— És te mit tennél a helyemben, emberlány? — vágott közbe az elf. — Talán magad vezetnéd őket délre? Az pontosan elég, hogy kiszabadítattuk őket. Az én népemnek is megvan a maga gondja-baja. Nem vehetem magamra az emberekét is! — ezzel visszafordult a menekültek csoportjához: — Figyelmeztetlek benneteket, hogy múlik az idő. Induljatok hát utatokra!
Aranyhold reménykedve fordult Tanishoz, hátha ő majd segít, de az csak megrázta a fejét és arca elkomorodott. Egy férfi elgyötört pillantást vetett az elfek felé, majd botladozva nekivágott a vadonon át a dél felé kanyargó erdei útnak. Ezután a többi férfi is vállára vetette kezdetleges fegyverét, az asszonyok fölnyalábolták porontyaikat és lassan a családok is fölkerekedtek.
Aranyhold odament az elfhez, hogy jól megmondja neki a magáét: — Hogy bánhatsz ilyen kegyetlenül ezekkel az...
— Emberekkel? — nézett a szemébe az elf hidegen. — Hiszen az emberek hozták ránk az Összeomlást! Ők ostromolták az isteneket, féktelen gőgjükben maguknak követelve azt az erőt, amellyel azok kegyesen Humát jutalmazták. Az emberek miatt fordultak el tőlünk az istenek...
— Nem igaz! — kiáltotta hevesen Aranyhold. — Nem így volt! Az istenek ma is közöttünk vannak!
Porthios szeme haragosan megvillant. Már éppen el akart fordulni, amikor öccse, Gilthanas lépett hozzá és elf nyelven valamit a fülébe súgott.
— Miről beszélnek? — kérdezte Tanistól Zúgószél gyanakvón.
— Gilthanas azt meséli el éppen, hogyan gyógyította meg Therost Aranyhold. — Tanis lassan beszélt, hiszen sok-sok éve már, hogy néhány véletlenül elejtett szónál többet hallott vagy mondott volna az elfek nyelvén. Már arról is megfeledkezett, milyen gyönyörű ez a nyelv! Olyan szép, hogy hallatán fájdalmasan megsajdult a szíve. Észrevette, hogy Porthios hitetlenkedve hallgatja.
Ekkor Gilthanas egyenesen őrá mutatott. A két testvér egyszerre fordult felé... arcvonásaik megkeményedtek. Zúgószél kurta pillantást vetett Tanisra és látta, hogy sápadtan bár, de szilárdan állja a két vizslató szempár tekintetét,
— Visszatérsz tehát születésed helyére, így van? — kérdezte tőle Zúgószél. —, Nem úgy néz ki, mintha tárt karokkal fogadnának.
— Így igaz — válaszolta Tanis komoran, pontosan megértve, mire gondol a síkföldi. Tisztában volt vele, hogy Zúgószél nem kíváncsiságból kérdezi ilyen személyes dolgokról. Hiszen sokféle szempontból most nagyobb veszélyben voltak, mint az altörzsmester karavánjában.
— Elvisznek bennünket Qualinostba — mormolta lassan, fájdalommal a hangjába. — Már sok éve nem Jártam ott. Kova a megmondhatója, hogy senki sem űzött el onnan, de a távozásom fölött is kevesen bánkódtak. Amint azt te magad mondtad nekem egyszer, Zúgószéclass="underline" én az embereknek félelf, az elfeknek félig ember vagyok.
— Akkor hagyjuk itt őket és menjünk délnek a többi menekülttel! — tanácsolta Zúgószél.
— Sohase jutnál ki élve ebből az erdőből! — morogta Kova.
— Igen, nézz csak körül — bólintott Tanis.
Körülnézve Zúgószél látta, amint az elf harcosok árnyakként osonnak a fák között. Barna ruházatuk tökéletesen beleolvadt a környezetbe, amelyben éltek. Miután a két elf befejezte a beszélgetést, Porthios Tanisról ismét Aranyholdra nézett, és így szólt:
— Öcsémtől különös történeteket hallottam, amelyek némi ellenőrzésre szorulnak. Ezért fölajánlom nektek azt, amit az elfek már hosszú évek óta nem nyújtottak az emberek egyikének sem: a vendégszeretetünket. Valamennyien kedves vendégeink vagytok. Kérlek, kövessetek!
Porthios intésére mintegy két tucat elf harcos lépett ki a fák közül és vette körül a társaságot.
— Inkább talán kedves foglyaik! Ez az egész a te lelkeden szárad, cimbora! — dörmögte Kova Tanis fülébe lágy, dörömbölő hangon.
— Tudom én azt, öreg barátom — tette kezét Tanis a törpe vállára —, nagyon jól tudom!
5
A Napszónok
Még csak el sem tudtam képzelni, hogy ilyen szépség is létezhet — suttogta Aranyhold megilletődötten. Az egész napi menetelés ugyan kemény volt, de a végén rájuk váró jutalom fölülmúlta minden reményüket. A társaság egy magas szirten állt Qualinost mesebeli városa fölött.
A város négy sarkán, mint ragyogó orsók, négy karcsú torony tört a magasba... hófehér kőfalaikon ezüst díszítés csillogott. A tornyok között kecses ívek szelték át magasan a levegőt. Ősi törpe mesterek keze munkáját dicsérték, s olyan erősek voltak, hogy elbírtak volna egy egész hadsereget, mégis olyan karcsúak, hogy látszólag égy rájuk szálló madár is megbonthatta volna egyensúlyukat. Ezek a csillogó ívek alkották a város határait: Qualinost körül nem volt komor várfal. Az elf város szeretettel tárta ki karjait a vadon felé.
Qualinost épületei inkább kihangsúlyozták, mintsem eltakarták a természetet. A házakat és üzleteket főleg rózsaszín, faragott kvarckőből építették. Lehetetlennek tűnő spirál alakban törtek a magasba a kvarckővel szegélyezett utak mellett, karcsún, akár a jegenyék. A központban egy hatalmas, fénylő aranytorony állt, amely a nap elfogott sugarait változatos, sokféle formában tükrözte vissza, életet lehelve így magába a toronyba is. A városra letekintőnek az lehetett az érzése, hogy Qualinost maga a földi paradicsom, ahol évszázadok óta béke honol, ha Krynn földjén békéről egyáltalán beszélni lehet.
— Itt pihenjetek meg — hagyta ott őket Gilthanas egy kis nyárfaligetben. — Hosszú volt az út, s ezért, elnézéseteket kérem. Jól tudom, hogy kimerültek és éhesek vagytok...
Caramon reménykedve emelte föl a fejét.
— De még egy pár percig kérem szíves türelmeteket. Kérem, bocsássatok meg nekem. — Ezzel Gilthanas meghajolt és visszatért bátyja mellé. Caramon ötödször túrta föl sóhajtozva az iszákját, hátha korábban elkerülte a figyelmét valami morzsa. Raistlin a Varázslatok könyvét bújta. Mozgó ajakkal ismételte a bonyolult szavakat és igyekezett elcsípni az értelmüket, megtalálni a kellő hangsúlyt és kiejtést, amitől majd megpezsdül a vére és tudatja vele, hogy az igét elsajátította.
A többiek ámuldozva csodálták az alattuk elterülő város szépségét, amely fölött az ősi nyugalom honolt. Még Zúgószél is láthatóan meghatódott, arca meglágyult és szorosan átkarolta Aranyhold derekát. Egy rövid pillanatra minden gondjuk-bajuk valahogy megenyhült és őszinte örömüket lelték egymás közelségében: Tika kissé távolabbról nézte őket csöndes vágyakozással. Tasslehoff megpróbálta megrajzolni a Kaputól Qualinostig vezető útjuk térképét, annak ellenére, hogy Tanis már négyszer figyelmeztette, hogy az egy titkos ösvény, és az elfek semmiképpen sem engednének ki az országukból egy ilyen térképet. A vén mágus, Fizban mélyen aludt: Sturm és Kova aggódva figyelte Tanist... Kova azért, mert egyedül neki volt sejtelme arról, mennyire szenvedhet a félelf, Sturm pedig azért, mert tisztában volt vele, milyen érzés oda hazatérni, ahol bennünket senki sem vár. A lovag meg is jegyezte: — Ugye, nem is olyan könnyű dolog a hazatérés, barátom?
— Nem — felelte Tanis csöndesen. — Én már azt hittem, hogy mindettől rég megszabadultam, de csak most érzem igazán, mennyire nem így van. Qualinost a lelkemnek egy része, bármennyire is szeretném tagadni, hogy így van!
— Pszt... jön Gilthanas! — figyelmeztette őket Kova.
Az elf Tanishoz lépett: — Futárokat küldtünk előre... épp most tértek vissza — mondta elf nyelven. — Atyám arra kér, hogy jöjjetek... valamennyien egyszerre jöjjetek el hozzá, most rögtön a Nap Tornyába. Most tehát nincs idő a felfrissülésre. Ez udvariatlanságnak, sőt kegyetlenségnek tűnhet...