— Mi nem engedelmeskedünk Verminaard Nagyúr parancsainak! — kiáltotta Tanis, figyelmen kívül hagyva a lovag megjegyzését.
— Hamarosan engedelmeskedtek! — vicsorogta a sárkányfattyú és intett a társainak, akik azonnal támadásba lendültek.
Az erdő szélén álldogáló Fizban ekkor valamit kihúzott az iszákjából és néhány szót mormolt.
— Csak tűzgolyót ne! — ragadta meg Raistlin a vén mágus kezét. — Még megperzselsz itt mindenkit!
— Hmm, meglehet... alighanem igazad van — sóhajtotta az öreg csalódottan, de nyomban föl is derült: — Várj csak! Kitaláltam valami mást!
— Csak rejtőzz el és maradj itt — parancsolt rá Raistlin —, én megyek a testvéremhez!
— Hm, hogy is volt az a vacak varázsige? — töprengett a vén mágus.
Tika, új kardjával a kezében a félelemtől és izgalomtól reszketett. Az egyik sárkányfattyú egyenesen felé rohant, ő pedig hatalmas csapással fogadta. A penge mérföldekre kerülte el támadóját és mintegy ujjnyira süvített el Caramon feje mellett, aki háta mögé penderítette a lányt és kardjának lapjával leütötte a támadót. Még mielőtt az fölállhatott volna, a harcos rátiport és eltörte a nyakát.
— Maradj mögöttem — szólt Tikára, szemét vadul csapkodó kardjára szegezve. — Különben — tette hozzá idegesen —, szaladj azokhoz a fákhoz az öreggel és Aranyholddal! No, légy jó kislány!
— Nem megyek — makacskodott Tika —, majd én megmutatom nekik! — dünnyögte, miközben izzadó tenyere csak úgy csúszkált a kard markolatán. Két újabb sárkányfattyú rontott Caramonra, de már mellette állt Raistlin és ketten, a mágiát és az erőt egyesítve vették föl a harcot az ellenséggel. Tika megértette, hogy csak az útjukban lenne, és a varázsló haragjától még a sárkányfattyaknál is jobban félt. Körülnézett hát, nincs-e valaki másnak szüksége a segítségére. Sturm és Tanis egymás mellett harcolt, Gilthanas hihetetlen párt alkotott a törpével, Tasslehoff pedig a földbe szúrta abroncsbotját, és megsemmisítő kőzáport zúdított a támadókra. Aranyhold a fák alatt állt Zúgószél közelében. A vén mágus előkotort egy varázskönyvet és azt lapozgatta lázasan.
— Háló... háló... hogy is van, na... — motyogta.
— Ahh! — a háta mögött felharsanó hördülésre Tika majdnem elharapta a nyelvét rémületében. Megfordulva, ijedten elejtette a kardját, amint egy sárkányfattyú iszonyún vihogva rugaszkodott a levegőbe, hogy rávesse magát. Tika páni félelmében két kézre fogta a fegyverét és belevágta támadója ijesztő hüllőképébe. Az ütés ereje majdnem kiszakította kezéből a kardot, de a teremtményt is ájultan terítette a földre. A lány fölkapta elejtett kardját és az undortól eltorzult arccal a sárkányember szívébe mártotta. Annak teste azonnal kővé dermedt, szilárdan magába zárva a fegyvert. Tika hiába rángatta, meg sem moccant.
— Balról, Tika! — visította Tasslehoff élesen.
A lány megfordult és egy újabb sárkányfattyút látott közeledni. Kardját előrelendítve kivédte ellenfele döfését. Azután a rémület szülte erővel újra meg újra lesújtott kardjával a hüllőlényre... miközben csak egyre gondolt: mindenáron meg kell ölnie. Addig csépelte, míg valaki meg nem érintette a karját. Vérfoltos pajzsával hirtelen megpördült és Caramont látta meg maga előtt.
— Jól van már — csitította a nagydarab harcos —, vége van, Tika, elpusztult mind. Derék lány vagy, nagyon jól csináltad!
Tika csak pislogott, az első pillanatban nem ismerte föl Caramont, de aztán reszkető kézzel leengedte fegyverét.
— Nem valami jól bántam a karddal — motyogta egyre jobban remegve az átélt félelemtől és a rátámadó szörnyeteg emlékétől.
Remegését látva Caramon átölelte és csöndesen megsimogatta verejték áztatta vörös fürtjeit.
— Bátrabb voltál, mint sok férfi... sok tapasztalt harcos — mormolta a harcos mély hangon.
Tika mélyen a férfi szemébe nézett. Félelme feloldódott a diadal érzetében. Szorosan Caramonhoz simult. A férfi izmainak tapintása, átizzadt bőrvértjének illata csak fokozta izgalmát. Tika átkarolta a nyakát és olyan hevesen csókolta meg, hogy fogával fölsebezte az ajkát. Megérezte szájában a kiserkenő vér ízét.
A meglepődött Caramonba enyhe fájdalom hasított, amely furcsán ellentétes volt a lány puha ajkával és elöntötte szívét a vágy. Ezt a lányt jobban kívánta, mint bárki mást, pedig nem kevés nővel akadt már dolga életében. Elfeledkezett róla, hol van és kik vannak körülötte. Agya fölforrósodott, a vére tüzelt, fájón markolt lelkébe a szenvedély. Mellére ölelte Tikát és elborította csókjaival.
A roppant erejű ölelés fájdalmas gyönyörűséget okozott a lánynak. Azt kívánta, hogy egész valóját borítsa el ez a fájdalom, de ugyanakkor hirtelen valami hideget és rémületet is érzett. Visszaemlékezve azokra a szörnyűségesen nagyszerű dolgokra férfi és nő között, amelyekről a többi pincérlány mesélt neki, különös pánik fogta el. Caramon elveszítette minden valóságérzékét. Ölébe kapta a lányt, hogy vad vágyától űzve máris rohanjon vele az erdőbe, amikor hideg, ismerős kéz nehezedett a vállára. Amint testvérét megpillantotta maga előtt, a harcos visszanyerte józan ítélőképességét. Kíméletesen talpára állította Tikát. A lány zsibbadtan és szédülten nyitotta ki a szemét és Raistlint látta a fivére mellett, amint különös, csillogó tekintettel méregeti őt.
Tika mélyen elpirult. Hátralépett, belebotlott a sárkányfattyú tetemébe, fölkapta a kardját és elrohant. Caramon nyelt egyet, megköszörülte a torkát és mondani akart valamit, de Raistlin utálkozó pillantással végigmérte és visszaballagott Fizbanhoz. Remegve, akár egy újszülött bárány, a harcos szaggatottan fölsóhajtott és odament, ahol Sturm, Tanis és Gilthanas beszélgetett az Eben nevű férfival.
— Nem, egészen jól vagyok — bizonygatta az utóbbi. — Csak egy kicsit megszeppentem, amikor megláttam ezeket a teremtményeket. Tényleg van közöttetek valami pap? Ez igazán nagyszerű, de ne pazaroljátok rám a gyógyító erejét. Csak egy kis karcolás. Több rajtam az ő vérük, mint a magamé. Ezeket a sárkányfattyakat követtük az erdőben a csapatommal, amikor ránk támadt vagy negyven hobgoblin.
— És egyedül te maradtál, hogy ezt elmeséld nekünk — jegyezte meg Gilthanas.
— Igen — válaszolta Eben, viszonozva az elf gyanakvó pillantását. — Mint tudod, tapasztalt kardforgató vagyok. Ezeket itt megöltem — mutatott a szerteszét heverő hat hobgoblin hullájára —, de azután csak legyűrt a túlerő. Biztosan azt hitték, hogy meghaltam, azért hagytak itt. No de elég az én hőstetteimről! Amint látom, ti sem akárhogy bántok a fegyverrel. Különben hová tartotok?
— Egy helyre, amelynek a neve valami Sla... — kezdte Caramon, de Gilthanas leintette.
— A küldetésünk titkos — mondta az elf, azután enyhültebben hozzátette: — Egy tapasztalt kardforgató persze nem jönne rosszul.
— Mivel a sárkányfattyak ellen vagytok, a ti harcotok az én harcom is — vágta rá Eben készségesen. Kihúzta a zsákját az egyik hobgoblin teteme alól és a vállára vetette.
— A nevem Kőmorzsoló Eben. Kapuból való vagyok. Talán hallottatok is a családomról. Miénk az egyik legnagyobb ház, kissé nyugatra... Ekkor a tisztás fölött ragacsos, szállongó pókhálószerűség jelent meg.
A nap éppen lebukott, amikor a csapat kiért egy magas hegycsúcsok övezte, tágas síkságra. A táj fölötti uralomért a hegyekkel versengve magasodott előttük a hágókat védő, Pax-Tharkas nevű erődítmény. A társaság megilletődött csöndben bámult föl a falaira.