Az udvarnagy égnek emelte a karját:
– Istenem! Micsoda ügy! Úgy tűnik, a távollétünkben mindenki megbolondult itt!
Épp ideje volt visszatérnünk. De nyugodtan halhat meg! Gondoskodom mindenről!
Igen, gondoskodom! Haladéktalanul!
Ezzel futva elhagyta az őrházat, miközben az egyik első emeleti cellában Renaud-t vasra verték, és magára hagyták gondolataival, melyekben keserűség keveredett végtelen gyengédséggel és a pillanat varázslatával, amikor Marguerite azt mondta, szereti. Soha nem remélte ezeket a szavakat, mégis elhangzottak, bár a királyné hozzátette, hogy ennél többet nem várhat tőle. Ez lesz tehát az útravalója arra a néhány órára, mely még elválasztja a haláltól. Hisz nem táplált illúziókat: a hóhérra bízza majd a király, hogy megszabaduljon a férfitól, akit a felesége hálószobájában talált.
Kevesebb mint hét év alatt harmadszor volt börtönben, hisz megszabadult a manszuraiból is. Negyedik alkalom nem lesz, és végül is jól van így: nem tudta, mi értelme lehetne még az életének. Balduin és Thibaut igazi keresztje megsemmisült, Robert d'Artois, akit oly nagy szeretettel szolgált, átlépett a hősök mennyországába, melyet Renaud nem volt biztos benne, hogy kiérdemelt. Igaz, ott volt a király, de a lovag a lelke mélyén tudta, hogy sohasem szerette. Talán, mert túl magasan helyezkedett el számára, a szerény halandó számára, túlságosan nagy, túlságosan nemes, túlságosan Isten felé forduló volt! A szentség, melyre Lajos törekedett – s melyet bizonyára el is ér! – túlságosan tiszta, túlságosan éteri környezetet teremtett körülötte a közönséges halandók számára. A kasztíliai asszony ilyennek nevelte, tökéletes acélból faragta, melynek ragyogása elkápráztatott, de élei sebeket ejtettek. S
ezeken az éleken Marguerite végül talán halálra sebzi magát! Marguerite! Egy pillanatra ajkaik egyesültek, lélegzetük egybefonódott. Egy ilyen pillanat megért egy életet, és a lovag – a király szemében gonosztevő – ezt viszi magával a földbe, mely hamarosan betemeti. Csak abban reménykedett, hogy gyors lesz a halál, és megkímélik a felségsértésért járó borzalmaktól. Nem azért, hogy elkerülhesse az utolsó sóhajt, mely csak hörgés lenne, hanem hogy Marguerite ne az akasztófán himbálózó, megtépázott, vérző test emlékét őrizze meg. Sancie-t – most már tudta, mennyire fontos neki a lány
– Joinville-re, Pernonra és Basile-ra bízza, és önmagával és a világgal megbékélve hal meg… Remélve, hogy Isten végtelen irgalmában befogadja félresiklott életét. Hosszan imádkozott, és kissé erőt merített belőle.
Eltelt a nap, és beesteledett, mire érte jöttek: két katona egy őrmester parancsnoksága alatt, akik nem az udvaron át, hanem elhagyatott folyosókon vezették egy kis kápolnába, melyet egykor Henri de Champagne építtetett a feleségének, Isabelle-nek. Ott várta személyesen a király, fehér alak az oltár előtt térdelve, melyet mindössze két piros gyertya világított meg. Annyira belemerült imájába, hogy úgy tűnt, nem is hallja az ajtó nyikordulását, az őrmester léptét, a fogoly láncainak fémes csörgését…
Egy végtelenségig tartó pillanat után Lajos felállt, egy intéssel kiküldte az őrmestert, majd bő ruhaujjába rejtette a kezét, és leült a magas, faragott padra az oltár bal oldalán. Végre megszólalt:
– Courtenay lovag, ön itt inkább Isten, mint az én színem előtt áll, hogy feleljen a tetteiért. Vagyis tilos hazudnia.
– Nincs okom hazudni. Tegnap azzal, hogy a királynéhoz mentem, nem volt más célom, mint hogy megmentsem!
– Mitől?
– A veszélytől, melyet Fos kisasszony jelenléte jelent számára. A fivére, Roncelin megesküdött, hogy látványos bosszút áll a királyon és az övéin. A húga az eszköze.
– Mit vétettünk ezen Roncelin ellen?
– A lány, akit szeretett, Montségur máglyáján halt meg. A várúr lánya volt, és követte az édesanyját a lángokba…
– Ó!
Csönd lett. A király gondolataiba merült. Renaud érezte, hogy a békés kápolna megtelik a hatalmas tűz ropogásával, az áldozatok kiáltásaival… Amikor Lajos megszólalt, inkább önmagához, mint megláncolt foglyához beszélt:
– Nem akartam! A törvény azonban törvény, és az eretnekséget – különösen az ilyet! – ki kell irtani. Azok a szerencsétlenek tagadták Krisztus istenségét, megosztották a világot egy fényisten és egy árnyékisten között, a földet rossznak tekintették és elítélték, mint az ördög művét. A földet! Franciaország, szép királyságom a sátán műve lenne? Ez az őrültség megbocsáthatatlan bűn. Foglyáról megfeledkezve szeme az oltár mögé festett nagy bizánci keresztre szegeződött, s arcán könnyek csorogtak végig.
– Ki ez a Roncelin de Fos? – kérdezte hirtelen.
– A Templom egyik tisztje…
A király azonnal kihúzta magát, öklével a szék karfájára támaszkodva.
– A templomosok! Már megint ők!
Felhorkanó haragja elfeledtette vele a hely szentségét, ezért gyors imára térdre ereszkedett, majd ahogy felállt, folytatta:
– Fos kisasszony meghalt. Messire d'Escayrac saját kezűleg ölte meg. Bezárta a lovagot egy szobába, ahonnan sikerült kiszabadulnia, és a fiam dajkájánál találta az énekesnőt, késsel a kezében, éppen abban a pillanatban, amikor meg akarta ölni őket.
D'Escayrac nem habozott: kardja csak egyszer csapott le! Ami a cinkosait illeti – hisz voltak cinkosai a palotában –, őket lefogták…
– Istennek legyen hála! – suttogta Renaud, s megkönnyebbülésében eszébe sem jutott, hogy jó szándéka utolsó bizonyítéka a lánnyal együtt eltűnt, hisz Sancie hamis levele elveszett, Elvira pedig nem vallhatja be többé, hogy ő állította a csapdát, melybe belesétált, és melybe – ebben Renaud egészen biztos volt – személyesen a lány vezette!
Csakis ő lehetett az elfátyolozott hölgy!
Ahogy rövid hálaadása után felemelte a fejét, szeme Lajoséval találkozott, aki őt figyelte, tekintetében semmi jót nem ígérő keménységgel.
– Ezzel együtt fennáll, hogy maga egy percnyi habozás nélkül elhitte, hogy a királyné képes titkos találkát adni magának a hálószobájában.
– Ha az ember aggódik, kész mindent elhinni!
– Talán, mert remélt egy hasonló hívást?
– Nem a királyné hívott. A levelet Madame de Valcroze írta alá, akiről azt hittem, Madame Marguerite mellett van…
– De nem volt. Nem hagyta el a klarisszák kolostorát, ahol meghallgattuk.
– Pedig megígérte! – kiáltott fel Renaud, aki kezdte elveszíteni lába alól a talajt most, hogy már a hű Sancie-nak sem hihetett.
– Állta volna a szavát, ha egy hirtelen rosszullét nem nyugtalanította volna komolyan a rendfőnök anyát és az apácákat. Mára azonban felépült annyira, hogy elmondja, mi történt vele az eltűnése óta, és milyen szerepet játszott maga. Az derült ki belőle, hogy ön dicséretet érdemel… ha pontos az elbeszélése.
– Miért ne lenne? Sancie asszony, ebben biztos vagyok, képtelen hazudni!
– Majd megítéljük. Mesélje el maga is, mi történt. És ne feledje, ki előtt vall! –
mutatott hosszú, sovány kezével Krisztusra.
Renaud a lehető legegyszerűbben, a lehető legőszintébben engedelmeskedett, csak a vérségi kapcsolatot hallgatta el, mely a szultánhoz fűzi, a király azonban nagyon erős érzelmi sokkot kapott, amikor felvázolta az Igazi Kereszt és öreg védelmezője tragikus végét. Miközben a szentségtörést felidézte, Lajos arca annyi szenvedést tükrözött, mintha keresztre feszítették volna.