— Add oda neki a táskát — mondta csöndesen —, különben megölnek bennünket.
— Hallgass csak rá, aranyom — biztatta őt Varangyh —, ez egy értelmes ember.
— Inkább áruló! — kiáltotta a lány, magához szorítva kincsét.
— Add oda nekik azt a holmit! — ismételte meg Raistlin hipnotikus hangon.
Aranyhold érezte, amint elgyöngül... a mágus különös ereje fölébe kerekedik. — Neem! — csuklott el a hangja. — Ez az egyetlen reményünk...!
— Nem lesz semmi baja — suttogta Raistlin, a lány tiszta, kék szemébe fúrva tekintetét. — Emlékezz csak arra a pálcára! Mi történt, amikor én hozzáértem?!
Aranyhold pislogott: — Igen — motyogta —, téged megégetett. — Pszt! — intette le Raistlin fürgén — csak add oda nekik azt a táskát! Ne izgulj, nem lesz semmi baj! Az istenek megvédik a maguk dolgait.
Aranyhold még egyszer a varázslóra pillantott, majd vonakodva igent intett a fejével. Raistlin kinyújtotta vékony kezét, hogy elvegye tőle a csomagot. Varangyh altörzsmester mohón figyelte a táskát: vajon mi lehet benne? Persze úgyis kideríti hamarosan, de nem ez előtt a goblincsorda előtt.
Végül egyetlen személy maradt csak, aki nem engedelmeskedett a parancsnak. Sturm mozdulatlanul állt a helyén, arca sápadt volt, szeme vészesen villogott. Keményen markolta atyja ősi, kétkezi pallosát. Hirtelen megpördült, amint karján megérezte Raistlin hideg szorítását.
— Biztosítlak, hogy semmi baja nem esik — suttogta a mágus.
— Hogyan? — kérdezte a lovag, úgy rázva le a varázsló érintését, akár egy mérges kígyót.
— Azt nem mondom el neked, hogyan csinálom — sziszegte Raistlin. — Megbízol bennem, vagy sem... döntsd el magad! Sturm habozott.
— Ez nevetséges! — rikoltotta Varangyh. — Öljétek meg a lovagot! Öljétek meg mindet, ha tovább akadékoskodnak! Már rég aludnom kellene!
— Jól van hát — mormolta Sturm fojtott hangon. Odament a halomba rakott fegyverekhez és a tetejére tette nagy tisztelettel a pallosát. Jégmadárral és rózsával díszített ezüst hüvelye csak úgy csillogott a fényben.
— Óh, hát ez valóban csodás fegyver! — kiáltott fel Varangyh. Már lelki szemeivel látta is, amint oldalán a solamniai lovag kardjával Verminaard Nagyúr elé járul kihallgatásra. — Talán valóban át kellene adnom megőrzésre. Hozd ide...
Ám, mielőtt befejezhette volna mondókáját, Raistlin fürgén előreszökkent és lekuporodott a fegyverhalon mellé. Ujjai hegyéből éles fénysugár villant elő. Becsukta a szemét és kinyújtott kezét a fegyverek és egyéb holmik fölé tartva, különös szavakat mormolt maga elé.
— Állítsátok meg! — ordította Varangyh, de senki sem moccant a szavára.
Végül Raistlin elhallgatott és feje erőtlenül előrebukott. Fivére nyomban a segítségére sietett.
De Raistlin magától fölállt. — Tudjátok meg — hordozta körül arányló tekintetét a helyiségen —, hogy varázslat béklyójába vertem a holminkat. Bárki hozzáér, azt apránként emészti el Catyrpelius, a hatalmas féreg, az abyssi mélységek lakója, aki fölnyúl értetek és kiszívja a véreteket, míg nem marad belőletek más, mint egy kiszáradt, üres porhüvely!
— Catyrpelius, a hatalmas féreg! — lihegte Tasslehoff csillogó szemmel. — Ez hihetetlen! Még sohasem hallottam... Tanis a surranó szájára tapasztotta a tenyerét.
A goblinok riadtan léptek hátra a zöldes fényben tündöklő fegyverektől.
— Szedje már össze valaki azokat a vackokat — parancsolta Varangyh dühödten.
— Szedd össze magad — morogta egyik goblinja.
Nem moccant senki... Varangyh elveszítette a csatát. Bár nem dicsekedhetett valami fényes képzelőerővel, a hatalmas féreg, Catyrpelius képe azért eleven valóságként jelent meg a tudatában. — Jól van hát — morogta —, akkor vigyétek a foglyokat! Zárjátok be őket a ketrecbe, aztán hozzátok azokat a fegyvereket is, különben magatok kívánjátok majd, hogy inkább az a hogyishívják féreg szívogassa a véreteket! — Ezzel az altörzsmester tajtékozva elcsattogott.
A goblinok az ajtó felé terelték foglyaikat, meg-megbökdösve őket a kardjukkal, de Raistlinhez nem nyúlt senki.
— Csudálatos egy varázslat, Raist — dörmögte Caramon csöndesen. — Ugyan milyen erős lehet? Talán még...
— Körülbelül olyan erős, mint a te eszed — suttogta Raistlin és fölemelte a jobb kezét. Amint Caramon megpillantotta fivére tenyerén a villanópor kusza, fekete nyomait, hirtelen megértette a dolgot és szélesen elvigyorodott. Tanis hagyta el utolsóként a fogadót. Vetett még rá egy búcsúpillantást... a mennyezetről egyetlen lámpa fityegett, az asztalok fölborogatva, a székek összetörve, a mennyezet gerendái elfeketedtek, néhol teljesen keresztülégtek a tűzvésztől. Az ablakokat vastag, fekete korom takarta.
Már-már azt kívánom, hogy bárcsak haltam volna meg, mielőtt ezt meglátom — gondolta magában.
Kifelé haladtában még meghallotta, amint két hobgoblin kapitány hevesen vitatkozik rajta, melyikük szedje össze az elvarázsolt fegyvereket.
3
A rabszolgakaraván. Egy furcsa öreg varázsló
A társaság egy hideg, álmatlan éjszakát töltött el Vigasz főterén, egy kerekekre épített, vasrácsos ketrecbe zárva. Három ilyen ketrec állt a tisztás földjébe vert cölöpök egyikéhez láncolva. A cölöpök a lángoktól és a hőségtől megfeketedtek, alsó részük elszenesedett és megrepedezett. A tisztáson nyoma sem volt életnek, még a kövek felszíne is feketére olvadt.
Pirkadatkor megpillanthatták a másik két ketrecbe zárt többi foglyot is. A Vigasz városából útnak induló utolsó rabszolgakaravánt maga az altörzsmester vezette. Varangyh ezt az alkalmat akarta felhasználni arra, hogy a Pax Tharkas városában székelő Verminaard Nagyurat megkörnyékezze.
Caramon, az éj leple alatt egyszer megpróbálkozott a rács szétfeszítésével, de nem bírt vele.
Kora reggel hideg pára ülte meg a vidéket és eltakarta a foglyok szeme elől a földúlt városkát. Tanis pillantása Aranyholdra és Zúgószélre tévedt. Most már igazán megértem őket — gondolta magában. — Most már én is ismerem azt a dermesztő ürességet idebent, amely a karddöfésnél is jobban fáj. Az én otthonom is odaveszett!
A sarokban kuporgó Gilthanasra is vetett egy pillantást. Az elf még este fejfájásra és kimerültségre panaszkodott, elnézést kért tőlük, és egész éjszaka senkihez sem szólt egy szót sem, De Tanis, aki egyedül őrködött, látta, hogy nem alszik, de még csak nem is tetteti az alvást. Csak az alsó ajkát harapdálta és bámult ki a sötétségbe. Mindez eszébe juttatta, hogy... ha úgy akarná... akkor egy másik hely is volna, amelyet otthonának tekinthetne: Qualinosti! De nem, gondolta magában, Qualinosti sohasem volt igazi otthonom. Csupán egy hely volt, ahol éltem...
Varangyh altörzsmester bukkant elő a ködből, kezét dörzsölgetve és szélesen vigyorogva, amint büszkén végigtekintett rabszolgakaravánján. Ez még előléptetést is jelenthet! Egy ilyen jó fogás, különös tekintettel arra, hogy ebben a lepusztult városmaradványban lassacskán minden forrás elapad. Verminaard Nagyúr igazán elégedett lehet vele, főként, ami ezt az utolsó csapatot illeti. Az a nagydarab harcos... a lehető legjobb példány! Talán három ember munkáját is elbírja majd odalent a bányákban. A magas barbár is jónak ígérkezik. A lovagot viszont lehet, hogy meg kell öletnie... Solamnia szülöttei rendszerint megtagadnak mindennemű együttműködést. Hanem a két nő bizonyára elnyeri Verminaard Nagyúr tetszését... nagyon is különböznek egymástól, de a maga módján mindkettő igencsak szemrevaló. Varangyh maga is régóta vonzódott a vörös hajú felszolgálólányhoz, azokkal a csillogó zöld szemeivel, sokat ígérőén mélyen kivágott blúzával, ami éppen eleget mutatott meg enyhén szeplős bőréből ahhoz, hogy tantaloszi kínokat okozzon bármely férfinak a folytatást illetően.