— Ó, ez aztán a mestermunka — dünnyögte Kova halkan és könnybe lábadt a szeme.
A csarnok kerek volt és sokkal nagyobbnak tűnt annál, mint amekkorát a karcsú torony látszólag képes volt befogadni. Az egész fehér márványból épült és nem voltak benne támpillérek vagy oszlopok. A helyiség egyetlen több száz lábnyi magas kupola volt, amely felnyúlt egészen a torony csúcsáig. Oldalain mesterien rakott csempéken, a kék égbolt volt látható, egyik oldalán a nappal, a másikon az ezüst és a vörös holddal, meg a csillagokkal... középen ragyogó szivárvány húzódott.
A csarnokban nem volt semmiféle mesterséges világítás. Ravaszul megépített ablaknyílások és ügyesen elhelyezett tükrök gyűjtötték össze a napfényt, függetlenül attól, az égnek mely pontján tartózkodott éppen maga a nap. Az összefutó sugárnyalábok egy szószéket világítottak meg a terem közepén.
Ebben a toronycsarnokban nem volt semmiféle ülőalkalmatosság. Az elf férfiak és nők egy csoportban álltak... itt csak a családfők lehettek jelen. Sokkal több nő volt, mint amennyit Tanis valaha is együtt látott... többen a gyászt jelképező, sötét bíborszín ruhát viselték. Az elfek egy életre kötnek házasságot, s ha párjuk meghal, többé nem nősülnek meg vagy mennek férjhez. Tehát egy özvegyasszony élete végéig családfő marad.
Tanist és barátait a toronycsarnok előterébe vezették. Az elfek tiszteletteljes csöndben szorítottak helyet nekik, de különös, elítélő pillantásokkal méregették őket... kiváltképp a törpét, a surranót és az idegenszerű szőrmeruháikban számukra groteszknek tűnő síkföldieket. Solamnia büszke dicső lovagjának láttára döbbent mormolással reagáltak. Itt-ott a piros köpönyegében pompázó Raistlinre tettek pár halk megjegyzést. Az elf varázslók a jóság fehér köntösét viselték, nem a semlegességet hirdető vöröset. Szerintük ezt a színt csak egyetlen lépés választotta el a feketétől. Amint a jelenlévők elrendeződtek, a Napszónok a szószékhez lépett.
Nagyon sok éve már, hogy Tanis utoljára látta a Szólót... saját örökbefogadó apját. És lám, még benne is felfedezte a változást! A férfi még most is magas termetű volt, még Porthios fiánál is magasabb, amint ott állt a hivatalát jelképező, csillogó, sárga öltözékben. Arca szigorú volt és rendíthetetlen, megjelenése szinte rideg. Ő volt a Napszónok, akit általában csak Szólónak neveztek. Ő volt a Szóló már jóval több mint száz éve. Akik ismerték is az igazi nevét, sohasem mondták ki hangosan... még saját gyermekei sem. De most Tanis ezüstös szálakat fedezett föl a hajában, amelyeknek korábban nyoma sem volt, s arcán, melyen azelőtt nem fogott az idő vasfoga, most a bánat és a gond ráncai látszottak.
Porthios a fivére mellé lépett, amikor az elfek vezette kis csapat bevonult a terembe. A Szóló kitárta a karját és mindkettőjüket nevén szólította. Elindultak felé, hogy megölelhesse őket.
— Fiaim — mondta megtört hangon a Szóló... és Tanist megrendítette ez a nyílt érzelemnyilvánítás. — Nem reméltem, hogy bármelyikőtöket még egyszer megláthatom ebben az életben. Beszélj a portyáról! — fordult Gilthanashoz.
— A maga idején, Szóló — lehelte Gilthanas —, most arra kérlek, üdvözöld a vendégeinket!
— Igen, igazad van — és a Szóló reszkető kezével megsimította az arcát... Tanisnak olybá tetszett, hogy ott, a szemük láttára is öregedett egy keveset. — Vendégek, bocsássatok meg. Üdvözöllek benneteket ebben az országban, ahová sok-sok éve már nem lépett be idegen.
Gilthanas mondott pár szót, mire a Szóló éles pillantást vetett Tanisra, majd magához intette a félelfet. Szavai hűvösek, modora udvarias, bár kissé rideg volt. — Valóban te vagy az, Tanthalas, fivérem feleségének fia? Sok év múlt el és sokat gondoltunk sorsod alakulására. Isten hozott itthon, a szülőföldeden, bár attól tartok, már csak a végnapjainak lehetsz tanúja. A lányom különösen örülni fog a találkozásnak. Hiányzott, neki gyermekkori játszótársa.
Gilthanas teste megfeszült, arca elsötétült, amint Tanisra nézett. A félelf érezte, ahogyan arcát elönti a pír. Hang nem jött ki a torkán, hát mélyen meghajolt a Szóló előtt.
— És üdvözöllek titeket is, idegenek, remélem, később többet megtudhatok felőletek. Nem tartunk föl benneteket sokáig, de helyesnek vélem, hogy e teremben értesüljetek róla, mi történik a világban. Azután pihenhettek és fölfrissülhettek. Most pedig, fiam — fordult viasza a Szóló Gilthanashoz, láthatóan megkönnyebbülve, hogy végzett a formaságokkal —, beszélj a pax-tharkasi portyáról...
Gilthanas lehajtott fejjel lépett előre: — Kudarcot vallottam, Napszónok!
Sustorgás futott végig az elfek között, mint amikor szél borzolja a nyárfalombokat. A Szóló arcának kifejezése nem változott. Csupán fölsóhajtott és vakon bámult ki az egyik magas ablakon. — Mondd el, hogy történt — szólt azután nyugodtan...
Gilthanas nyelt egyet és beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy a hátsó sorokban állóknak előre kellett hajolniuk, hogy elcsípjenek belőle valamit.
— A terveknek megfelelően titokban vonultam délnek a harcosaimmal. Minden simán ment. Találkáztunk az emberek egy kisebb ellenálló csoportjával, kapubeli menekültekkel, akik csatlakoztak hozzánk, megerősítve sorainkat. Ekkor, legnagyobb szerencsétlenségünkre, belefutottunk a sárkánysereg előőrsébe. Vitézül küzdöttünk, elfek és emberek együtt, de veszítettünk. Én a fejemre kaptam egy hatalmas ütést, és többre nem emlékszem. Fölébredvén egy vízmosásban találtam magamat, körülöttem ott hevertek társaim holttestei. A galád sárkányemberek bizonyára a szakadékba lökték a sebesülteket is, hogy ott érje őket utol a halál. — Gilthanas egy pillanatra elhallgatott, megköszörülte a torkát. — Az erdei druidák ápolták a sebeimet. Tőlük tudtam meg, hogy számos harcosom életben maradt és fogságba esett. A holtak eltemetését a druidákra hagytam, és a sárkánysereg nyomait követve jutottam el Vigaszba.
Gilthanas elhallgatott. Arcán csillogott a verejték, kezét idegesen tördelte. Megint megköszörülte a torkát, próbálta folytatni a beszámolót, de nem ment. Atyja egyre növekvő aggodalommal nézte.
Végül Gilthanas kinyögte: — Vigasz elpusztult.
A hallgatóság felnyögött.
— A hatalmas selyemfákat kivágták és elégették... alig pár maradt belőlük.
Az elfek sóhajtoztak, rémült és haragos, kiáltásokat hallattak. A Szóló fölemelt kezével intette rendre őket. — Ezek szörnyű hírek — mondta zordan. — Meggyászoljuk a még nálunk, elfeknél is öregebb fák pusztulását. De folytasd... mi történt a mieinkkel?
— A harcosainkat a város főterén láttam viszont, oszlopokhoz kötözve a velünk harcoló emberekkel együtt. — Itt megint megcsuklott a hangja. — Sárkányfattyú őrök vették körül őket. Azt reméltem, hogy éjjel talán kiszabadíthatom őket. És akkor... — Itt végképp elakadt a hangja, feje előrebukott, bátyjának kellett hozzálépnie, hogy legalább valamelyest megnyugtassa. Érintésére Gilthanas fölegyenesedett: — ...megjelent az égen egy vörös sárkány... A döbbenet és kétségbeesés kiáltásai hallatszottak az egybegyűlt elfek csoportja felől. A Szóló szomorúan megcsóválta a fejét.
— Igen, Szóló — mondta Gilthanas hangosan, szokatlanul erős és kihívó hangon —, ez így igaz. Ezek a szörnyetegek visszatértek Krynnre. Az a vörös sárkány ott körözött Vigasz fölött, s aki csak meglátta, fejvesztve menekült. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett és végül leszállt a főtéren. Hatalmas, vörösen csillogó hüllőteste betöltötte az egész térséget, szárnyával házakat rombolt le, farkával fákat döntött ki. Óriási állkapcsából sárgás agyarak meredeztek, szája széléről zöldes nyál csörgött, gigászi karmai fölszántották a földet... a hátán pedig egy férfiember lovagolt. Izmos testén a Sötétség Királynője papjának fekete palástját viselte. Arannyal átszőtt, fekete körgallérja szélesen lobogott körülötte. Arcát egy rémisztő, szarvakkal díszített fekete-arany színű sárkányfejet utánzó sisak takarta. A sárkányemberek imádattal hullottak térdre a leszálló sárkány előtt. A goblinok, hobgoblinok és a sárkányemberekhez átállt gonosz emberek rémülten elrejtőztek. Sokan messzire futottak. Csak népem hősi példája adott erőt, hogy én ott maradjak.