Gilthanas egyre jobban belelendült a mesélésbe. — Az oszlopokhoz kikötött emberek egy részét tébolyult félelem töltötte el, iszonyodva sikoltoztak. Az én harcosaim azonban megőrizték nyugodt méltóságukat, bár rájuk is épp olyan hatással lehetett a sárkányiszony. Ez láthatóan fölbosszantotta a sárkánylovast. Rájuk meredt és az abyssí mélységek sötétjéből feltörő hangon megszólalt. Szavai még most is szinte perzselnek,
— Verminaard vagyok! — kiáltotta. — Észak Sárkány Nagyura. Meg kell szabadítanom ezt a földet és ezt a népet attól a hamis hittől, melyet a magukat fürkészeknek nevező szélhámosok terjesztenek! Sokan átálltak már az oldalamra, hogy lelkesen harcoljanak a Sárkány Nagyura nemes ügyért. Hozzájuk könyörületes voltam és továbbadtam nekik az istennőm által rám ruházott áldást. A, gyógyításnak hatalmasabb igéivel rendelkezem, mint bárki ezen a földön, ebből tudhatjátok, hogy én vagyok az igaz istenek képviselője. De ti, akik most előttem álltok, elárultatok engem. Az ellenem való harcot választottátok, s ezért büntetésetek szolgáljon tanulságul mindazok számára, akik a bölcsesség helyett az ostobaság pártjára állnak.
Ezután az elfek felé fordult: — Ezúton tudatom veletek, hogy én, Verminaard, az utolsó szálig kipusztítom a fajtátokat, amint azt az én istennőm megparancsolta. Az emberek még csak meggyőzhetek tetteik helytelenségéről, de az elfek... soha! — A hangja egyre erősödött, végül még a szél zúgását is elnyomta. — Legyen ez a végső tanulság minden szemtanú számára! Ember, rombolj!
A következő pillanatban a hatalmas sárkány gyilkos tüzet fújt a cölöpökhöz kötözőitekre. Azok tehetetlenül vonaglottak és iszonyú kínok között kilehelték a lelkűket...
A csarnokban egyetlen pisszenés sem hallatszott. A rémült döbbenet mindenkibe belefojtotta a szót.
— Ekkor rám tört valami téboly — folytatta Gilthanas, olyan lázban égő szemmel, ami szinte az általa látottakat tükrözte vissza. — Már mozdultam, hogy előrerontsak és az enyéimmel együtt pusztuljak el, amikor egy erős kéz megragadott és visszarántott. Vasverő Theros volt az, Vigasz kovácsmestere. — Még nem jött el a halálunk órája, elf
— mondta. — Ez a bosszú ideje...! Ekkor összerogytam, ő pedig életét kockáztatva bevitt a házába. És az elfek iránti jóságáért valóban az életével fizetett volna, ha ez a hölgy meg nem gyógyítja.
Ekkor Gilthanas a csoport hátsó soraiban álló és arcát szőrmegallérjába rejtő Aranyhold felé mutatott. A Szóló maga is odafordult, hogy megnézze, példáját a teremben lévő valamennyi elf követte, sötét és vészjósló zúgolódás kíséretében.
— Theros az a férfi, akit ma hoztak hozzánk, Szóló — vetette közbe Porthios. — Az a félkarú. A mi gyógyítóink azt mondják, hogy életben marad, de azt is, hogy csak valami csoda folytán nem halt már meg, olyan súlyosak a sebei.
— Lépj elő, Síkföld leánya — mondta a Szóló parancsolón. Aranyhold egy lépést tett a szószék felé, Zúgószéllel a nyomában. Két elf ajtónálló azonnal a férfi mellé lépett és megállította. Haragos pillantást vetett rájuk, de nem mozdult tovább.
A Főnök Lánya büszke tartással előrelépett. Kámzsáját lehúzta, s ekkor a napsugár megcsillant vállára omló ezüst-arany hajának dús zuhatagán. Még az elfek is megcsodálták szépségét.
— Azt állítod tehát, hogy meggyógyítottad ezt a Vasverő Theros nevű embert? — kérdezte a Szóló lekicsinylően.
— Én nem állítok semmit — válaszolta Aranyhold hűvösen. — A fiad saját szemével látott mindent. Kételkedsz talán az ő szavában?
— Nem, de kimerült, beteg és félájult volt. Összetéveszthetett valami varázslatot az igazi gyógyítással.
— Nézz hát ide — szólt Aranyhold szelíden és pelerinjét meglazítva hagyta, hogy lecsússzon a vállára. Ékszere megvillant a ráhulló napsugárban.
A Szóló lelépett az emelvényről és közelebb jött hozzá. Nem hitt a szemének. A következő pillanatban harag torzította el vonásait. — Szentségtörés! — kiáltotta. Előrenyúlt, hogy letépje az ékszert Aranyhold nyakából. Kékes fény villant. A Szóló fájdalmas nyögéssel rogyott a padlóra. Az elfek riadtan kiáltozva kardot rántottak, amire Aranyhold barátai hasonlóképpen válaszoltak. Elf harcosok fogták szoros gyűrűbe mindnyájukat.
— Ne legyetek ostobák! — szólalt meg a vén mágus kemény, határozott hangon. Fizban odatotyogott a szószékhez, miközben szelíd mozdulattal hárította félre a villogó kardokat, mintha azok csak valami jegenyeágak volnának. Az elfek döbbenten nézték, látszólag képtelenül arra, hogy megállítsák. Fizban, magában motyogva odalépett a földön bénultan heverő Szólóhoz, és nehézkesen talpra segítette az elfet.
— Lám, lám, de tudod ugye, hogy magad okoztad a bajt — dörmögte, leporolva a döbbenten bámuló Szóló öltözékét.
— Ki vagy te? — ámuldozott a Szóló.
— Hmm, mi is volt az a név? — nézett a vén mágus Tasslehoffra.
— Fizban! — vágta rá fürgén a surranó.
— Ja, igen, Fizban, ez vagyok én — és végigsimította fehér szakállát. — Most pedig, Solostaran, tanácsolom, hogy rendeld vissza az őröket és ints nyugalomra mindenkit. Én, a magam részéről szeretném megismerni eme ifjú hölgy kalandjait, te pedig a magad részéről jól teszed, ha meghallgatod. S az sem ártana, ha bocsánatot kérnél tőle. Amint Fizban fölemelt mutatóujjával megfenyegette a Szólót, viseltes süvege előrecsúszott és eltakarta a szemét. — Segítség! Megvakultam! — kiáltotta, mire Raistlin, óvatos pillantást vetve az elf őrségre, odasietett hozzá. Megmarkolta a vénember karját és megigazította a kalapját.
— Ó, hála nektek, igazi istenek! — mormolta a vén mágus és pislogva elcsoszogott a márványpadlón. A Szóló dermedten nézett utána. Azután, mintha álmában tenné, Aranyhold felé fordult.
— Elnézésedet kérem, Síkföld asszonya — mondta lágyan. — Már háromszáz éve, hogy az elf papok eltűntek, háromszáz éve nem látta senki Mishakal Jelvényét ebben az országban. Azt hittem, e nemes amulett avatatlan kézbe került. Bocsáss, meg nekem. Oly régen élünk már kétségbeesésben, hogy már a reményről is letettem. Kérlek, ha nem vagy túl kimerült, mondd el nekünk a történetedet!
Aranyhold elbeszélte az ékszer históriáját, szólt Zúgószélről, a megkövezésükről, találkozójukról a fogadóban és Xak-Tsarothba tett utazásukról. Beszélt a sárkány pusztulásáról, s arról, hogy kapta meg Mishakal ékszerét. De nem említette a Korongokat.
Mialatt beszélt, a napsugarak megnyúltak, színük megváltozott az alkony közeledtével. Amikor a történet véget ért, a Szóló hosszú pillanatokig némán hallgatott.