Igyekezett ugyan eltitkolni érzéseit a fiatal félelf előtt, de azért mindketten egyformán tisztában voltak a helyzettel. Gilthanas már nem volt ennyire tapintatos vele. Kemény szópárbaj bontakozott ki közöttük Laurana miatt. Évek múltak el, mire e szavak ütötte sebek begyógyultak, de Tanis sohasem volt biztos benne, hogy valaha is végleg elfelejti vagy megbocsátja neki őket. Valószínűleg Gilthanas is így érzett. Ezért aztán kettejük számára volt a leghosszabb ez az utazás. Tanis néhányszor megpróbálkozott némi felületes társalgással, és már ennyiből is rájött, hogy Gilthanas alapvetően megváltozott. Az ifjú elf lord azelőtt mindig nyílt, becsületes, vidám és jószívű volt. Nem irigyelte bátyját, amiért annak, mint trónörökösnek nagyobb beleszólása volt a dolgokba. Ő inkább afféle tudós volt, a mágia mesterségének kedvelője, bár azt sohasem vette olyan komolyan, mint például Raistlin. Kiváló harcos volt, de az elfekhez hasonlóan, nem szerette a küzdelmet. Rendkívüli odaadást tanúsított a családja és főleg a húga iránt. De most csöndben, komoran ült a helyén, ami csöppet sem volt jellemző az elfekre. Az egyetlen alkalom, amikor némi érdeklődést mutatott, az volt, mikor Caramon előállt valami szökési kísérlet tervével. Annyit mondott neki, hogy nyomban felejtse el, különben a pusztulásba sodorhatja mindnyájukat. Amint Caramon tovább erőltette a dolgot, csak a “teljes esélytelenségről” mormogott valamit, majd mély hallgatásba burkolózott.
Harmadnap, pirkadat körül a sárkányfattyúsereg az éjszakai hosszú meneteléstől elpilledve már a közeli pihenés örömeire gondolt. A kis csapat viszont az újabb álmatlan éjszaka végén csupán a következő hideg és keserves nap elébe nézett. Ekkor hirtelen megtorpantak a ketrecszekerek, és Tanis meglepődve pillantott fel a megszokott ritmus megváltozásán. A többi fogoly is a rácsokhoz húzódva lesett kifelé. Egy öregembert láttak, aki hosszú, valaha bizonyára fehér köpenyt és ütött-kopott csúcsos süveget viselt. Olybá tűnt, mintha egy fához beszélne.
— Azt kérdem, hallottad-e, amit mondtam? — bökdöste az öreg a tölgyet egy kopott sétapálcával. — Azt mondtam, hogy mozdulj, és úgy is értettem. Azon a sziklán üldögéltem — mutatott egy kődarabra — és öreg csontjaim élvezték a fölkelő nap első sugarainak meleget, amikor arcátlanul hűvös árnyékot vetettél rám! Azt mondtam, menj innen, de rögtön!
De a fa nem válaszolt neki semmit, és persze nem is mozdult.
— Nem tűröm tovább az arcátlanságodat! — kiáltotta a vénember és botjával csépelni kezdte a fát. — Menj innen, vagy... vagy én...
— Valaki dugja be ezt a holdkórost az egyik ketrecbe! — ordította a karaván elejéről hátrakocogó Varangyh altörzsmester.
— Vegyétek le rólam a kezeteket! — visított az öreg a köré szökkenő sárkányfattyakra. Erőtlenül csapkodta őket a pálcájával, míg végül el nem vették tőle. — A fát tartóztassátok le! — óbégatta. — A napfény eltakarása! Ez a vád ellene!
A sárkányfattyak az öreget felkapták és behajították Tanisék ketrecébe, ahol köpönyegébe gabalyodva elnyúlt a padlón.
— Nincs semmi bajod tiszteletre méltó öreg? — kérdezte Zúgószél és segített fölülni a vénembernek. Aranyhold is ellépett Theros mellől. — Mondd, öreg — szólt hozzá lágyan.
— Nem sérültél meg? Én papnője vagyok...
— Mishakalnak — vágta rá a vénember a lány nyakékére pillantva. — Hm, hmm, milyen érdekes, igazán — és csodálkozó tekintettel mérte végig az ékszert. — Igazán nem látszol háromszáz évesnek!
Aranyhold csak pislogott tanácstalanul, nem jött a nyelvére semmi válasz. — Hogyan találtad ki? Talán fölismerted...? Hát, valóban nem vagyok háromszáz éves... — habogta zavartan.
— Hát persze, hogy nem vagy! Bocsáss meg, kedvesem! — simogatta meg a kezét a vénség. — Különben sohase emlegessük egy hölgy életkorát a nyilvánosság előtt! Bocsáss meg, többé nem fordul elő! Ez a mi kis titkocskánk...
— mondta az öreg sipító suttogással.
Tass és Tika nem bírta tovább vihogás nélkül. Az öreg körülnézett. — Kedves tőletek, hogy megálltatok miattam és fölvettetek... még hosszú az út Qualinostig.
— De mi nem is Qualinostba tartunk — vágott közbe Gilthanas élesen.
— Rabok vagyunk és Pax Tharkas bányái felé hurcolnak.
— Ó! — nézett körül az öreg még egyszer, felületesen. — Nos, akkor... vajon hamarosan ideér az a másik csapat? Megesküdtem volna rá, hogy ez lesz az!
— Mi a neved, kedves öreg? — kérdezte tőle Tika.
— Hogy a nevem? — tétovázott az öreg homlokát ráncolva. — Fizban? Igen, Fizban!
— Szóval Fizban — ismételte meg Tasslehoff, amikor a szekér ismét nekilódult. — Hiszen az nem is név!
— Valóban nem? — kérdezte az öreg ijedten. — Az már igazán nagy baj... egészen megkedveltem!
— Szerintem nagyon is rendes név! — vetett lesújtó pillantást Tika a surranóra. Tass erre visszavonult az egyik sarokba és sóvárogva nézte az öreg válláról csüngő erszénykéket.
Váratlanul erősen felköhögött Raistlin, a rohamai egyre súlyosabbakká váltak. Teljesen kimerült és keserves fájdalmai lehettek. A teste csak úgy tüzelt. Aranyhold sem tudott segíteni rajta. Caramon odatérdelt mellé és letörölte szája széléről a ráfröccsent véres nyálat.
— Az a kotyvalék kellene, neki, amit mindig iszik — sóhajtotta a harcos panaszosán. — Még sohasem láttam ilyen rossz állapotban. — Ha nem hallgatnak a szép szóra — dühöngött az óriás —, majd betöröm a fejüket! Nem érdekel, hányan vannak!
— Majd beszélünk velük, amint megállunk pihenőre — ígérte Tanis, bár előre tudta az altörzsmester várható válaszát.
— Bocsánat — motyogta az öreg —, szabad? — és letelepedett Raistlin mellé. Az ifjú varázsló homlokára tette a kezét és pár szót mormolt határozottan. A közelebb húzódó Caramon csak annyit hallott, hogy “Fistandan...”, meg “Nincs itt az idő...” Ez semmiképp sem lehetett olyasféle gyógyító ima, amilyennel Aranyhold próbálkozott, de Caramon észrevette, hogy a fivére reagál rá! Persze a reakciója elég különösre sikeredett. Raistlin szemhéja megremegett, majd fölpattant. Vad tekintettel meredt az öregre, aztán gyönge kezével elkapta a csuklóját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fölismerné a vénséget, de ekkor Fizban csöndesen elhúzta szeme fölött a kezét. A rémület kifejezése megenyhült és zavarodottságnak adta át a helyét.
— Hahó! — bődült rá ekkor Fizban. — A nevem... izé... Fizban! — és keményen ránézett Tasslehoffra, nehogy a csibész ismét fölvihogjon.
— Te... varázsló vagy — lihegte Raistlin. A köhögése teljesen elmúlt.
— Hmm, igen... azt hiszem...
— Én is mágus vagyok — próbált meg fölülni Raistlin.
— Na ne tréfálj — az öreg úgy nézett ki, mint akit megcsiklandoztak. — Micsoda kicsiny világ ez a Krynn! Föltétlenül meg kell, hogy tanítsalak — egy-két trükkömre! Van egy varázsigém... egy tűzgolyó... nos, lássuk csak, hogy is van? És az öreg hosszasan eltöprengett, míg a karaván meg nem állt hajnali pihenőre.
4
Szabadulás. Fizban varázstudománya
Raistlinnek szenvedett a teste, Sturmnak gyötrődött a lelke, de a négynapi bezártság során a legnagyobb kínokat mindannyiuk közül bizonyára Tasslehoff állta ki.