— Meg is érdemelte! — Tanis megfogta a lány mindkét csuklóját, hogy megfékezze a kezét. — Mindaz igaz, amit mondott. Laurana! Én valóban egy félvér fattyú vagyok. Atyádnak minden joga meglett volna rá, hogy megöljön! Hogyan hozhattam volna rá gyalázatot azok után, amit anyámért és értem tett? Ez volt az egyik oka annak, hogy elmentem... ez, és a vágy, hogy megtudjam, ki vagyok és hová tartozom!
— Te Tanthalas vagy, az én szerelmesem és ide tartozol! — fakadt sírva Laurana. Lerázta csuklójáról a szorítását és maga ragadta meg a félelf kezét. — Lám! Még mindig viseled a gyűrűmet! Tudom is, miért mentél el. Azért, mert nem mertél szeretni engem? De ettől nem kell már félned... soha többé! Minden megváltozott. Atyámnak is oly tömérdek gondja van... nem lesz ellenére. Különben is te most igazi hős vagy! Kérlek, házasodjunk össze! Hát nem ezért jöttél vissza?
— Laurana — mondta Tanis lágyan, de határozottan —, a visszatérésem a véletlen műve...
— Nem! — kiáltott föl a lány eltaszítva magától a félelfet. — Nem hiszek neked!
— Te is hallottad Gilthanas történetét. Ha Porthios nem szabadít ki bennünket, már biztosan Pax-Tharkas bányáiban lennénk.
— Úgy találta ki az egészet! Nem akarja, hogy megtudjam az igazságot! Azért jöttél vissza, mert szeretsz. S engem semmi más nem érdekel!
— Ezt nem akartam neked elmondani, Laurana, de most már látom, hogy kénytelen vagyok — sóhajtotta Tanis elgyötörten. — Laurana, én valaki mást szeretek... egy emberlányt. A neve Kitiara. Ez nem jelenti, hogy téged nem szeretlek többé. Nagyon is szeretlek... — Tanis hangja elakadt.
Laurana csak bámult rá, arcából kifutott a vér.
— Szeretlek téged, Laurana, de mégsem vehetlek el feleségül, mert őt is szeretem. A szívem éppúgy két félből áll, mint a vérem. — Ezzel lehúzta ujjáról az arany fűzfalevelekből kovácsolt gyűrűt és átadta a lánynak. — Feloldalak a nekem tett ígéreted alól, Laurana! És kérlek, te is oldj fel engem.
Laurana elakadó lélegzettel vette át a gyűrűt. Könyörgő szemét Tanisra vetette, de amikor annak arcán nem látott mást, csak sajnálatot, fölsikoltott és messzire hajította a gyűrűt. Az egyenesen Tass lába elé esett. A surranó gyorsan fölkapta és beledugta egyik erszénykéjébe.
— Laurana — suttogta Tanis szomorún és karjába zárta zokogó kedvesét —, nagyon sajnálom... én nem úgy gondoltam...
Tasslehoff ekkor kicsusszant a bokor mögül és visszaszökdécselt az ösvényen.
— Hmm! — dünnyögte magában és elégedetten fölsóhajtott — most legalább tudom már, mi történik itt!
Tanis hirtelen arra ébredt, hogy Gilthanas áll mellette. — Laurana? — kérdezte talpra szökkenve.
— Nem történt baja, a cselédei hazahozták — felelte Gilthanas nyugodtan. — Mesélte nekem, mit mondtál neki. Szeretném, ha tudnád: én megértelek. Ez volt az, amitől mindig is rettegtem. Az ember felad, a többi ember után kiált. Megpróbáltam megmagyarázni neki is, remélve, hogy nem okozok vele fájdalmat. Ezután hallgat majd rám. Köszönöm, Tanthalas. Jól tudom, nem lehetett könnyű neked!
— Nem volt az — felelte Tanis és nagyot nyelt. — Én becsületes akarok maradni, Gilthanas... szeretem őt. Szívemből szeretem. Csak arról van szó, hogy...
— Nem kell többet mondanod! Hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, s ha nem is lehetünk igaz barátok, azért még őszintén becsülhetjük egymást. — Gilthanas arca elgyötörtén és sápadtan villant az alkonyi fényben. — Neked és barátaidnak készülnötök kell. Ünnepség lesz, amint az ezüst hold fölkel, utána összeül a Nagytanács. Elérkezett az idő, amikor döntenünk kell.
Ezzel Gilthanas eltávozott. Tanis még utánanézett, azután sóhajtva a többiekhez lépett, hogy fölébressze őket.
7
A búcsúzás. A társaság döntése
A Quailnostban rendezett ünnepség Aranyholdat anyja halotti torára emlékeztette. Az ünnepélyhez hasonlóan a tornak is vidám hangulatúnak kellett volna lennie... hiszen Könnydal végül is istennővé emelkedett. De népe nehezen nyugodott bele a csodálatos szépségű asszony halálába, így azután Que-shu népe olyan keserűséggel gyászolta meg őt, ami már szinte szentségtörésnek számított.
Könnydal halotti tora volt Que-shu népének emlékezetben a legnagyszerűbben megrendezett ünnep. Gyászoló férje nem sajnált rá semmilyen költséget. A mostanihoz hasonlóan, akkor is rengeteg volt az étel, amiből alig valaki fogyasztott egy keveset. Kényszerűségből még beszélgetéseket is kezdeményeztek, holott senkinek sem volt kedve a társalgáshoz. Néha azokat, akiket túlságosan eltöltött a bánat, távozásra szólították fel az ünnepi asztal mellől.
Az emlék oly elevenen jelent meg emlékezetében, hogy Aranyhold szinte most sem evett semmit: minden ételnek hamuíze volt a szájában. Zúgószél aggódva figyelte kedvesét. Az asztal alatt megkereste a kezét és Aranyhold mosolyogva viszonozta a szorítását.
Az elfek ünnepségét a nagy aranytoronytól kissé délre fekvő tágas udvarban rendezték meg. A város legmagasabb hegyének tetején, a kristályból és márványból épült teraszt nem övezték falak, így szabad kilátás nyílt a lent csillogó Qualinostra, a körülötte húzódó sűrű erdőre, sőt a távolban bíborló Tarsötét hegység déli nyúlványaira is. Aranyhold a Szóló jobbján foglalt helyet. Eleinte még próbálkozott némi udvarias csevegéssel, de gondjai és gyötrelmei hamarosan eluralkodtak rajta, s inkább elhallgatott.
A Szóló bal oldalán a lánya, Laurana ült. Mintha ott sem lenne a lakomán, csak ült lehajtott fejjel, hosszú haja eltakarta az arcát. Ha föl-fölnézett, tekintetével csak Tanist kereste és ebben a tekintetben minden benne volt. Tanis mindezt jól látta, sőt Gilthanas hideg tekintetét is, amitől teljesen elment az étvágya, és szemét föl sem emelte a tányérjáról. Szomszédja, Sturm, gondolatban már Qualinosti védelmét tervezgette.
Kova furcsán érezte magát és sehogy sem találta a helyét, mint a törpék általában az elfek társaságában. Különben sem kedvelte az elf ételeket, ezért rendre mindent visszautasított. Raistlin szórakozottan csócsálta ételét, miközben arányló szemével a vén Fizbant tanulmányozta. Tika is zavarban volt, és kényelmetlenül érezte magát a kecses elf hölgyek között, amitől egy falat sem ment le a torkán. Caramon úgy vélte, hogy most már érti, mitől olyan karcsúak az elfek: az étel gyümölcsökből, ízletes mártásokban főtt zöldségfélékből, kenyérből és sajtokból állt, ami mellé nagyon könnyű, fűszeres ízű bort szolgáltak föl. Négynapi éhezés után a ketrecben ez az étel semmit sem ért farkasétvágyának csillapítására.
Csupán ketten élvezték igazán a qualinosti lakomát: Tasslehoff és Fizban. A vén mágus egyoldalú vitát folytatott egy közeli nyárfával, míg Tasslehoff egyszerűen mindent élvezett, s csak később vette észre... némi meglepetéssel..., hogy két aranykanál, egy ezüstkés és egy tengeri kagylóból csiszolt vajas tálka az egyik zsákjában kötött ki.
A vörös hold nem látszott, Lunitari keskeny ezüstsarlója pedig éppen lefelé ereszkedett a nyugati égen. Miután feljöttek az első csillagok, a Szóló szomorúan intett kisebbik fiának. Gilthanas fölkelt és odaállt apjának széke mellé.
Fölemelte a fejét és énekeim kezdett. Az elf szavak fülbemászóan szép melódiában egyesültek. Éneke közben Gilthanas mindkét kezében egy-egy kis kristálylámpát tartott, s a szelíd gyertyafény megvilágította márványkemény arcvonásait. Tanis szemét lehunyva, fejét tenyerébe hajtva hallgatta az éneket.