Az elképzelhető legkegyetlenebb büntetés egy surranónak az, ha bezárják. Másfelől viszont az a hír járja, hogy bármely más lény számára az a legkegyetlenebb büntetés, ha egy surranóval együtt csukják be. Tasslehoff háromnapi szakadatlan fecsegése, viccelődése és mindenféle tréfája után a társaság minden tagja egész biztosan készségesen vállalt volna egy békés órát valamilyen kínpadon... legalábbis Kova szerint. Végül, amikor már Aranyhold is elveszítette a türelmét és majdnem lekevert neki egyet, Tanis száműzte Tasst a ketrec legvégébe. Lábát kilógatva, a surranó a rácshoz préselte a képét és csak az járt az eszében, hogy rövidesen belepusztul a semmittevésbe. Ennyire még sohasem unatkozott egész életében.
A dolgok érdekes fordulatot vettek Fizban megjelenésével, de az öreg szórakoztató értéke igencsak megkopott, amikor Tanis visszaadatta Tassal az erszénykéit. így aztán Tasslehoff, végső elkeseredésében, új célpontot talált magának.
Mégpedig Sestun, a mocsári törpe személyében.
A társaság általában derűs sajnálkozással figyelte Sestun sorsának alakulását. A mocsári törpe Varangyh gúnyolódásának és kegyetlenkedésének állandó tárgya volt. Egész éjszaka az altörzsmester parancsait teljesítette: üzenetet vitt tőle elölről, a menet végét lezáró hobgoblin kapitánynak, valami falnivalót cipelt Varangyhnak valamelyik társzekér rakományából, etette és itatta az altörzsmester gebéjét, és mindenféle undok munkát végzett, amit a főnöke csak képes volt kiagyalni számára. Varangyh napjában legalább háromszor fölrúgta, a sárkányfattyak állandóan piszkálták, a hobgoblinok pedig elszedték az ennivalóját. Még a jávorszarvasok is felé rúgtak, amint elügetett mellettük. A mocsári törpe olyan szomorúan dacos lélekkel viselte el az egész tortúrát, hogy végül kivívta a társaság minden tagjának rokonszenvét.
Ha éppen nem volt dolga, igyekezett is a közelükben maradni. Tanis kikérdezte őt a szülőföldje felől és arról, hogyan került az altörzsmester szolgálatába, hátha kiszedhet belőle valami újságot Pax-Tharkas városa felőclass="underline" A története eltartott egy teljes napig és még egy nap kellett hozzá, hogy összerakják valahogy, mivel mindent a közepén kezdett, utána meg csapongóit előre-hátra.
Ami végül is kikerekedett belőle, a társaságnak nem nyújtott sok segítséget: Sestun, egy nagy csapat társával együtt a Pax-Tharkas körüli hegyekben tanyázott, amikor Verminaard Nagyúr sárkányfattyúcsapatai elfoglalták az acélfegyvereik előállításához nélkülözhetetlen vasércbányákat.
— Nagy tűz... egész nap, egész éjjel. Rossz szag! — fintorította el az orrát Sestun. — Én kap jó munkát, konyhában. Mások követ tör, nappal, éjjel. — Képe egy pillanatra földerült. — Én szerez forró leves. Nagyon forró.
— Itt elfancsalodott. — Levest kilöttyint... nagyon gyorsan fölforrósít páncélt. Verminaard Nagyúr egész hét hátán fekszik. Én jön altörzsmester — sóhajtotta — ...Én önkéntes.
— Talán lecsaphatnánk azokra a bányákra — derült föl Caramon.
— Jó ötlet — jegyezte meg Tanis eltöprengve —, és hány sárkányfattyú őrzi azokat a bányákat?
— Kettő! — tartotta föl Sestun mind a tíz bütykös ujját.
Tanis visszagondolt rá, hol hallottak ilyesmit utoljára és fölsóhajtott.
Sestun reménykedő pillantást vetett rá. — És van sárkány is, kettő.
— Két sárkány? — kérdezte Tanis hitetlenkedve.
— Nem több... kettő.
Caramon nyögve dőlt hátra. Xak Tsaroth óta a harcos igencsak komolyan vette a sárkánybajvívást. Sturm segítségével végiggondolták Huma minden legendáját, az egyetlen sárkányverőét, akire a lovag emlékezett. Sajnos mindeddig senki sem vette komolyan Huma történeteit (Solamnia lovagjait kivéve, akiket ezért mindenki kinevetett), így aztán a róla szóló mesék eltorzultak vagy feledésbe merültek az idők során.
— Egy lovag, az erő és az igazság bajnoka, ki lehívta a földre az isteneket, s ki Sárkánydárdát kovácsolt — dörmögte Caramon, Sturm felé pillantva, aki kábultan aludt a börtönük padlójára vetett szalmán.
— Sárkánydárda? — ébredt föl Fizban hangos horkantással. — Sárkánydárda? Ki locsog itt a Sárkánydárdáról?
— A fivérem — suttogta Raistlin keserű mosollyal. — A himnuszt idézi. Úgy látszik, a lovaggal együtt szenvedélyükké váltak a gyermekmesék és most már nem szabadulhatnak tőlük.
— Huma és a Sárkánydárda! — dörmögte a vénember a szakállát simogatva.
— Jó történet... és semmi több — ásított Caramon és megvakarta a mellét. — Ki tudja, mennyire igaz, mennyire valóság az a Sárkánydárda, vagy éppen maga Huma!?
— Azt viszont tudjuk, hogy a sárkányok valóságosak — dünnyögte Raistlin.
— Huma valóban élt — szólt közbe Fizban csöndesen —... és a Sárkánydárda is létezett — komorodott el ráncos képe.
— Valóban? — élénkült meg Caramon. — Elmondanád, milyen volt?
— Hát persze — nézett rá Fizban fölényesen.
Most már mindenki élénken figyelt. Ilyen tekintélyes hallgatóság kissé zavarba is ejtette az öreg varázslót:
— Ez a fegyver olyan volt, mint... nem, nem is olyan. Valójában egészen olyan... nem, ez se jó. Inkább a... majdnem a... szóval úgy nézett ki, mint egy dárda. Igen, ez az! Egy dárda! — Bólogatott komolyan. — És kiváló fegyver volt a sárkányok ellen.
— No, én szunditok egyet — mordult föl Caramon. Tanis elmosolyodott és megcsóválta a fejét, majd a rácsnak támaszkodva maga is lehunyta a szemét. A teljesen éber és unatkozó surranó reménykedve pillogott Raistlinre. Néha, ha éppen jó kedvében volt, a mágus mesélt néhány történetet a régmúlt idők varázslóiról, de most, köpönyegébe burkolózva Fizbant fürkészte kíváncsian. Az öreg egy deszkadarabon üldögélt, halkan horkolt, feje föl-le billegett, ahogy a zökkenők diktálták. Raistlin aranyszeme csillogó réssé szűkült, mintha valami váratlan, zavaró gondolata támadt volna. De egy pillanat múlva ő is fejére húzta kámzsáját és hátradőlt... arca elsüllyedt a csuklya árnyékában.
Tasslehoff fölsóhajtott, aztán földerült a képe, amint körülnézve megpillantotta a ketrecük körül ólálkodó Sestunt. Íme, történeteinek fogékony hallgatósága!
Közelebb intette a settenkedőt és belekezdett egyik kedvenc meséjébe. Közben a két hold lement... a foglyok mélyen aludtak. A hobgoblinok félálomban botorkáltak mögöttük és a táborverés esélyeit latolgatták. Varangyh altörzsmester elöl kocogott, előléptetésről álmodozva. Mögötte a sárkányfattyak morgolódtak durva nyelvükön és gyilkos pillantásokkal méregették az altörzsmestert, amikor éppen nem nézett oda.
Tasslehoff a ketrec szélén kilógatva a lábát, Sestunt tartotta szóval. A surranó kileste, hogy Gilthanas csak tetteti az alvást. Észrevette, amint az elf kinyitja a szemét és villámgyorsan körülpillant, amikor úgy véli, hogy senki sem figyel rá. Ez végtelenül felcsigázta Tass kíváncsiságát. Az volt az érzése, hogy Gilthanas keres, vagy éppenséggel vár valamit. Történetének szálai összekuszálódtak.
— És akkor... izé... előhúztam egy követ az iszákomból és odavágtam... hmm... egyenesen a varázsló fejéhez — fejezte be a mesét sietve. — A démon elkapta a lábát és lerántotta magához, Abyss fekete mélységébe.
— De előbb démon neked megköszön — igazította helyre Sestun, aki korábban már két változatát is hallotta ennek a történetnek. — Te elfelejt.
— Tényleg? — kérdezte Tass, szemét le nem véve Gilthanasról. — Nos, igen, a démon megköszönte nekem, de aztán visszavette a varázsgyűrűt, amelyet korábban adott. Ha nem lenne ilyen sötét, még láthatnád is a gyűrű csíkját az ujjamon.