— A Xak-Tsarothból Vigasz felé vezető utunkat éppenséggel nem tartottuk teljesen utókban — vágott vissza Sturm hűvösen. — Útközben nem egy sárkányfattyúval találkoztunk, és a Xak-Tsarothból menekülők vígan rájöhettek, hogy a Korongokért mentünk oda. Lehet, hogy Verminaard jobban ismeri a mi külsőnket, mint a tulajdon anyjáét.
— Nem, ezt nem hihetem! — kiáltotta Tanis, mérgesen nézve Sturm és Caramon szemébe. — Mind a ketten tévedtek... az életemet tenném rá! Együtt nőttem föl Gilthanassal, jól ismerem őt! Igen, valóban volt közöttünk bizonyos nézeteltérés, de már megbeszéltük, és az ügy le van zárva. Akkor hiszem el, hogy elárulta a népét, ha te és Caramon árulókká lesztek! És... nem, én nem ismerem a Pax-Tharkasba vezető utat. Sohasem jártam ott. És még egy dolog — kiáltotta a félelf, most már igazán dühösen —, ha van egyáltalán valaki, akiben én nem bízom ebben a csapatban, akkor az a te drágalátos fivéred és az a vén varázsló! — nézett vádlón Caramon szemébe.
A nagydarab harcos elsápadt és lesütötte a szemét. Lassan elfordult. Tanis, miután visszanyerte önuralmát, hirtelen rájött, mit is mondott tulajdonképpen. — Sajnálom, Caramon — mondta és megfogta a sértődött harcos karját —, nem úgy értettem. Raistlin jó párszor megmentette az életünket e tébolyult út során. Csak arról van szó, hogy nem hihetek Gilthanas árulásában!
— Megértjük, Tanis — mondta Sturm nyugodtan —, és meg is bízunk az ítéletedben... de, túl sötét ez az éjszaka, hogy az ember csukott szemmel járjon benne, ahogy az én népem szólása tartja.
Tanis sóhajtva bólintott és másik kezét Sturm vállára tette. A lovag hirtelen átölelte őt, a három férfi egy percig néma csöndben állt, aztán elhagyták a ligetet és visszatértek az Ég Csarnokába. Hallották, hogy a Szóló még mindig a harcosaival tárgyal valamiről.
— Mit jelent az, hogy Sla-Mori? — kérdezte Caramon.
— Titkos út — felelte Tanis.
Tanis fölriadt és rögtön tőre markolatához kapott. Sötét árny tornyosult fölé, eltakarva a csillagokat. Gyorsan fölnyúlt megragadta és magára rántotta az alakot, tőre hegyét védtelen torkának szegezve.
— Tanthalas! — hallatszott egy, halk sikoly az acél villanása láttán.
— Laurana! — hördült föl Tanis.
A lány teste szorosan az övéhez simult. Érezte a lány remegését és most, hogy teljesen fölébredt, már a vállára omló hosszú, selymes haját is tisztán látta. Laurana csupán egy vékony hálóköntöst viselt. Köpenye lehullott a rövid küzdelemben.
Pillanatnyi vágyára hallgatva, Laurana fölkelt az ágyából és kisurrant az éjszakába, csak egy pelerint kanyarítva magára a hideg elleni védekezésül. Most pedig ott feküdt Tanis mellén és a félelemtől moccanni sem mert. Tanis olyan tulajdonságát ismerte meg most, amelyről azelőtt sejtelme sem volt. Ebben a pillanatban megértette, hogy ha ellenség lett volna, már holtan heverne... átvágott torokkal.
— Laurana... — ismételte meg Tanis a nevét és reszkető kézzel dugta vissza tőrét az övébe. Eltolta magától a lányt és fölült... haragudott magára, hogy megijedt és mérges volt rá, mert valami mély érzelmet szakított föl benne. Egy pillanatig, amíg a lány ráborult, csak a hajának illatát, karcsú testének melegét, csípője izmainak játékát és apró melleinek puhaságát érezte rendkívüli élességgel. Laurana még kislány volt, amikor ő elment... és visszatérve egy nőt talált a helyén... egy csodálatosan szép, kívánatos nőt!
— Abyss összes mélységére, mit keresel te itt éjnek évadján?
— Tanthalas! — suttogta a lány elfúlón és szorosan maga köré csavarva perelinjét. — Azért jöttem, hogy megkérjelek, változtasd meg a döntésedet. Hadd menjenek a barátaid az emberek kiszabadítására Pax-Tharkasba. Neked velünk kell jönnöd! Ne dobd el magadtól az életed! Atyám teljesen kétségbe van esve... nem hisz ennek a vállalkozásnak a sikerében... tudom, hogy nem hisz! De nincs más választása. Máris úgy gyászolja Gilthanast, mintha odaveszett volna. Én is félek, hogy elveszítem a fivéremet! Nem veszíthetlek el téged is! — és Laurana keservesen fölzokogott. Tanis gyorsan körülpillantott. Valahol a közelben elf őrségnek kell lennie. Ha az elfek rajtakapnák őt ebben a félreérthető helyzetben...
— Laurana — szólt a lányhoz és megrázta a vállát —, nem vagy többé gyerek. Felnőttél, méghozzá nagyon is gyorsan. De nem hagyhatom egyedül a veszélybe rohanni a barátaimat. Tudom, hogy milyen kockázatot vállalunk... nem vagyok vak! De ha ezáltal kiszabadíthatjuk az embereket Verminaard fogságából, és a ti népeteknek is megadhatjuk a menekülés lehetőségét, ezt a kockázatot mindenképpen vállalnunk kell! Eljöhet az az idő is, Laurana, amikor neked is kockára kell tenned az életedet valamiért, amiben hiszel... valamiért, ami többet jelent, mint maga az élet. Érted, amit mondok?
A lány dús aranyhajának erdejéből nézett fel rá... abbahagyta a zokogást és testének remegése is elállt. Mélyen belenézett a férfi szemébe.
— Érted amit mondok, Laurana? — ismételte meg a kérdést.
— Igen, Tanthalas... értem — felelte a lány.
— Akkor jól van — sóhajtott fel Tanis —, menj vissza az ágyadba. Siess! Csak veszélyt hozol rám. Ha Gilthanas meglátna bennünket így...
Laurana fölkelt és fürgén kisurrant a sűrűből, szellőként suhanva végig az utcákon és a házak között. Játszva kerülte ki az őröket és tért vissza apja házába... Gilthanassal együtt sokszor tették meg ezt az utat gyermekkoruk óta. Szobája felé lopakodva, egy pillanatra megállt hallgatózni apja és anyja ajtaja előtt. Fényt látott odabent és kesernyés szagot érzett... pergamentekercsek zizegését hallotta. Apja iratokat égetett. Azt is hallotta, amint anyja halkan magához szólítja apját. Laurana egy pillanatra kétségbeesetten lehunyta a szemét, azután keményen összeszorította az ajkát és végigszaladt a sötét, hideg folyosón a hálószobája felé.
8
Kétségek. Csapda! Egy új barát
Az elfek még pirkadat előtt fölébresztették vendégeiket. Az északi látóhatáron viharfelhők gyülekeztek és Qualinosti felé nyújtogatták zsákmányra éhes ujjaikat. Gilthanas reggeli után érkezett hozzájuk, kék zekébe és páncélingbe öltözve.
— Itt van az útravalónk — mutatott a kezükben csomagokat tartó elf harcosokra. — Fegyvert és páncélt is adhatunk, ha szükségetek van rá.
— Tikának páncélra, pajzsra és kardra van szüksége — mondta Caramon.
— Előteremtjük, amit csak lehet — felelte Gilthanas —, bár nem tudom, találunk-e teljes páncélzatot ilyen kis méretben.
— Hogy érzi magát Vasverő Theros? — kérdezte Aranyhold.
— Kényelmesen pihen, Mishakal papnője — hajolt meg tisztelettel Gilthanas Aranyhold előtt. — Népem természetesen magával viszi, amikor távozik innen. Különben nyugodtan elbúcsúzhatsz tőle.
Hamarosan visszatértek az elfek, a Tikának szánt mindenféle fajtájú és formájú páncéllal és az elf hölgyek által kedvelt könnyű, rövid karddal fölszerelkezve. Tika szeme fölragyogott a sisak és a pajzs láttán. Mindkettő finom elf munka volt: csiszolt és ékkövekkel díszített.
Gilthanas átvette az elf harcostól a sisakot és a pajzsot. — Még meg kell köszönnöm neked, hogy megmentetted az életemet, ott a vendéglőben —mondta a lánynak. — Fogadd el ezt tőlem! Anyám ünnepi páncélja ez, amely még a testvérháborúk ideje előttről származik. Tulajdonképpen a húgom öröksége lenne, de Lauranával együtt úgy véltük, hogy nálad lesz a legjobb helyen.