Mindezt látva Kova felhördült: — Az a balta még nálam is öregebb... talán még az Összeomlás előttről való. Még egy surranó fejét sem tudná lecsapni vele, nemhogy azt a zárat!
— Csönd legyen! — utasította rendre Tanis, bár a mocsári törpe fegyverét látva saját reménye is alaposan megcsappant. Valójában nem is harci szekerce, hanem csak egy kis rozsdás és csorba favágó balta volt, amit mostani gazdája bizonyára valami szemétdombon talált és fegyvernek vélt. Sestun térde közé kapta a szerszám nyelét és megköpködte a tenyerét.
Közben nyílvesszők csattogtak és kopogtak a ketrec rácsán. Egyik telibe találta Caramon pajzsát. Egy másik Tika blúzának ujját szögezte a ketrec oldalához, könnyebb sebet ejtve a karján: Tika még életében sohasem rettegett ennyire... még Vigaszban sem, a “sárkányok éjszakáján”. Sikoltani akart és arra vágyott, hogy Caramon védőn átölelje. De maga Caramon sem mert megmoccanni...
Ekkor a lány fölfigyelt rá, hogy Aranyhold sápadt, de nyugodt arccal, saját testével védelmezi a sebesült Therost. Összeszorította a száját és mély levegőt vett. Kirántotta a nyílvesszőt a deszkából és a beléhasító éles fájdalomra ügyet sem vetve ledobta a ketrec padlójára. Ekkor kitekintett délre és meglátta, hogy a váratlan támadás és Varangyh megfutamodása miatt összezavarodott sárkányfattyak máris rendezett sorokban trappolnak a ketrecek felé. Nyílzáporuk elsötétítette az eget. Mellvértjük és futás közben a foguk közé szorított hosszú kardjuk acélja tompán villant a reggeli félhomályban.
— Sárkányfattyak közelednek — kiáltotta Tanisnak, nehezen gyűrve le hangja remegését.
— Igyekezz, Sestun! — ordított rá Tanis a törpére.
A mocsári törpe minden erejét összeszedve meglódította a baltát, elvétette a zárat és a vasrácshoz ütődő fegyver az ütés erejétől majdnem kiröppent a kezéből. Bocsánatkérőn vállat vont és újból lecsapott... ezúttal talált.
— Még csak meg se moccant — állapította meg Sturm a lakatot nézve.
— Tanis! — nyöszörögte Tika előre mutatva. Néhány sárkányfattyú már alig tíz lábnyira volt tőlük, és csak az elf íjászok lövései tartották őket vissza... Szertefoszlott a menekülés minden reménye.
Sestun ismét lesújtott a zárra.
— Most már megkarcolta — mondta Sturm elkeseredetten. — Ilyen ütemben alig három nap alatt kint leszünk! Különben mire várnak azok az elfek? Miért nem hagyják abba ezt a szurkapiszkát és támadnak végre?
— Nincs elég emberünk egy ekkora csapat nyílt megtámadásához — vágott vissza ingerülten a lovag mellett guggoló Gilthanas. — De amint tudnak, hozzánk is ideérnek. Mi állunk a sor elején... látod, a többiek már menekülnek!
Az elf visszaintett a mögöttük álló két ketrecszekér felé. Ott az elfek már letörték a zárakat és a foglyok fejvesztve menekültek az erdő felé, míg a lombok között rejtőző elf íjászok fedezték őket nyilaik halálos sorozataival. De amint a menekülők biztonságba jutottak, az íjászok is visszavonultak a fák közé.
A sárkányfattyaknak semmi kedvük nem volt utánuk eredni az elferdőbe. Figyelmük ehelyett az utolsó fogolyketrecre és a javaikat tartalmazó szekérre összpontosult. A társaság tisztán hallotta a kapitányok rekedt kiáltozását. Értették is a lényegét: — Foglyokat megölni! Zsákmányt szétosztani!
Mindnyájan tisztában voltak vele, hogy a sárkányfattyak az elfeknél jóval előbb odaérnek hozzájuk. Tanis elkáromkodta magát tehetetlenségében. Hiábavalónak látszott minden eddigi igyekezetük. Ekkor valami mocorgásra lett figyelmes maga mellett: Fizban, a vén mágus emelkedett talpra.
— Ne, tiszteletre méltó öreg — ragadta meg Raistlin Fizban köntösét. — Maradj fedezékben!
Egy süvítve elszálló nyílvessző átütötte az öreg ütött-kopott süvegét, de a magában mormogó Fizban ezt látszólag észre sem vette. Még a szürke reggeli fényben is kiváló célpontot nyújtott. Bögölyökként zümmögtek körülötte a sárkányfattyak nyilai, de még csak meg sem horzsolták, bár szelíd haraggal azért fölmordult, amikor az egyik eltalálta az éppen kezében tartott zsákocskát.
— Feküdj hasra! — ordította Caramon. — Magadra vonod a figyelmüket!
Fizban egy pillanatra térdre ereszkedett, de csak azért, hogy Raistlintől kérdezzen valamit. — Mondd csak, fiacskám
— fordult az ifjú mágushoz, miközben egy nyílvessző pont ott hasította ketté a levegőt, ahol alig egy pillanattal azelőtt állt —, nincs véletlenül egy csipet denevérguanód? Az enyém éppen kifogyott.
— Nincs, öreg! — sziszegte Raistlin hevesen. — Bújj már le!
— Szóval nincs? Kár! Akkor alighanem rögtönöznöm kell valamit! — Ezzel a vén varázsió ismét kiegyenesedett, szilárdan megvetette a lábát és fölgyűrte köpönyege ujját. Behunyta a szemét, a ketrec ajtajára mutatott és különös szavakat mormolt maga elé.
— Miféle igéket dünnyög? — kérdezte Tanis Raistlintőclass="underline" — Te érted legalább?
A fiatal mágus fülét hegyezve, homlokát ráncolva figyelt. Hirtelen rémülten kitágult a szeme. — NEEE! — kiáltotta és az öreg köntöse után kapott, hogy kizökkentse az összpontosításból. De elkésett vele: Fizban kimondta az ige zárszavát, és ujjával a ketrec hátsó ajtaján lógó lakatra mutatott.
— Fedezékbe — üvöltötte Raistlin és maga is becsusszant a pad alá. Sestun, amint meglátta, hogy az öreg a zárra és azon túl rá magára szegezi az ujját, rémülten sikítva hasra vetette magát. Három sárkanyfattyú éppen akkor ért oda az ajtóhoz, és ijedten megtorpanva fölpillantottak.
— Mi az? — ordította Tanis.
— Tűzgolyó! — visította Raistlin, s ebben a pillanatban valóban hatalmas, narancsvörös tűzlabda pattant ki a vén mágus ujjainak begyéből és nagy dörrenéssel nekicsapódott a ketrec ajtajának. Tanis karja mögé rejtette arcát, hogy így védje magát a körülötte pattogó szikráktól és lángoktól. A felizzott levegő égette a torkát és a tüdejét. Hallotta a sárkányfattyak fájdalmas üvöltését és érezte az égett hüllőhús bűzét. A következő pillanatban már a füsttől fuldokolt.
— Ég a padló! — bömbölte Caramon.
Tanis kinyitotta a szemét és nehézkesen fölállt. Azt hitte, hogy az öreg varázslóból is csak egy kis hamukupac marad, mint a rács előtt megjelent sárkányfattyakból. De Fizban ott állt a helyén, megperzselődött szakállát tépkedte és a vasajtót bámulta csalódottan, mely még mindig zárva volt.
— Pedig ennek igazán működnie kellett volna! — sóhajtotta.
— És mi van a lakattal? — kiáltotta Tanis és tekintetével megpróbált keresztülhatolni a sűrű füstön. A rács vasrúdjai vörösen izzottak.
— Meg sem moccant! — hörögte Sturm. Megpróbált közelebb férni a ketrecajtóhoz, hogy kirúgja, de az izzó rácsból áradó forróság megállította. — A lakat már eléggé átforrósodhatott, hogy eltörjük — mondta fuldokolva.
— Sestun! — nyomott el minden más hangot Tasslehoff éles rikoltása. — Próbáld meg újra! Siess!
A mocsári törpe föltápászkodott, nekiveselkedett és melléütött, ismét lecsapott és végre talált. A föltüzesedett fém elpattant, a zár engedett, az ajtó kitárult.
— Tanis, segíts! — kiáltotta Aranyhold, miközben Raistlin segítségével megpróbálta levonszolni a sebesült Therost füstölgő szalmaágyáról.
— Sturm! A többiek! — kiáltotta Tanis, aztán a köhögés belefojtotta a szót. A ketrec elejébe támolygott, mialatt a többiek kiugráltak. Sturm magával vonszolta a vén Fizbant is, aki még mindig bánatosan meredt az ajtóra.