— Mi is találkoztunk egynémelyekkel. Valami pálcát kerestek — mondta Tanis. Pár szóban leírta a Varangyh altörzsmesterrel lezajlott összecsapást.
Bár Sturm mosolyogva hallgatta a csetepaté történetét, mégis kétkedőn csóválta a fejét: — Egy fürkész katona tőlem is érdeklődött odakint valami pálca iránt. Valamiféle kék kristálybotot emlegetett, ha jól értettem.
Caramon bólintott, és kezét fivérének vézna karjára tette. — A nyálkás-testűek egyik őrjárata megállított bennünket — dörmögte a harcos. — Képzeljétek el, el akarták kobozni Raistlin varázspálcáját, úgymond további vizsgálat céljából. Megcsörgettem feléjük a kardomat, mire gyorsan jobb belátásra tértek.
Raistlin szája sarkában csúfondáros mosollyal húzódott el fivérétől.
— És mi történt volna, ha mégiscsak elveszik a botodat? — kérdezte Tanis a varázslótól.
A mágus arányló tekintete kivillant a kámzsa alól. — Szörnyű halál lett volna a sorsuk — suttogta —, és nem is a fivérem kardjától.
A félelf megborzongott. A varázsló halkan kiejtett szavai sokkal ijesztőbbek voltak, mint a fivére virtuskodása. — Nem tudom, mi lehet olyan értékes egy kék kristálypálcában, hogy a goblinok még ölni is képesek lennének érte? — morfondírozott Tanis.
— Ennél sokkal nyugtalanítóbb hírek is akadnak — jegyezte meg Sturm csöndesen. Barátai közelebb húzódtak hozzá, hogy jobban hallják. — Seregek gyülekeznek északon. Különös teremtmények seregei. Nem emberfélék. Háborút emlegetnek sokfelé.
— De miért? És kik? — kérdezte Tanis. — Magam is hallottam efféléket.
— Meg én is — tette hozzá Caramon. — Tulajdonképpen azt hallottam...
Miközben a beszélgetés folytatódott, Tasslehoff ásítozva félre fordult. A kis surranón hamar eluralkodott az unalom, hát valami újabb szórakozás után nézett. Pillantása megállapodott az öregemberen, aki még mindig valami mesével traktálta a tűzhely előtt ülő gyereket. Az öreg hallgatósága azonban megszaporodott: a két barbár is őt hallgatja, állapította meg Tass. Ekkor leesett az álla.
A lány hátrahajtotta a csuklyáját, s a tűz fénye megvilágította az arcát és a haját. A surranó teljesen elámult. Az arca olyan volt, akár egy márványszobor: klasszikusan szép, tiszta és hűvös.
Legjobban azonban a haja döbbentette meg. Tass még sohasem látott ilyen hajat. Különösen nem a síkföldieken, akik jobbára sötét bőrűek és fekete hajúak voltak. Nincs olyan ékszerész, aki képes lett volna utánozni ennek az ifjú leánynak a tűz fényében ragyogó ezüst és arany tincseit.
Még egy személy hallgatta az öregúr meséjét. Ez az alak a fürkészek arannyal gazdagon díszített barna öltözékét viselte. Egy kisebb, kerek asztal mellett ült és forralt bort kortyolgatott. Már jó pár üres kupa sorakozott előtte, s mialatt a surranó figyelte, újabbat rendelt türelmetlenül.
— Az ott Hederick — suttogta Tika, elhaladva a társaság asztala mellett. — A Főteokrata!
A férfi haragos tekintetét a szolgálólányra szegezve, odakiáltott neki. Tika odapattant hozzá, hogy teljesítse kívánságát. Amaz ismét rámordult, s a hanyag felszolgálást panaszolta. Tika már nyitotta száját, hogy élesen visszavágjon neki, de inkább beharapta az ajkát és nem szólt semmit.
Az öregember közben befejezte a mesét. A legényke fölsóhajtott: — Igazak ezek a meséid az ősi istenekről, öregapó? — kérdezte kíváncsian.
Tasslehoff látta, amint Hederick arca elkomorul. A. surranó azért remélte, hogy nem bántja majd az öreget. Figyelmeztetőn megérintette Tanis karját, s közben fejével a fürkész felé intett, olyan arckifejezéssel, mint aki valami bajt szimatol.
A barátok is odafordultak. Mindannyiukra nagy hatással volt a síkföldi hölgy szépsége. Csak bámultak rá némán. Az öregember hangja most jól kivehető volt a lármában. — Igen, gyermekem, a történeteim mind igazak — mondta, majd az ifjú hölgyhöz és magas kísérőjéhez fordult. — Kérdezd csak meg tőlük! Ők ugyancsak tudnak néhány ehhez hasonló történetet.
— Ez igaz? — kérdezte a legényke a hölgytől. — Mesélnél nekem egy ilyen történetet?
A leány ijedten húzódott vissza az árnyékba, megrémült, amint észrevette, hogy Tanis és barátai is mind őt figyelik. A férfi védelmezőn közelebb ült hozzá, keze máris a fegyvere után mozdult. Szúrós pillantást vetett a csoport, s különösen az állig fölfegyverzett harcos, Caramon felé.
— Izgága fattyú — dörmögte Caramon, maga is a kardja után nyúlva.
— Meg tudom érteni — jegyezte meg Sturm. — Aki ilyen kincset őriz! Egyébként a testőre. A beszélgetésükből kihámoztam, hogy a nő amolyan uralkodóféle lehet a törzsükben. Ámbár, amilyen pillantásokat vetettek egymásra, a kapcsolatuk annál bizonyosan mélyebb.
Az ifjú hölgy tiltakozón fölemelte a kezét: — Sajnálom — mondta. A barátok összerezzentek mélyen zengő hangjának hallatán. — Én nem vagyok mesélő. Nincs hozzá kellő tehetségem. — Köznyelven szólalt meg, erős akcentussal. A gyerek kíváncsi arcán csalódás tükröződött. Az öreg barátságosan megpaskolta a hátát, majd egyenesen a nő szemébe nézett. — Lehet, hogy nem vagy jó mesélő — mondta nyájasan —, de kitűnően énekelsz, Főnök Lánya, nem igaz? Énekeld el a gyereknek a dalodat, Aranyhold. Tudod, melyiket!
Mintha a semmiből varázsolta volna elő, hirtelen egy lant jelent meg az öregember kezében. Átnyújtotta a leánynak, aki rémült döbbenettel meredt rá.
— Honnan... ismer engem, uram? — kérdezte.
— Az nem fontos — mondta az öreg lágyan. — Csak énekelj nekünk, Főnök Lánya!
Az ifjú hölgy jól láthatóan reszkető kézzel vette át a lantot. Társa mintha valami tiltakozó szavakat suttogott volna a fülébe, de ő nem vette figyelembe. Tekintetét fogva tartotta az öreg feketén csillogó szeme. Lassan, mintegy kábulatban megpendítette a húrokat. Amint a szomorú dallam betöltötte a helyiséget, a beszélgetők mindnyájan elhallgattak. Hamarosan mindenki őt nézte, de ő mintha ezt észre sem vette volna. Aranyhold egyedül az öregembernek énekelt...