— Milyen gyönyörű! — kiáltotta Tika elpirulva. Átvette a sisakot, majd zavartan nézett a páncélzat többi darabjaira. — Nem tudom, mi hová való — ismerte be.
— Majd én segítek! — ajánlkozott Caramon lelkesen.
— Bízzátok rám! — szólt közbe ekkor Aranyhold keményen, és az egész fegyverzetet fölnyalábolva betessékelte Tikát a fák közé.
— Ugyan, mit érthet ő a páncélokhoz!? — méltatlankodott Caramon.
Zúgószél a harcosra nézett és elmosolyodott, a kemény vonásait meglágyító, ritka mosolyával. — Ne feledd, hogy ő a Főnök Lánya — magyarázta —, apja távollétében ő vezette harcba a törzsünket. Majdnem mindent tud a páncélokról, harcosom... és még többet az alatta dobogó szívekről.
Caramon elvörösödött. Zavarában fölkapott egy élelmiszercsomagot és belekotort. – Mi ez a vacak? – kérdezte.
— Quith pa – válaszolta Gilthanas. – A ti nyelveteken vastartalék… hetekig elég lesz, ha úgy adódik.
— Valamiféle szárított gyümölcsnek látszik – dörmögte Caramon fintorogva.
— És valóban, az is – felelte neki Tanis mosolyogva.
Caramon felhördült.
A hajnal halvány sugárdárdákat döfött a gyülekező viharfelhőkbe, amikor Gilthanas kivezette a kis csapatot Qualinostiból. Tanis mereven előre szegezte tekintetét... a világért sem nézett volna hátra. Magában azt kívánta, hogy végső hazatérte kellemesebb legyen. Reggel nem találkozott Lauranával, s bár titokban örült neki, hogy elkerülte a könnyes búcsúzást, mégis folyton az járt az eszében, miért nem köszönt el tőle a lány.
A dél felé vezető út fokozatosan ereszkedett lefelé. Sűrű bozót nőtte be, de az elf harcosok Gilthanas vezette előőrse valamelyest megtisztította, s így viszonylag könnyen járható volt. Caramon az újdonsült páncéljában feszengő Tika mellett bandukolt és a kardforgatás fortélyait magyarázta neki, de a “tanítómester” nem tudta, mire vállalkozott.
Aranyhold csípőig fölhasította Tika szoknyáját, a könnyebb mozgás végett. A lány lába kivillant járás közben és olyan volt, amilyennek Caramon mindig is elképzelte a legszebb női lábat: formás és kerekded. Ennélfogva Caramon nehezen összpontosított a témára. Tanítványának szépségében elmerülve nem vette észre, hogy fivére eltűnt.
— Hol van az ifjú varázsló? — kérdezte Gilthanas ridegen.
— Még valami baja is eshetett — dörmögte Caramon aggodon, önmagát átkozva, hogy megfeledkezett a fivéréről. A harcos kivonta kardját és visszafordult az ösvényen.
— Szamárság! — állította meg Gilthanas —, ugyan mi történhetne vele, hiszen több mérföldnyi távolságban nincs egy fél ellenség sem! Bizonyára csak úgy elvonult valahová... valami dolgát elintézni.
— Hogy? Mit beszélsz? — hördült föl Caramon.
— Talán azért ment, hogy...
— ...összeszedjem a varázslatokhoz szükséges dolgokat, elf barátom — suttogta Raistlin, a bokorból előbújva —, és hogy kiegészítsem a köhögésem elleni fűkészletemet.
— Raistlin! — kiáltott föl Caramon, kis híján összeroppantva fivére csontjait a megkönnyebbüléstől. — Nem lett volna szabad egyedül elmenned, veszélyes lehet.
— A varázsszereim titkosak — sziszegte Raistlin ingerülten és félretolta fivérét. Varázspálcájára támaszkodva hamarosan csatlakozott az előtte haladó Fizbanhoz.
Gilthanas gyors pillantást vetett Tanisra, aki válaszul csak vállat vont és megrázta a fejét. Ahogy előre haladtak, az ösvény egyre meredekebbé vált és a nyárfákat síksági fenyvesek váltották fel. Tiszta csermelyhez értek, amely hamarosan zúgó patakká nőtt, ennek partja mentén haladtak tovább dél felé.
Amikor megálltak, hogy sietve bekapjanak valamit, Fizban zöttyent le Tanis mellé. — Valaki követ bennünket — suttogta élesen.
— Micsoda? — kapta föl a fejét Tanis és hitetlenül nézett a vénember szemébe.
— De igen — bizonygatta az öreg komolyan —, láttam, amint ott bujkál a fák között.
— Az öreg azt állítja, hogy valaki a nyomukban van.
— Hah! — nyelte le Gilthanas utolsó quith-pa falatját ingerülten. — Ostobaság! Különben is ideje indulnunk. Sla-Mori még jó pár mérföldnyire van, és estére mindenképpen oda kell érnünk.
Még jó néhány órát vonultak a megtépázott fenyvesen át. A lemenő nap egyre hosszabb árnyékokat vetett az ösvényre, amikor váratlanul egy tisztáshoz értek.
— Állj! — suttogta Tanis és riadtan visszalépett a fák közé. Az éber Caramon kirántotta kardját, másik kezével meg figyelmeztetően intett Sturmnak és a fivérének.
— Mi az? — csipogta Tasslehoff. — Nem látok semmit!
— Csitt! — intette le Tanis a surranót keményen, mire Tass maga tette a szájára a kezét, megspórolva a mozdulatot a félelmek.
A tisztáson nem sokkal azelőtt véres csata dúlhatott. Emberek és hobgoblinok holttestei hevertek szerteszét a brutális halál iszonyatos pózaiba merevedve. A társaság tagjai riadtan néztek körül, hosszú pillanatokig némán figyeltek, de a közeli patak csobogásán kívül nem hallottak semmit.
— Több mérföldnyi távolságban nincs egy fél ellenség sem — nézett Sturm Gilthanasra, és már mozdult, hogy kilépjen a tisztásra.
— Várj! — állította meg Tanis —, azt hiszem, ott láttam valamit megmozdulni...
— Talán valamelyikben még maradt némi élet — mondta a lovag hűvösen és előrelépett. A többiek óvatosan követték. Két hobgoblin teteme alól halk nyögés hallatszott. A harcosok, fegyvereiket készen tartva közelebb léptek a hullákhoz.
— Caramon... — intett a nagydarab legénynek Tanis. A harcos félregördítette a tetemeket, kiszabadítva alóluk a nyögdécselő alakot.
— Ember — jelentette Caramon —, és csupa vér. Úgy látom, eszméletlen. Mind közelebb léptek, hogy jobban lássák a földön fekvő férfit. Aranyhold már mozdult volna, hogy mellé térdeljen, de Caramon megállította.
— Ne fáradj! — mondta csöndesen. — Semmi értelme meggyógyítani, ha utána úgyis meg kell ölnünk. Ne feledd, Vigaszban emberek is harcoltak a Sárkány Nagyúr seregében.
Alaposabban megvizsgálták a sebesültet. Jó minőségű, bár eléggé megtépázott páncélinget viselt. Ruhája is drága, de feltűnően viseltes volt. A férfi harmincas éveinek vége felé járhatott. Haja sűrű, fekete, álla erős, arcvonásai szabályosak. Az ismeretlen kinyitotta a szemét és ködös tekintettel nézett a társaságra.
— Hála a fürkészek isteneinek — hörögte rekedten —, a barátaim... meghaltak mind?
— Legelőször is magaddal törődj! — mordult rá Sturm ridegen. — Különben is, kik a barátaid, az emberek vagy a hobgoblinok?
— Emberek... a sárkányfattyak ellenségei... — itt benne rekedt a szó, szeme nagyra nyílt. — Gilthanas?!
— Eben — ismerte föl Gilthanas mérsékelt meglepetéssel. — Hogy menekültél meg a szurdokbéli csatából?
— No és te, ha már erről van szó? — próbált meg talpra állni a sebesült. Caramon nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, amikor Eben hirtelen riadtan előremutatott: — Nézzétek! Egy sark...
Caramon elengedte és megpördült, mire a szerencsétlen nyögve visszahanyatlott.
Tizenkét sárkányfattyú állt kivont karddal az erdőszélen.
— Minden erre vetődő idegent a Sárkány Nagyúr elé kell állítanunk kihallgatásra — szólalt meg egyikük. — Felszólítalak, hogy jöjjetek velünk békességgel!
— Úgy tudtam, hogy ezt az ösvényt, amely Sla-Morihoz vezet, senki sem ismerheti — mondta Sturm jelentőségteljes pillantást vetve Gilthanasra. — Legalábbis az elf szerint!