– Nem lesz rá ideje. Philippa asszony tavasznál tovább nem marad, Coucyban pedig tökéletesítheted a tudását. Egyelőre az a fontos, hogy jól meg tudja védelmezni a feleségemet, és bizalmat nyújtson a szolgáknak, ha kellemetlen találkozások éri őket.
– E tekintetben megnyugtathatom. Erős fiú.
– Ez a lényeg. Öltözzön fel, Renaud, és jöjjön a szobámba – fordult a fiú felé, aki éppen az ingét kötötte be, mielőtt felöltötte zubbonyát. Egy perccel később az asztal előtt találta magát, ahol a báró megérkezésükkor írt. Raoul visszaült a székébe, de nem vette fel a tollat. Gondterheltnek látszott. Időről időre, mintha megnyugvást keresne, felnézett a fiúra, majd a karfára könyökölve, állát öklére támasztva álmodozásba merült, melyet Renaud nem mert megtörni.
Végül felsóhajtott és elszánta magát:
– Azon tűnődöm, nem követek-e el súlyos óvatlanságot azzal, hogy egy ilyen fiatal fiúra bízom a feleségemet?
– Erre én nem adhatom meg a választ, báró úr. Csak annyit mondhatok, hogy minden erőmmel és véremmel védelmezni fogom a hölgyet, de ha nagyuram ennyire aggódik, talán el kellene halasztania az utazását… vagy magával kellene vinnie Philippa asszonyt.
– Hallotta az imént: mindkét megoldás lehetetlen: muszáj visszamennem Coucyba, a feleségem pedig itt akar maradni. Nagyon ragaszkodik a királynéhoz, aki szinte anyai kedvességgel viseltetett iránta, amikor udvari kisasszonya volt…
Renaud-ban még túlságosan erős volt vidékies őszintesége, és képtelen volt elfojtani meglepetését:
– Szinte anyai? Úgy tudom, a királyné egészen fiatal. Naiv felkiáltása mosolyt csalt Raoul báró arcára.
– Nemes feleségem pedig már nem egészen az? A tévedésének az az oka, hogy nem járatos az udvar dolgaiban. Két királyné van, akik közül nem Provence-i Marguerite, Lajos királyunk felesége a fontosabb, hanem az édesanyja, az előkelő és rendkívül bölcs Kasztíliai Blanka, aki igen járatos a királyság ügyeiben, ahogyan azt bebizonyította a régensség során, melyet a fia kiskorúsága idején töltött be. A király sokat ad a tanácsaira. De térjünk vissza az eredeti témánkhoz. A habozásom nem bizalmatlanság önnel szemben, Renaud, mindössze attól tartok, hogy a feleségem veszélyben van…
– Az előző apród meggyilkolása miatt?
– Részben, de ez nem minden: két évvel ezelőtt fiunk született, szép volt és egészségesnek látszott, mégsem élt sokáig. Három hónaposan szörnyű hasmenésben meghalt. A csecsemőknél gyakran előfordul ilyesmi, és az orvosok azt mondták, egyszerű balszerencse. Philippa asszony azonban azóta sem jött rendbe. Ráadásul rosszullétek törnek rá, mindig az után, hogy közeledtem hozzá.
– Nagy szomorúság… De mi lenne a kapcsolat a szolgája halálával?
– Mindent elmondok magának, hisz tisztában kell lennie a helyzettel. A fülembe jutott, hogy a rossz nyelvek azt beszélik, a feleségem, miután feladta a reményt, hogy gyermeke szülessen tőlem, neki adta magát. A bánat, melyet a halála ébresztett benne, tovább erősítette a szóbeszédet. Ha a közeljövőben valami baj éri a bárónét, engem vádolnának, hogy megöltem…
– No de… miért?
– Hogy feleségül vehessek egy másik nőt… aki fiatalabb és szebb. Ami, ezt feltétlenül el kell mondanom, meg sem fordult sem a fejemben, sem a szívemben.
Renaud-nak a fülébe csengett Philippa asszony vádja egy nővel szemben, akinek már nem emlékezett a nevére.
– Ki merészelné nagyuramat vádolni?
– A sógorom, a nagy hatalmú Dammartin gróf, aki nagyon szereti a húgát, és azt hiszi, rosszul bánok vele. Azután ott van a saját fivérem is, és nem lehetetlen, hogy kettőjük gyűlölete egymásra talál. Ezért kell nagyon vigyáznia új úrnőjére. És saját magára is egy idő után. Alighogy megérkezett, nem vádolhatják azonnal azzal, hogy a kedvese. Mindenesetre csak elkötelezett szolgákat hagyok itt, akikre bizton számíthat.
Úgy gondolja, változatlanul el tudja látni a nehéz feladatot, mellyel megbízom?
Becsületbeli kérdés volt, hogy igennel feleljen, és Renaud így is tett. Ugyanakkor egyre furcsábbnak találta ezt a történetet. Adam testvér, aki sok mindent tudott, bizonyára nem tudta, mi folyik a szép, új palotában, ahová elhozta őt, s még kevésbé azt> milyen súlyos felelősség nyomja majd a vállát. Itt volt rögtön a hihetetlenül bizalmas vallomás: nem volt természetes, hogy egy előkelő úr azonnal bizalmába avat egy zöldfülű újoncot. Renaud mégis őszinte rokonszenvet érzett új ura iránt.
Szomorúsága és aggodalma nem volt tettetett, erre esküdni mert volna. Ebből vajon az következik, hogy olyan nagy bajban van, hogy inkább egy fiatal ismeretlenbe veti a bizalmát, mint számos fegyvernökébe, inasába vagy más kipróbált emberébe, akik háza népét alkotják?
Renaud egyelőre letett róla, hogy kibogozza az erősen összekuszálódott szálakat, és úgy döntött, az a leghelyesebb, ha a lehető legpontosabban ellátja a feladatát.
Megkezdte szolgálatát, és elkísérte Philippa asszonyt és Flore d'Ercrit a közeli Saint-Jean-en-Grève-templomba, mely úgy húsz éve a kerület fő parókiája volt arra az időre, míg kibővítik és újjáépítik az öreg Saint-Gervais-Saint-Portais-kápolnát. Vecsernyére igyekeztek, és gyalog indultak el, annyira közel volt a templom, elfátyolozva, ahogyan az előkelő hölgyekhez illik.
Az egyszerű szertartás, melyet jól ismert, sokat elárult Renaud-nak. Új urainak viselkedése talán kissé különös volt, de a hölgyek őszinte áhítatához nem fért kétség.
Felemelt fátyluk alatt megfigyelhette, milyen elmélyülten imádkoznak. Még a szépséges kísérő, akinek fellépését nagyon merésznek találta, ő is áhítat átjárta arccal fordult az oltár fénye felé. Raoul felesége meg sem próbálta elrejteni a lehunyt szemhéja alól csorgó súlyos könnycseppeket: nagyon mély lehetett a bánata. Renaud megcsodálhatta a nagylelkűséget is, mellyel a templom kijáratánál adakozott az ott tolongó nyomorultaknak…
Másnap reggel Coucy útnak indult nagy északi kastélya felé, mindössze fegyvernöke és szűk kísérete társaságában, hogy a lehető legkevesebb embert vonja el felesége védelmétől. Az új apródnak hátrahagyta Gilles Pernont, akivel a fiú közelebbi ismeretséget kötött, és akivel kitölthette a napját, ami társasága nélkül igen unalmas lett volna. Philippa csak a mise kedvéért hagyta el a házat, hímzéssel és szövéssel töltötte az időt hölgyei körében, és nem hívatta magához. Renaud nem minden aggodalom nélkül várta, hogy felkéri, hogy énekeljen vagy mondjon el egy verset, de semmi ilyesmi nem történt. Lassan, nyomasztóan teltek az órák. D'Ercri kisasszony is gondterheltnek látszott, és alig szólt hozzá. A másnap ugyanígy kezdődött: a mise után Renaud megkérdezte, mi lesz a dolga, mire azt felelték, foglalja el magát kedve szerint, de maradjon a közelben. Szerencsére ott volt Gilles Pernon, különben csak fel-alá járkálhatott volna az udvarban vagy a gyümölcsösben, ahol megjelentek a rügyek, vagy a fegyverterem és a kis kamra között, melyet szobaként kapott az istálló mellett. Nem volt szabad felfedezőútra mennie a nagyvárosba, melynek lüktetését maga körül érezte, s melynek forgataga álmodozásra indította.
Csalódott volt. Annyira, hogy miután egy órán át gyakorolt az öreg mesterrel, a sör mellett, melyben felfrissülést kerestek, akaratlanul is panaszkodni kezdett: