– Én megtalálom! Ha már nincs itt, nekem sem sokat számít, hogy itt maradjak! A király akarja őt, én pedig arra kérem, engedjen utána!
– Pontosan így gondoljuk mi is, de nem egyedül megy el. Madame Marguerite, szeretett feleségünk felfedte előttünk az ön igazi érzelmeit, melyekről egy pillanatra, természetesen adódó félreértéssel azt hittük, kilátástalan irányba mutatnak… Ön Valcroze asszonyt szereti, akiért nagy veszedelmeket vállalt. Ezért úgy döntöttünk, egyesítjük önöket. Még ma éjjel!
– Minket? Vegyem feleségül Sancie-t?
– Ha szereti… ahogyan azt a királyné állítja, ez csakis örömére szolgálhat – vetette oda Lajos, hangjában fenyegetés árnyával, mely nem kerülte el Renaud figyelmét.
A lovag azonnal megértette, hogy a férj kételyei még nem oszlottak el teljesen. A veszélyt megérezve összeszedte magát:
– Igen, felség, de nem fogadhatom el. Ő nagyon előkelő hölgy, én pedig nincstelen vagyok, és nincs más vagyonom, mint a lovagi kardom!
– Felelhetnénk azt, hogy Valcroze asszony elég gazdag kettőjüknek is, de maga megérdemli, hogy gondoskodjunk arról, emelt fővel vehesse el. Ellátjuk a kellő
vagyonnal.
– Valcroze asszony sosem egyezne bele! Apáca akar lenni…
– Beleegyezett. – Lajos élénken felállt székéről, átszelte a szobát, és maga nyitotta ki az ajtót, mely a hölgyek lakosztályai felé nyílt. Belépett a királyné, kézen fogva vezette Sancie-t, aki káprázatosan festett arannyal hímzett vörös menyasszonyi ruhájában. Bíbor ragyogású fátyla alatt, melyet egy rubin és igazgyöngy karika tartott, sápadt volt az arca, és lesütötte a szemét…
Marguerite tiszta hangja csendült:
– Íme a menyasszonya, Sir Renaud, és őszintén kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok. Mert minden udvarhölgyem közül ő a legkedvesebb nekem…
Mosolygott a szeme. Renaud mégis hívást, szorongást olvasott ki belőle. Talán a királyné attól félt, hogy nemet mond? Visszamosolygott rá, és meghajolt, hogy fogadja a kis kezet, melyet Marguerite feléje tolt. Jeges volt ez a kéz, és remegett.
– Hálás köszönet, madame, a szép ajándékért, melyre méltatlannak érzem magam, de mindent meg fogok tenni, hogy idővel kiérdemeljem.
Egy órával később az akrai püspök megáldotta frigyüket a palota kápolnájában…
A hajó elérte a nyílt tengert.
Az ifjú házasok egymás mellett álltak a korlátnál, és nézték a zöld tájat, a fehér várost, ahogy lassanként beleolvad a kék horizontba. Egyetlen szót sem váltottak azóta, hogy elhagyták a király szobáját. Most már egy pár voltak, mégis úgy tűnt, mindketten a magányt választották, ahogy azt Gilles Pernon az árboc tövéből megállapította.
Sancie elfordult, hogy lemenjen a szobájába, melyen Honorine-nal és a cselédlányaival osztozott.
– Miért egyezett bele a házasságba, madame? – kérdezte Renaud. – Könnyű lett volna nemet mondania…
A lány ránézett, de Renaud semmit sem tudott kiolvasni hosszú szempillás, smaragdzöld szemébőclass="underline"
– Azt hiszi? Akkor tudja meg, hogy ha visszautasítottam volna, lecsapják a fejét. A királynak meggyőződése volt, hogy szereti a királynét, és ő is szereti magát… Még egy szent is lehet féltékeny!
Saint-Mandé, 2002. december