Sturm a bámészkodó tekinteteket a rangjának kijáró hódolatként értékelte. Lassan végigsimított hatalmas, vastag bajuszán, amely a lovagok legősibb jelképeként legalább olyan megviselt volt, mint a fegyverzete. A solamniai lovagok díszeit nyilvánvaló büszkeséggel viselte, s e büszkeség megvédelmezésére rendelkezésére állt edzett, kardforgató karja. A vendégek ugyan megbámulták, de amint nyugodt, hűvös tekintetével találkoztak, egyikük sem merészelt gúnyt űzni belőle, vagy akár csúfondáros megjegyzést tenni rá.
A lovag kitárta az ajtót egy prémekbe burkolózott magas férfi és egy ifjú hölgy előtt. A hölgy nyilván köszönetet mondott Sturmnak, mivel utóbbi udvarias, régimódi, a mai világban már rég feledésbe merült meghajlással válaszolt neki.
— Odanézzetek! — csóválta meg fejét Caramon elbűvölten. — A dicső lovag segítő kezet nyújt hölgyének. Csak arra lennék kíváncsi, honnan kotorta elő ezt a két alakot?!
— Síkföldi barbárok ezek — mondta Tass, egy székre szökkenve, ahonnan széles mozdulatokkal integetett barátja felé. — Ez a Que-shu törzs viselete!
A két síkföldi láthatóan figyelmen kívül hagyta Sturm szorgoskodását, mivel a lovag még egyszer meghajolt és hátat fordított nekik. Büszke és nemes tartással vonult végig a fogadón, mintha éppen egy király készülne lovaggá ütni őt.
Tanis fölemelkedett ültéből. Sturm először hozzálépett és megölelte. Tanis is viszonozta az ölelést, érezvén közben a lovag inas karjának szenvedélyes szorítását. Azután mindketten hátraléptek és végigmérték egymást.
Sturm semmit sem változott — gondolta magában Tanis —, hacsak nincs több ránc szomorú szeme körül és több szürke szál barna hajában. Köpönyege is kissé viseltesebb. Ősöreg páncélján is több a horpadás. Ám a lovag hatalmas bajusza... öröme és büszkesége, éppoly hosszan kunkorodott, mint mindig, pajzsa éppoly fényesre csiszolt volt, és barna tekintete is éppoly meleg.
— Lám csak, te meg szakállat növesztettél — jegyezte meg Sturm derűsen.
Azután a lovag Caramont és Kovát üdvözölte. Közben Tasslehoff újabb sörökért indult, mivel Tikának egyre több a dolga akadt a sűrűsödő tömegben.
— Üdv, lovag — suttogta Raistlin is a sarokból.
Sturm arca elkomorult, amikor az ikerfivért megpillantotta. — Raistlin! — ejtette ki nevét üdvözlés helyett. A mágus hátrahúzta csuklyáját, hogy a fény megvilágíthassa az arcát. Sturm túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy egy halk fölkiáltásnál nagyobb jelét adja meglepődésének, de a szeme tágra kerekedett. Tanis észrevette, hogy a fiatal mágus szinte örül, hogy sikerült barátját így megdöbbentenie.
— Hozzak neked is valamit? — kérdezte Tanis Raistlintől.
— Köszönöm, ne! — felelte a varázsló, ismét visszahúzódva a homályba.
— Alig eszik valamit — jegyezte meg Caramon aggodalmasan.
— Mintha csak a levegőből élne!
— Vannak levegőből élő növények — csipogta a Sturm sörével visszatérő Tasslehoff. — Láttam is olyanokat. A föld fölött lebegnek. A gyökereikkel a levegőből szívják föl a vizet és a táplálékot.
— Csakugyan? — kérdezte Caramon csodálkozva.
— Na, most melyikük a nagyobb bolond? — morgott Kova méltatlankodva. — Nos hát, mind együtt vagyunk. Halljuk a híreket!
— Mindnyájan? — kérdezte Sturm és kérdőn nézett Tanisra.
— És Kitiara?
— Ő nem jön — jelentette ki Tanis szomorúan. — Azt reméltük, talán te tudsz róla valamit!
— Én nem! — fintorodott el a lovag. — Igaz, együtt indultunk észak felé, de útjaink hamarosan elváltak az Ősi Solamnia felé vezető tengerszorosnál. Azt mondta, hogy apjának valami rokonait akarja meglátogatni. Akkor láttam őt utoljára.
— Hát akkor így állunk — sóhajtott Tanis. — És a te rokonaid, Sturm? Te legalább megtaláltad az apádat?
Sturm belekezdett a történetébe, de Tanis csak fél füllel hallgatta barátjának ősei dicső földjén tett utazásának elbeszélését. Egyre csak Kitiara járt az eszében. Minden barátja közül a vele való találkozásra vágyott a legjobban. Öt esztendeje igyekezett elűzni tudatából annak sötét pillantását és huncut mosolyát, de csak arra jött rá, hogy napról napra jobban vágyakozik utána. A vad, forró vérű, kardforgató nő pontosan ellentéte volt Tanisnak. Ő az emberek fajához tartozott, az elfek és emberek közötti szerelem pedig rendszerint tragédiával végződött. Nem tudta Kitiarát szívéből kitaszítani, éppen úgy, ahogy vérének emberi felét sem volt képes az ereiből kizárni. Végül azonban csak sikerült megszabadulnia kínzó emlékeitől, és jobban odafigyelt Sturm szavaira.
— Hallottam egyet s mást rebesgetni. Egyesek szerint apám meghalt. Mások azt állítják, hogy él. — Arca elkomorult. — De senki sem tudja, hol lehet.
— És az örökséged? — kérdezte Caramon.
Sturm elmosolyodott és szomorú mosolya meglágyította büszke arcvonásait.
— Itt van rajtam — válaszolta egyszerűen. — A páncélom az és a fegyverem.
Tanis ekkor jobban szemügyre vette barátját, észrevette a nála lévő remekmívű, bár kissé régies formájú, kétkezi pallost.
Caramon fölemelkedett, hogy jobban lássa az asztal túlsó oldalát. — Gyönyörű darab — jelentette ki. — Ilyeneket manapság már nem csinálnak. Az én kardom eltörött, amikor egy ogréval csatáztam. Theros, a Vasverő ma tett új pengét a helyére és mondhatom, nem volt olcsó mulatság. Egyszóval lovag lett belőled?
Sturm arcáról eltűnt a mosoly. A kérdést eleresztette a füle mellett, és közben szeretettel simogatta meg kardjának markolatát. — A legenda szerint ez a pallos csak velem együtt törhet szét — mondta. — Mindössze ennyi maradt rám apám után...
Tass, aki nem követte a beszélgetést, váratlanul fölkiáltott: — Kicsodák lehetnek ezek? — kérdezte sipító hangon. Tanis megpillantotta a két barbárt, akik épp az asztaluk előtt vonultak el a tűzhely melletti árnyas sarokban meghúzódó két, még gazdátlan szék felé. A férfi a legmagasabb ember volt, akit valaha látott. Caramon, hatlábnyi termetével is csak a válláig ért, azonban mellkasa kétszer olyan erős, keze háromszor hatalmasabb volt, mint a barbáré. Bár a férfi a barbár törzsek közkedvelt szőrmebundáját viselte, mégis látható volt, hogy magasságához képest elég vékony. Arca ugyan sötét volt, de valójában azok sápadtsága uralkodott rajta, akik súlyos betegségen vagy rengeteg szenvedésen mentek keresztül.
Társa... egy ifjú leány, aki felé Sturm udvariasan meghajolt... úgy beburkolódzott prémszegélyű kámzsás köpenyébe, hogy szinte semmit sem lehetett látni belőle. Sem ő, sem magas kísérője nem méltatta pillantására Sturmot, amikor elhaladtak mellette. Az ifjú leány kezében egy sima, tollakkal ékesített botot tartott, amilyet a barbárok készítenek. A férfi kopottas hátizsákot cipelt. Letelepedtek, még jobban bundáikba burkolóztak, és halkan beszélgetni kezdtek egymással.
— Ott bolyongtak a városon kívül, az országúton — mondta Sturm. —A lány teljesen kimerültnek látszott, de a férfi is kutyául nézett ki. Én vezettem őket ide, mondván, hogy itt kaphatnak némi élelmet és éjjeli szállást. Büszke népség, biztosan el is utasították volna a segítségemet, de eltévedtek, fáradtak voltak és — Sturm lehalkította a hangját — manapság olyan dolgok is előfordulnak az utakon, amelyekkel jobb, ha nem találkozik sötétben az ember.