— Idő kell, hogy ezt végiggondolhassuk — mondta Tanis, bár máris tudta, miként kell majd döntenie. A Szóló bólintott, mire az elf harcosok utat nyitottak nekik a tömegen át, és egy kisebb facsoporthoz kísérték őket, majd távoztak. Tanis barátai sorakoztak föl ünnepélyes arccal. Egész idő alatt azért küzdöttem, gondolta magában, hogy egyben tartsam ezt a csapatot. Most pedig, úgy látom, el kell válnunk egymástól. Nem kockáztathatjuk meg, hogy magunkkal vigyük a Korongokat Pax-Tharkasba, Aranyhold pedig bizonyára semmi áron sem válna meg tőlük.
— Én elmegyek Pax-Tharkas városába — szólalt meg végül. — És azt hiszem, elérkezett az idő, amikor el kell válnunk egymástól, barátaim. Mielőtt bármit szólnátok, hadd mondjam el még a következőket: azt szeretném, ha Tika, Aranyhold, Zúgószél, Caramon, Raistlin és te, Fizban az elfekkel tartanátok, hogy biztonságba helyezhessétek a Korongokat. Túlságosan is értékesek ahhoz, hogy netán valami bajuk essék a Pax-Tharkas elleni kétséges támadás során.
— Ez meglehet, félelf — suttogta Raistlin kámzsája mélyéről —, de Qualinosti elfjei között Aranyhold nem találhatja meg azt, akit keres.
— Ezt honnan tudod? — kérdezte Tanis megrökönyödve.
— Nem tud ez semmit, Tanis — vágott közbe Sturm keserűen —, sok üres beszéd...
— Nos, Raistlin!? — szegezte neki ismét a kérdést Tanis, rá sem hederítve a lovagra.
— Hallhattad Sturmot — sziszegte a mágus —, én nem tudok semmit! Tanis fölsóhajtott, nem erőltette tovább a dolgot és végignézett a társain: — Ti választottatok meg vezetőtöknek...
— Eegen, mi, komám — szólalt meg váratlanul Kova —, de a mostani döntésedet az eszed és nem a szíved sugallja. A lelked legmélyén pedig nem is hiszed igazán, hogy elválunk egymástól.
— Nos, ami engem illet, én nem maradok ezekkel az elfekkel — fonta össze karját a mellén Tika. — Veled tartok, Tanis. Én is harcoslány akarok lenni... mint Kitiara!
Tanis elfintorodott fájdalmában: Kitiara nevének puszta említése olyan volt számára, akár egy ökölcsapás.
— Én sem bujkálok az elfekkel — jelentette ki Zúgószél —, különösen úgy, hogy közben a fajtámbeliek harcolnak helyettem!
— S mi ketten egyek vagyunk — tette kezét a férfi karjára Aranyhold. — Különben — folytatta lágyabban — valahogy magam is tudom, hogy a mágusnak igaza van... a leendő vezér nincs az elfek között. Ők elmenekülnek a földjükről, nem harcolnak érte!
— Mindnyájan veled tartunk, Tanis — jelentette ki a törpe határozottan.
A félelf tanácstalanul nézett végig a kis csoporton, aztán elmosolyodott és megcsóválta a fejét. — Igazatok van... valóban reméltem, hogy nem kell különválnunk. Persze ez lenne a legésszerűbb, de lehet, hogy éppen ezért nem tesszük ezt.
— Most pedig talán alhatnánk egy kicsit — ásított hatalmasat Fizban.
— Várj csak egy pillanatig, öreg — fordult hozzá Tanis szigorúan —, te nem közülünk való vagy... neked föltétlenül az elfekkel kell tartanod.
— Valóban? — kérdezte a vén mágus csöndesen és szeméből eltűnt a megszokott kótyagos, bizonytalan kifejezés. Olyan átható, csaknem szúrós tekintettel mérte végig a félelfet, hogy az önkéntelenül hátralépett előle, majdnem kitapintható erőteret érezve az öregember körül, aki halk, de mégis határozott hangon így szólt: — Én oda megyek ezen a világon, ahová a kedvem tartja, s most úgy döntöttem, hogy melletted maradok Tanis félelf!
Raistlin úgy nézett Tanisra, mintha azt mondaná: “Nos, érted már?” A félelf szilárdan állta a tekintetét. Most már sajnálta, hogy korábban nem beszélte meg a dolgot a varázslóval, s azon töprengett, hogy tárgyalhatnának róla most, hogy eldőlt, a vénember mégiscsak velük marad.
— Beszélés Raistlin — mondta Tanis hirtelen átváltva tábornyelvre, arra a beszédmódra, amelyet a köznyelvből alakítottak ki Krynn földjén a vegyes fajú zsoldoscsapatok. Annak idején az ikrek is belekóstoltak a zsoldoséletbe, mint ahogy a társaság tagjainak többsége is. hogy megkeressék a mindennapi betevőjüket. Tanis tehát tudta, hogy Raistlin megérti őt. Abban pedig majdnem biztos volt, hogy az öreg viszont nem.
— Beszélés, ha akar — felelte a mágus ugyanazon a nyelven —, de én tudás kevés. — Benned félelem. Miért? Raistlin különös szeme a távolba révedt, úgy válaszolta megfontoltan: — Tudni nem, Tanis... de te igaz. Öreg... nagy erő. Én érez, és fél. — A varázsló fölsóhajtott, s úgy tűnt, mintha visszatérne valahonnan, ahová az imént elkalandozott. — De ő is igaz. Próbáld te megállít? Veszély, nagy veszély.
— Mintha máris nem lennénk elég nagy veszélyben — váltott vissza Tanis köznyelvre. — És csak súlyosbítjuk a helyzetünket, ha magunkkal cipeljük ezt a habókos vén mágust.
— Más is van, veszély, lehet — mondta Raistlin, és jelentőségteljes pillantást vetett a fivérére, majd maga is visszaváltott a köznyelvre: — Kimerültem, aludnom kell. Te még maradsz, testvér?
— Igen — felelte Caramon. — Még beszélnünk kell Tanisszal!
Raistlin bólintott és karját nyújtotta Fizbannak. Az öreg és a fiatal varázsló együtt távozott... közben a vén mágus végigvágott botjával egy fán, azzal vádolva “őt”, hogy az útjába állt.
— Mintha egy bolond varázsló nem lenne untig elég — dörmögte Kova. —No, én is lefekszem.
Lassacskán mind elszállingóztak, míg Tanis magára maradt Sturmmal és Caramonnal. Tanis komor képpel fordult feléjük. Úgy érezte, jól sejti, mire megy ki a dolog. Caramon vöröslő képpel tanulmányozta a csizmája orrát, Sturm a bajszát pödörgetve, töprengő képpel nézett a félelfre.
— Nos? — kérdezte végül Tanis.
— Gilthanas — felelte röviden a lovag.
Tanis fölvonta a szemöldökét és megvakarta a szakállát. — Ez az én dolgom, nem a tiétek — jelentette ki kerek-perec.
— Ez a mi dolgunk, Tanis — erősködött tovább Sturm —, mármint, ha ő vezet el minket Pax-Tharkasba. Ne vedd ezt tapintatlanságnak, de tisztában vagyunk vele, hogy közöttetek valami nézeteltérés van. Én láttam a szemét, Tanis, amikor rád nézett, és a helyedben sehová sem mennék vele, ha nincs egy barátom a hátam mögött!
Caramon homlokát ráncolva, komolyan nézett Tanisra: — Én tudom, hogy ő egy elf, meg minden — mormolta a nagydarab harcos csöndesen —, de ahogy Sturm is mondta, néha igazán olyan fura lesz valahogy a szeme. Te magad nem ismered ezt a sla-mori utat? Vagy nem találhatnánk meg mi magunk? Én nem bízom meg benne... sem Sturm... sem Raist.
— Figyelj rám, Tanis — szólt közbe Sturm, látva, hogy a félelf arca elsötétül a haragtól. — Ha Gilthanas valóban olyan nagy veszélyben volt Vigaszban, ahogy állítja, akkor hogyan üldögélhetett csak úgy a fogadóban? Aztán itt van ez a történet arról, hogy a csapata “váratlanul” belefutott egy egész seregbe. Tanis... ne rázd a fejed máris. Lehet, hogy nem is gonosz, csak megtévedt. És ha Verminaard kerítette valahogyan a hatalmába? Talán a Sárkány Nagyúrnak sikerült meggyőznie őt, hogy megkíméli a népét, ha... elárul bennünket! Lehet, hogy éppen ezért várt ránk ott, Vigaszban!
— Nevetséges! — csattant föl Tanis. — Honnan tudhatta volna, hogy éppen odafelé tartunk?