiáltotta Tanis, de ebben a pillanatban egy északi zsoldos vetette magát a nyakába és lerántotta őt a földre. Tasslehoff vad üvöltéssel pattant föl a bárpultra, és súlyos söröskorsókkal kezdte el hajigálni a félelf támadóját, éppen csak kicsivel vétve el Tanist nagy igyekezetében.
Kova a zűrzavar kellős közepén állva szembenézett az idegen elffel. — Én ismerlek! — kiáltott föl hirtelen. — Tanis, ez nem...?
Ekkor fejbe találta és rendesen kiütötte egy söröskupa.
— Oppardon! — makogta Tass.
Tanis torkon vágta az északit és otthagyta eszméletlenül az asztal alatt. Lehessegette Tasst a pultról és leültette a földre, majd odatérdelt az éppen magához térő, nyögdécselve fölemelkedő Kova mellé.
— Tanis, az az elf... — pislogott kábultan a törpe, majd megkérdezte: — Ki ütött le?