– Miért… miért nem mondott semmit? – nyögött fájdalmasan.
– Hogy ne zavarjam meg felséged nagy terveit, aki mindent feladott volna, hogy a kereszthez siessen, így gondolta d'Artois nagyúr is, akinek álma lett, hogy elhozza az Igazi Keresztet szeretett fivérének.
– Robert! – suttogta Lajos hirtelen gyöngédséggel. – Ez illik hozzá…
Az elbeszélés hátralévő része kevésbé érdekelte. A király képtelen volt elszakítani gondolatait a tragikus epizódtól, bár felháborodott a tényen, hogy Sancie-t kiszolgáltatták egy muzulmán hercegnek. Renaud azt hitte, sikerült elkerülnie a születése titkát, ám egy hirtelen fordulat miatt kénytelen volt visszatérni hozzá.
– Nagy vágyában, hogy megmentse a királynét, nem lehet, hogy az a sötét gondolata támadt, a saját javára cselekszik?
– Nem értem, felség, mire gondol.
– Ugyan! Tagadni merné, hogy szerelmes a királynéba, és kívánja őt?
– Felség! – kiáltott fel Renaud elrémülve a durva hangtól. Mivel azonban kápolnában voltak, ahol Isten jelenléte igazságot követelt, kénytelen lesz bevallani szerelmét egy féltékenység gyötörte férjnek. A király azonban folytatta:
– Vallja be! Ha nem teszi, nemcsak hazudik, de tagadja a magától értetődőt! Vagy ez talán nem a magáé?
Ideges ujjai kitekerték a portrét, melyet Roncelin elvett. Renaud visszanyerte nyugalmát. Szilárd talajt érzett a lába alatt:
– Valóban az enyém ez a rajz, és bevallom, nem értem, hogy került felséged kezébe, amikor Roncelin de Fos rabolta el tőlem, amikor kényszerített, hogy a hattini akácia körül ássak…
– Túllépi a merészség elfogadható kereteit, ha a királyt merészeli faggatni. Nem tartozik magára, hogy honnan került hozzám. De bizonyítja a felségsértését, amint bevallja, hogy szerelmes abba, akinek a képét magánál hordja. Vallja be, mondom!
– Hogy szeretem és tisztelem ezt a szép képet? Teljes szívemből, de a felségsértés árnyéka nélkül. Nem a királynét ábrázolja… hanem a nagyanyámat: Jeruzsálemi Isabelle királynét, akinek az anyám, Mélisande de Jeruzsálem-Lusignan, Antiochia hercegnője a lánya volt: az egyetlen szerelmes éjszakából született, melyet az édesanyja és Thibaut de Courtenay együtt töltöttek.
– Az apja? Nem értem.
– Nem, felség, a nagyapám. Mivel most fel kell fednem a teljes igazságot a királynak, hozzáteszem, hogy… az egyház támogatásával… kívánt elismerni fiának, hogy viselhessem a Courtenay nevet. Szeretetből tette: az igazi apám neve halálra ítélt volna!
– Ki volt? Valaki… bevallhatatlan?
– Keresztény földön igen. Ítélje meg felséged: az apám Aleppó királya volt, al-Aziz Mohamed. A herceg, akinek kiszolgáltatták Sancie asszonyt, a féltestvérem. Igazi testvérként viselkedett, amikor visszaadta mindkettőnk szabadságát…
– Irgalom!
Egy perccel később az őrök visszavitték Renaud-t a börtönébe. A király ismét a tabernákulum elé térdelt…
Joinville kísérte Renaud-t a börtöntoronyba. Ő is jött érte két nappal később, a fogoly hatalmas megkönnyebbülésére. Annál is inkább, mert a champagne-i udvarnagynál mindössze egy tekercs volt, és nem kísérték őrök. Nem így jártak volna el, ha elítéltet visznek a vesztőhelyre. A nagyúr teljes biztonsággal megnyugtatta:
– Hazaviszem, hogy ott maradjon estig, amikor megint csak a kíséretemben a királyhoz megy, hogy meghallgassa a döntését magával kapcsolatban.
– Döntését… vagy ítéletét?
– Nem avatott be. Csak annyit vár el tőlem, hogy maga legyen megmosdatva, és legjobb megjelenését nyújtsa…
– Mit jelentsen ez?
– Ismétlem, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a király elégedetlen és gondterhelt.
Óvatlan volt, barátom!
– Óvatlan! Maga mit tett volna a helyemben, ha levelet kap, melyben azt írják, hogy a királynét veszély fenyegeti a férje távollétében?
Joinville a fejét vakarta, majd nagyot sóhajtott:
– Ahogy magamat ismerem… ugyanazt tettem volna, mint ön… Csak annyit mondhatok, hogy maga mellett leszek, készen szót emelni az érdekében, ha szükség lenne rá. Egy ideje a felségünk szívesen beszélget velem.
– Nemsokára meglátjuk! Köszönöm a barátságát…
Képzelhető, milyen örömmel fogadta Gilles Pernon és Basile a visszatérő lovagot.
Joinville elmondta nekik, amit a tűz éjszakájáról tudott, és azt is, hogy kénytelen volt a palota börtönébe vezetni Renaud-t. Azóta Pernon amikor éppen nem dühöngött, imába merült, de a két dolog szinte ugyanaz volt, hisz dühödten fordult az összes általa ismert szenthez. Basile órákon át ült egy kövön a toronnyal szemben, ahová Renaud-t zárták…
Örömüket elfelhőzte, hogy nem tudták, mi vár rájuk a nap végén. Renaud azonban igyekezett tartani bennük a lelket. Bárhogyan döntsön is Lajos, az nem jelentheti a halálát, hisz különben még mindig a börtönben lenne…
Ahogy eljött az este, Renaud, miután gondosan megmosakodott, megborotválkozott, és haját illendően megnyírták, úgy döntött, harci öltözékét veszi feclass="underline" páncélt és acél lábvértet a zubbony alá, melyen Franciaország címere díszlett.
Joinville meglepetésére azt felelte:
– Egy lovagnak ez a legjobb megjelenése! És az ellenkező bizonyításáig még mindig a király fegyvernöke vagyok!
Ez alkalommal lovon és a főbejáraton át érték el a palotát. Renaud meglepetten látta, hogy kivilágították, mintha ünnepség készülne. Sokan voltak, és mindenki csodálatos öltözékeket viselt. Joinville maga is legszebb zöld brokátzekéjét vette fel és az ékszereket, melyeket azok helyett vásárolt, melyeket a Nílusba dobott, mielőtt elfogták a mamelukok, de ő sem tudta, mit ünnepelnek aznap este. Mindössze engedelmeskedett a parancsnak: arra utasították, hogy a királyhoz vezesse Renaud-t, ezért az emeletre kísérte. Ott azonban egy kamarás vette át tőle:
– Várnia kell egy percet, udvarnagy úr. A király tanúk nélkül kíván beszélgetni Courtenay lovaggal.
– No de azt mondta…
– Ez a parancs, udvarnagy úr. Várnia kell! Akrában a király szobája a Cité-beli palota híres zöld szobájának mása volt. A bútorok mások voltak kissé, de a kárpitok ugyanolyanok. Lajos egyedül volt, koronával a fején. Egy magas támlás széken ült egy nagy, fehér viaszgyertyákkal teli kandeláber mellett. Egyenes nyakkal nézte, ahogy Renaud hozzá lép és térdre ereszkedik előtte. Kék szeme nem pislogott, arca márványkemény volt.
– Azért hívattuk ide ma este, hogy tudassuk önnel az akaratunkat – szólalt meg lassan. – A legutóbbi események miatt az ön jelenléte ebben az országban, melyhez közelebb áll, mint gondoltuk, nemkívánatos többé. Holnap visszaindul Franciaországba.
– Felséged elűz? – suttogta Renaud szíven ütve.
– Nem. Nem űzzük el. A vitézségében sosem volt hiba. Egykor megmentette az életünket, és siratott d'Artois öcsénk szerette magát. Ugyanakkor mindaz, amit elmondott, és a rendkívüli összetűzése a templomos lovagokkal…
– Nem a templomos lovagokkal! Egyetleneggyel, és azért jöttem felséged színe elé harci öltözetben, hogy megkérjem, bármilyen sorsot szán is nekem, rendelje el a halálig tartó viadalt köztem és Roncelin de Fos között. Talán az életem vesztem, de őt nem hagyom életben, erre megesküszöm. Így felségednek nem kell hazaküldenie. A holtak nem zavarnak!
– Magunk is gondoltunk erre… de az a helyzet, hogy az a nyomorult már elmenekült a tengeren igazságszolgáltatásunk elől.
– Megint! Megint elszökött? Vissza kell hozni!
– Lehetetlen, ezt maga is tudja. A templomosok kizárólag a szentatya felügyelete alatt állnak. Még akkor is, ha szándékunkban áll éreztetni a nagymesterrel és a ma sállal, akik titkos kapcsolatokat merészelnek ápolni a damaszkuszi szultánnal, milyen súlya lehet a haragunknak. Roncelin de Fos-t nem tudjuk elérni… Adjuk Isten kezébe!